8 perc olvasási idő
A természetes műveltségben az ember a Mindenséget egységként éli át, önmagát az egység szerves részének tekinti. Az egység, a teljesség megidézői a kör és a négyzet, itt ez utóbbival ismerkedünk.
A négyváltozós (a téridő négy dimenziója) logikai függvény grafikai ábrázolása 12 átló-szimmetrikus jelet ad, amelyek szinkronban állnak a természet mozdulásaival, így igazolható, hogy a mozgásdiagramok és az állatövi jegy-jelek nem megegyezésen és a csillagok állásán alapulnak, hanem a természeti folyamatok (a napi illetve évi fény és sötétség változásának) közvetlen leképezése révén állnak elő.
Képünk szembenézeti bal oldali részén Molnár V. József 4×4-es jelrendszere alapján a modellből a Vízöntő jegyének jelét, a lépcsőalakot látjuk. A Vízöntő képjelében a hullámzás adja a jellegzetességet, nevével ellentétben, általában nem víz-, hanem energiaáradást jelöl. Levegős elemi tulajdonságú jegy, a jel sárga színe itt ezt jelöli.
Ha a lépcsőalak két ellentétes elhelyezkedésű jelét – mondhatjuk úgy is, hogy az első és az utolsó jelhelyzetét – egymásba fordítjuk, akkor egy zárt egészet, teljességet (téglalapot) kapunk. Az így kapott téglalap átlója egyszerre idézi meg a kezdetet és a véget, azaz a lépcsőalak a „kezdet” és a „vég” egybeírt képjele. Ez a teljességre és tökéletességre való törekvést is megidézi, így nem hiába találkozunk a szerves – természetes – kultúrákban a legtöbbet a lépcső, vagy más néven: „sugárzó” jelével. „Mindezekből következően nem tekinthetjük pusztán a fantázia szüleményének vagy „sajátos” építkezési módnak a sámánlétrák, a világhegyek, a csillagvizsgálásra is szolgáló zikkurátok (istenhegyek) és a piramisok egy részének lépcsős alakzatát.” (Molnár V. József) A jelekkel nem (csak) díszítették a tárgyakat, hanem a tárgy anyaga, helye, használati módja és ideje a világ rendjéhez igazította az embereket.
Elődeink a tiszavidéki keresztszemes hímzéseken a Nap sugárzását, vagy a mexikói indiánok a „felső világ” erőit ezzel a jellel idézték meg. Így a lépcsőalak a sugárzó teremtő erő, de a halál (vég) hordozója is, ha szervetlenné válik. (Ezért találjuk a lépcsőalakot legtöbbször együtt ábrázolva a spirálformával a népművészeti alkotásokon. Ketten együtt így nemcsak a kezdetet és véget, hanem a két állapot közötti folyamatot is, magát az életet jelenítik meg. Gondoljunk az önmagát megsebző pelikánra – ahol stilizáltan a madár teste a lépcsőalak, nyaka és visszahajló feje a spirál -, amely az önfeláldozó élet képjele. Az élet, a megújulás feltétele az áldozat. A tavaszelőn földbe került mag is föladja mag-létét, meghal, hogy a belőle sarjadó életnek táplálója legyen.)
A jobb oldali képen egy „Vízfolyásos” asztali futó keresztszemes mintáját látjuk (Lengyel Györgyi nyomán). A Vízöntőben a tömegszerűség feloldódik és energiaszerűségbe megy át. A “víz” a hullámtermészetűségre utal, így a hímzés is hullámtermészetű formát (energiahullámzást) idéz. A hullámok közén virág-csillagok vagy csillag-virágok láthatók (Kalotaszegen „kispukét” ennek a ViLáG-ViRáG csillagformának a neve, míg a Sárközben „gabóca”). A „virág-csillag (az átlós és derékszögű osztás egyberótt képjele), kereszt alak – föltehetően az égi biztos pont (az északi féltekén) az Északi Sarkcsillag képviselője.” (Molnár V. József) De miért kerülhet a Sarkcsillag ebbe a közegbe?
