OroszlánAZ OROSZLÁN HAGYOMÁNYA–I. ISTVÁN ÉS A SZENT KORONA

2020.08.20.

15 perc olvasási idő

Augusztus 20-án Szent István királyunkat és az államalapítást ünnepeljük. A korlátozott terjedelem miatt néhány, ehhez az ünnephez kívánkozó érdekes dolgot szeretnénk most megemlíteni, amelyek elgondolkodtatóak és továbbgondolásra érdemesek.

Szent Márton mellett Szent István király Magyarország patrónusa. Szent Istvánnak hatalmas érdeme volt abban, hogy megmentette a magyarságot itt, Európa kellős közepén azzal, hogy a Kárpát-medencén belül egy önálló magyar kereszténységet hozott létre.

A Rák havánál utaltunk arra, hogy az önvérével fiókáit tápláló halászsas-küllemű nagy madárnak, a Pelikánnak – akit ma a református festett templomi mennyezetkazettáktól kezdődően, a szószékkoronákon át a népművészetig megtalálunk – már a Krisztus előtti időkben volt tartalmi és formai előzménye. Ennek nyomai pedig egészen a „klasszikus” szkíta (ötvös)művészetig nyomozhatók vissza, ahol, mint a halálra vált hegyi kecskét saját kiontott vérével tápláló önsebző szkíta Turul lép elénk (Kr. e. 400 körül). A nyári és a téli napfordulók szoros egymásrautaltságát kifejező alkotás a legmagasabb művészi színvonalon jelenik meg, így biztos, hogy Kr.e. V-IV. századnál előbb fogalmazódott meg ez a magatartásforma. Tehát az önfeláldozó szeretet és az eköré épülő erkölcsi norma-keret a „szkíta ősbölcsesség” hatókörében már Krisztus előtt létezett.

Nagyon fontos tény, hogy a kereszténységnek több ága volt. Pál apostol Nyugat felé térített (az ő írásaiból állt össze nagyrészt az Újszövetség), a kereszténység terjeszkedésének történetében viszont az elsődleges mozzanat a Kelet felé térítés volt. A Kr. utáni III. században jelent meg Keleten Mani tanítása a manicheizmus, ami a korai kereszténység egyik fontos ága, és amelyben pl. a Jézus tisztelet a legmesszebb menően és a legmagasabb szinten jelenik meg. Maga a manicheus hagyomány jelöli meg a saját tudománya ősforrásának a „szkíta bölcsességet”, így a manicheizmus a szkíta gyökerű kereszténység mellékága (Pap Gábor nyomán). (A kereszténység a manicheista mellékágon került pl. a bogumilizmusba, a patarénizmusba, a valdensekhez, a kathárokhoz, a huszitákhoz. Mindegyik eretnek-vallásnak minősült, ezért tűzzel-vassal irtották.)

A szkíta ősbölcsességnek azonban van egy közvetlen leszármazási vonala, és ez hun Atilla népén át vezet a magyarsághoz. Eleink ősvallása szkíta gyökerű kereszténység volt. Apokrif imádságaink ehhez a vonulathoz tartoznak. A Boldogasszony képzetkör nyomai csakúgy, mint az ingyen kegyelem (az a magatartás, amikor az ellenségeinkért is áldozatot hozunk), szintén a szkíta gyökerű kereszténységben lelhetők fel.

Nagyon régi vitatéma, hogy a magyarság körében korántsem biztos, hogy a Szent Istváni térítéssel kezdődött el a kereszténység. A térítés előtt a kereszténységnek nem a római formáját értve, és nem is a Bizáncban hivatalossá vált formáját, de a magyarság körében már ekkor is létezett kereszténység. Honnan vesszük ezt, mikor azt tanultuk, hogy pogányok voltunk és Szent Istvánnak köszönhető a kereszténység megjelenése a Kárpát-medencében? Visszakérdezünk: hogyan lehet az, hogy a 895 és 1000 közötti hiteles honfoglalás-kori sírok legjellemzőbb sírlelete a mellkereszt? Csak úgy lehet, ha a „honfoglalók” keresztények voltak. A legrangosabb egyháztörténeti és vallástörténeti kiadványsorozat (Religion in Geschichte und Gegenwart – RGG) alapján egyértelmű, hogy a judeo-kereszténység, azaz az ószövetségi alapú kereszténység bármilyen más forrásból táplálkozó, más irányból érkező keresztényt pogánynak nevezett. Ma már a kereszténységnek csak ezzel az ágával találkozunk, csak a judeo-kereszténység maradt fenn és terjedt el az egész világon. Tehát abból, hogy az 1000 utáni hivatalos egyházi történetírás pogánynak nevez egy népet, pl. a honfoglaláskori magyarságot, nem következik az, hogy az a nép nem volt keresztény, csak annyi következik, hogy nem volt judeo-keresztény. Az ún. első pogánylázadás után I. András király tiltó rendelkezése (1047) a Szent Istváni-i térítést megelőző vallásalakulatra vonatkozott. Ez a rendelkezés a Corpus Jurisban (Magyar Törvénytár) a mai napig megtalálható. I. András az „ethnicus et gentilis Scythicus ritus”-t tiltotta be, amit a mek.oszk.hu „scythiai ősi pogány szokás”-nak fordít, de más megfogalmazásban a „szkíta népi, nemzeti szertartásrend” is megállja a helyét. Erre a vallásalakulatra – pontosabban fogalmazva: eszmerendszerre és vele szorosan összefüggő szertartásrendre – vonatkozóan a legtöbb érdemleges híradás a „manicheizmus” címszó alatt található a vallástörténeti írásokban. (Még egyszer felhívjuk a figyelmet, ez az ősvallás nem a manicheizmus, az csak egy oldalága a szkíta vallásnak, viszont itt maradtak fenn olyan írásos és képes anyagok, amelyből pótolni lehet a hazai emlékanyagból hiányzó vagy elpusztított forrásmunkákat.)

A szkíta ősvallást elevenítette fel később a magyar reformáció (visszatérés „őseink még romlatlan hitéletére”), aminek nincs ábrázolási előzménye nyugaton, és ha a népművészetünk vagy a református festett kazettás mennyezetek (tízezres nagyságrendű!) ábraanyagát összehasonlítjuk a szkíta ábrázolásokkal, feltűnő hasonlóságokra bukkanunk.

Az őskeresztyén hagyomány is, és a Nagy Lajos király öccse, Anjou Endre királyfi számára készült Anjou-legendárium is András és Fülöp apostolokat a szkíták térítőinek nevezi (mindketten rajta vannak a Szent Koronán). Ők ketten együtt tevékenykedtek, szkíta forrásból hozták a kereszténységet és a szkítáknak mondták el az örömüzenetet. Szkíta-utód király pedig egy volt Európában – a magyar király. Szent István király tehát a judeo-kereszténységet vette fel a magyar állam megalapításakor.

A Szent István-i államalapítás egy olyan időpontban történt, amikor két nagy ellenfele volt I. Istvánnak: Koppány és Gyula. Gyuláról tudjuk, hogy bizánci típusú keresztény volt, Konstantinápolyban keresztelték meg. A legutóbbi ásatások és kutatások kimutatták, hogy Koppány pedig az avar kereszténység folytatója volt (judeo-keresztény, mint István), amelynek központja a salzburgi érsekség volt, a térítői pedig passaui bencések. Mindkét vallás határa a Duna volt, azaz tőle nyugatra a nyugati-, tőle keletre a keleti judeo-kereszténység tanait hirdették. István érdeme abban állt, hogy sikerült elérnie, hogy a Kárpát-medencén belül ne megosztott, hanem egy önálló magyar kereszténység legyen, mégpedig úgy, hogy István a kereszténység történetében egyedi esetként megkapta az apostol rangot. Ugyanakkor a térítés után is tovább élt a szkíta szeretetvallás, amelyről apokrif imádságok, a festett kazettás mennyezetek, a népművészetünk és kis templomok faragvány-anyagai tanúskodnak (a XVIII. századig szerte az országban megtaláljuk a nyomait).

Nagyboldogasszonnyal kapcsolatos írásunkban már említettük, hogy Szent István az új állam koronázó bazilikáját az itt talált „magyar nyelvű népek” pogány istenasszonyáról, Nagyboldogasszonyról nevezte el, ezzel a tisztelet bizonyságát mutatta a Kárpát-medence feltehetőleg magyar népessége megbecsülésének. 1038-ban halálos ágyán a Nagyboldogasszony ünnepét megelőző napon, a Szent Korona Szűzanyának történő felajánlásával megerősítette a magyarság és Szűz Mária, mint a magyarok Reginája, azaz királynője közötti kapcsolatot, és elfogadtatta azt a körülöttünk lévő keresztény nemzetekkel. A király aztán Nagyboldogasszony napján meghalt. 1092-ben a Szent László vezette szabolcsi zsinat rendelte el István király oltárra emelése napjának, vagyis augusztus 20-nak ünneplését.

Nagyboldogasszony napján az éjszakai Telihold jelezte az elkövetkező törvénynapot. A magyar királyok Szent Istvántól II. Andrásig, közel két évszázadon át ekkor tartották a törvénynapot, melyen meghallgatták az egész ország területéről elébük járuló alattvalók kérelmeit és panaszait, valamint személyesen intézkedtek és bíráskodtak az ügyükben.

A magyar nép legfontosabb szakrális tárgya az elmúlt ezer évben a Szent Korona. Itt azonnal pontosítanunk kell, mert a magyar jogtörténeti hagyomány (Szent Korona-tan) szerint a Szent Korona nem tárgy, hanem eleink mindig is személyként tekintettek rá. A Szent Korona a magyar alkotmányosság alapja volt a történelmünk folyamán egészen az 1949-es alkotmányig. 2012. január 1. napján hatályba lépett Magyarország Alaptörvénye, ami helyreállította a jogfolytonosságot hazánk 1945 előtti történeti alkotmányával. Ezzel megnyílt a lehetőség arra, hogy a Szent Korona ismét meghatározó szerepet töltsön be a nemzet életében. Azaz a jelenlegi Alaptörvény is tiszteletben tartja a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét. A Korona élőlény-szerűsége közjogi értelemben abban nyilvánul meg, hogy a Szent Korona minden jog forrása. A hagyományos magyar jogrend szerint a nemzet és a király (együttes!) jogkörébe tartozik a Szent Korona jogainak érvényesítése. (A Habsburg uralkodók apró lépésekkel – uralkodásuk több mint 400 éve alatt – a XX. századra elhitették a magyar nemzettel, hogy ezeket a jogokat csak a király hivatott foganatosítani.)

A magyar Szent Koronáról lehetetlen (és nem is tisztességes) ilyen kis terjedelemben írni, de néhány nagyon fontos dolgot vele kapcsolatban mindenképpen szeretnénk itt megjegyezni. Pap Gábor művészettörténész könyveiben is, és előadásai során is nagyon sok meggondolandó tényt ismertet a szkíta kereszténységgel és a Szent Koronával kapcsolatban.

A Szent Korona a magyar szakrális királyság koronája, ami az ú.n. beavató koronák közé tartozik, azaz egyetlen alkalommal lehet viselni, mégpedig a koronázás alkalmával. Léteznek még országló, illetve házi koronák, de ezeknek más-más funkciójuk van. A Szent Koronán kívül Európában az utóbbi másfél-ezer évben nem találunk sem beavató koronát, sem „szentnek” tételezett koronát, csak országló, illetve házi koronákat. A beavató koronának kifejezetten egyfajta közvetlen ráhatás a feladata, amelyet a koronázás, mint beavatás, alkalmával kapott meg a magyar király. Működése így nemcsak jelképes, de valóságos is. A magyar közjog, amióta csak adatokkal rendelkezünk felőle, mindig ilyenként kezelte. A Szent Korona lecserélhetetlen, nem lehetett helyettesíteni semmilyen más uralkodói fejdísszel, és ezért nem lehetett jogérvényesen magyar királynak tekinteni azt, akit nem vele koronáztak meg (pl. I. Ulászlót vagy II. Józsefet).

A Szent Koronának képi programja és üzenete van. Tizenkilenc (!) figurális zománckép van a Koronán. Nagyrészt az Újtestamentumból ismert apostolok és szentek vannak rajta, így a Jézus által hirdetett szeretet-valláshoz és a szkíta-kereszténységhez kapcsolódnak a Szent Korona zománcképei. Ugyanakkor a Korona képi programja nem kirekesztő, az Ószövetség sincs „kitiltva” róla (JaKaB alatt JáKoBot, JáNoS alatt pedig JóNáSt is lehet érteni a hangalaki megfelelés alkalmazásával), de az ószövetségi értékeknek át kell szűrődniük az Újszövetség tanulságain.

A Szent Korona keresztpántjain (ahol eredetileg is nyolc apostol szerepelt) a következő képek láthatók: Pantokrátor (Mindenségen Uralkodó, azaz Teremtő), Szent Péter, Szent János, Szent Pál, Szent Jakab, Szent András, Szent Fülöp, Szent Tamás és Szent Bertalan (ez utóbbi ma már csak a feliratában). Az abroncson: Krisztus Pantokrátor (Jézus Krisztus), Mihály és Gábriel arkangyalok, Szent György és Szent Demeter, valamint Szent Kozma és Szent Damján. Utóbbi ketten orvos-szentek. Az, hogy a beavatás során orvos-szentek is hatottak a mindenkori magyar király személyiségére (ráadásul az agy ösztönökért felelős részén), azt jelenti, hogy a magyar királynak és a nemzetnek a gyógyítás a legmagasabb szintű feladata.

A mai Dukász Mihály kép helyén a Szent Szűzanya képe volt, ahogy Révay Péter koronaőr 1613-ban leírta (korábbi írásunkban bemutattuk, hogy a magyarság Királynője Szűz Mária). A Dukász kép – ami nem fér bele a foglalatába, tehát nem eredeti kép a Koronán – első említése 1790-ben történt. Sajnos mégis ez alapján, a kép alapján datálják a Szent Korona készítését és hangzik a hivatalos állásfoglalás, miszerint Szent István nem viselhette a Koronát (mivel Dukász Mihály Szent István után uralkodott).

A Kón és Geóbitzász képek is később kerültek a Szent Koronára (ez a tény perdöntő súlyú készítés-technológiai, illetve viselettörténeti adatokkal igazolható – az utóbbiak Bradák Károly kutatási eredményei), feltehetőleg a XVIII. század végén. A helyükön eredetileg más fejedelmi személyek voltak.

A Szent Korona tetején lévő Pantokrátor (Mindenségen Uralkodó) az Atyát jeleníti meg. Ezt a képet – rendeltetésszerű használatkor – a koronázás során, a nádorispánon (a világi hierarchia csúcsán lévő személy), az esztergomi érseken (az egyházi hierarchia csúcsán lévő személy), valamint a két koronaőrön kívül senki más nem láthatta az alattvalók közül. A koronázáson kívül elzárták a Koronát, tabu volt, kép sem készülhetett róla.

Figyelemre méltó, hogy a felső Pantokrátor kép és a Krisztus Pantokrátor feltűnően hasonlítanak egymásra, azaz a Teremtőt nem fehér szakállas öregemberként jeleníti meg a Szent Korona, hanem éppen úgy, mint a Fiút. És ez jól is van így, dogmatikai értelemben tökéletes megoldás, hiszen az Atya önmagát az emberek számára emberi formában egyedül és kizárólag a Fiúban jelentette ki egyszer, a Tábor-hegyi átlényegülés alkalmával. (Ószövetségi az alapja az öreg, fehér szakállas Teremtő ábrázolásoknak, amelyek a késő középkorban jelentek meg és a barokk korban terjedtek el világszerte.)

A Szent Korona pontos keletkezési helye és ideje mindmáig vitatott. A pápa általi „koronaküldés” egy feltételezés (nem tény!). Az alátámasztására mindössze két írásos megnyilatkozást lehet idézni, ezek közül azonban egyik sem perdöntő hitelű. A Hartvik-legendában, amint azt Karácsonyi János kimutatta, utólagos betoldás a (meg nem nevezett pápától való, nem kortárs lengyel király számára készült) koronaküldés mozzanata. A koronaküldés másik említése – III. Ottó német-római császár udvari történetírója, Thietmar (Theotmar) von Merseburg által – az, hogy Szent István (Vajk) II. Szilveszter pápától „coronam et benedictionem coepit”, azaz, szó szerinti fordításban: „koronát és áldást kapott”. Ez a kifejezés azonban, amint Váczy Péter kimutatta, nem azt jelenti, hogy tárgyi mivoltában küldött volna koronát a pápa, hanem azt, hogy a római egyház képviseletében hivatalosan is érvényesnek ismerte el Szt. István (Vajk) királyságát. Ugyanezzel a fordulattal máshol is élt Theotmar von Merseburg, ahol teljesen nyilvánvaló, hogy a pápa se nem készített, se nem küldött koronát. A közelkorú, hiteles legendaváltozatok – az ún. Kis és Nagy Legenda – egyike sem szól koronaküldésről. Az viszont biztos, hogy csak olyan nép készíthette a Szent Koronát, aki tudja, hogy működik (beavató korona), hogy hogyan működik (a beavatás során), és mivégre működik…

Fehér Mátyás Jenő majd negyven év kutatómunkája során kimutatta, hogy a magyar kalandozások útvonala feltűnő kapcsolatban van azokkal a helyszínekkel, ahová Nagy Károly annak idején szétajándékozta az általa elrabolt avar kincsek értékesebb darabjait. A Frank Birodalom legnagyobb rablása volt az a tizennégy vagy tizenöt társzekérnyi avar kincs, amely visszaszerzésére tett kísérletet az ún. „kalandozó” magyarság. Fehér Mátyás Jenő nem kockáztatta meg a feltevést, hogy a Szent Korona is a rabolt kincsek között lett volna, de ez a feltételezés nem lenne alaptalan. A Hartvik-féle Szent István legendában a magyarok nemcsak hevesen kérik a pápától a koronát, hanem visszakövetelik, következetesen és hangsúlyosan a „flagitare” igét használják, ami a középkori latin szótárak szerint visszakövetel jelentésű. Eszerint lehet egy érdekes (és óvatos) feltételezéssel élni, miszerint a Szent Korona másodlagosan elkerülhetett a pápához, ahonnan Szent István követei visszakövetelték.

Tudnunk kell azt is, hogy a Szent Korona egy egységet képez, a felső része – az ún. „corona latina” (latin korona, amit azért neveznek így, mert rajta a feliratok latin nyelvűek) – önállóan nem szerepelhet koronaként, alul valamiféle abroncsnak mindenképpen össze kell fognia. Semmilyen bizonyíték sincs arra, hogy ez az abroncs – az ún. „corona greca” (görög korona, amelyen a feliratok görög nyelvűek) – bármikor is más lett volna, mint a jelenlegi. Mindezek ellenére a mai hivatalos felfogás két részből állónak tételezi fel a Koronát. Kovács József egyháztörténész hívta fel a figyelmet arra, hogy a görög és a latin nyelv együttes használata a mai napig élő gyakorlat a római katolikus egyházban, mégpedig a legszentebb aktusoknál, a pap- és templomszenteléseknél. Ezekben az esetekben mindkét nyelvet kötelező használni. Ezek a nyelvek liturgikus nyelvek, a görög a bölcsesség nyelve, a latin pedig a hatalomé. A hatalom és a bölcsesség között pedig hierarchia van, tehát nem véletlen, hogy a latin feliratok vannak felül. Önmagában az, hogy kétnyelvű feliratok vannak a Szent Koronán, még nem jelenti azt, hogy két különálló részből állna.

 

„Aki nem hiszi, járjon utána!”

https://csillagmesekucko.hu/wp-content/uploads/2020/06/Csillagmese_logo_Csillagmese-logo-white.png

© Minden jog fenntartva!

Nink Gabriella

LIBRA Magyarország Kft.

Cégj. 13-09-178181

Adósz. 25426920-2-13

error: A tartalom szerzői jogi védelem alatt áll!!