A Föld fogástengelyének precessziója miatt 25.920 év alatt többször változik a sarkcsillag. Mindig más és más csillag válik sarkcsillaggá, azaz a Földtengelyt meghosszabbító egyenes nem egyetlen csillagot jelöl ki az égen, hanem mindig azt a csillagot, ami éppen a legközelebb van az északi irányhoz. 13.000 évvel ezelőtt a Lant csillagkép Vega csillaga, 4.700 évvel ezelőtt a Sárkány csillagképben található Thuban volt a sarkcsillag. Kb. 2.000 év múlva pedig a Cepheus csillagképben található Gamma Cephei csillag lesz az északi irányt mutató pont az égen.
Jelenleg a Halak világkorszakában vagyunk, de egyúttal a Vízöntőben is, a precessziós nagyságrendben kifejtődő, ún. Vízöntő-paradoxon miatt (térben a Halakra ráömlő Vízöntő miatt). Korunkban a sarkcsillag a Kis Göncöl csillagkép legfényesebb csillaga, a Polaris, ami így kerülhet a Vízöntő hullámaival összefüggésbe.
A Sarkcsillag tehát az északi égi pólus közelében helyezkedik el, Magyarországról nézve cirkumpoláris, azaz sosem nyugszik le, a tengelypontot képezi, így úgy látszik, hogy ez az egyetlen csillag, amely soha nem mozdul el a helyéről, és a többi csillag mind e körül látszik forogni. Ahhoz, hogy megtaláljuk, először a hét csillagból álló Göncölszekér csillagképet kell meglelnünk (ennek két hátsó csillagát egy képzeletbeli egyenessel összekötjük: ezt a távolságot folyamatosan ötször egymásután a továbbhúzott egyenesre mérjük és a legvégén található csillag lesz a Sarkcsillag/Polaris). A magyar hagyományban, az őshiedelem szerint a Göncölszekér a magyarok istenének vagy Göncöl táltosnak a szekere: a Göncöl vállán lehetett az Öregistenhez jutni, akinek a trónusa a Sarkcsillag.
A Sarkcsillag magyar nevei még: Fúrúcsillag, Bábamatullája, Boldogasszony-matullája. A fonalak felcsévéléséhez, gombolyításához a matullát vagy „matólát” forgatva és forogva használták. Másik neve: Göncöltérítője, ami arra utal, hogy a Göncölszekér a Sarkcsillag körül látszik forogni. Hívják még Szögcsillagnak és Égi Cöveknek is a mozdulatlansága miatt. Minden nép kultúrájában kiemelkedő volt a Sarkcsillag szerepe, az Ég köldökének, Oszlopnak, Világoszlopnak, a Világ köldökének tekintették. A Sarkcsillag az ég sarokköve, ezért más (török-tatár) népek Aranykarónak, Vaskarónak, vagy Vastuskónak is nevezik.
A Vízöntő a gondolatiságot, az elméleteket, a tudatosságot képviseli a mindennapokban. Igazodási irányt adtak minden korban a zászlók (lobogók), amik a Vízöntő képjelének tekinthetők. A hímzésünkön is igazodási irányt mutat a Vízöntő. A Sarkcsillag irányjelző, a megingathatatlan szilárdsága a középpont felé irányítja a figyelmünket, útmutató, ha őt követjük, felfelé – a magasabb szellemiség felé – fordítjuk a tekintetünket. Az elsődleges központ maga Isten. Abszolút – örök és változatlan – természetéből adódóan ez a középpont mindig és minden körülmény között létezik. Ahogy fent, úgy lent: mint mikrokozmoszban, bennünk is van egy stabil, örökké mozdulatlan minőség, az isteni önvalónk, amelyhez igazodnunk érdemes.
Lehet egy harmadik megközelítés is arra, hogy miért jelenik meg a Vízöntő hullámok belső rejtekén a Sarkcsillag. A Sarkcsillag az atyai, a teremtői minőség trónusa, lakóhelye. Népi műveltségünkben Jupiter megfelelője az „Atya”, aki rejtett erőben van a Vízöntőben. Az évkörben a természet feltámadásához a Nyilasból induló, a Bakban megőrzött és a Vízöntő hullámain eljutó teremtő energia, mint az élet-lehetősége hullámzik át a Halakon keresztül a Kosba. Ha még azt is hozzátesszük, hogy Jupiter a Magyarok csillaga, akkor a hímzés mindennapos látványa folyamatosan emlékeztet bennünket magyarságunk, emberségünk átmentésére is a Halak világkorszak emberpróbáló időszakában…
