3 perc olvasási idő
Népművészetünk ránk maradt (képes és szöveges) emlékeiben három jelentésszint jelenik meg. Az első, a hétköznapi, életképi jelentésszint, az „itt és most” megidézése. Ezt látja mindenki, ez alapján sorolják be témák vagy stílus alapján a műveket. A második jelentésszintre az „ilyentájt” megjelölést alkalmazhatnánk, ahol a téridő-egységek szerint tudunk tájékozódni. A harmadik szint pedig a képírási szint. Népművészetünkben a három jelentésszint megjelenésén túl további sajátosságokat találunk (többek között): a pozitív és negatív formák egyenértékűek; az egyes létalakulatok (növény, állat) egymásba átalakulhatnak; a szembenézet állapotra, az oldalnézet folyamatra (“úton levés”) utal.
Életképi szinten a hímzéseken lovakat látunk. Téridő-egységek szintjén a Ló térben a Nyilas csillagkép, időben a Nyilas jegy-érvénytartam megfelelője. Ha térben tájékozódunk, és a Nyilas csillagkép felé nézünk, akkor a saját galaxisunk, a Tejútrendszer kellős közepébe láthatunk. A galaxis központjában csillagok születnek nap, mint nap. Ez a „teremtő atyaság” székhelye, ahonnan az éltető erők a Földre érkeznek, közvetetten a Nyilas csillagképen, mint egy kapun keresztül. Ezek alapján a Ló a világmindenséget és a teremtő energiák beáramlását szimbolizálja. Hímzéseinken emiatt gyakran Életfával – a Tejút képjelével – ábrázolják, mert a Nyilasnál metszi egymást a Napút és a Tejút, így a Ló és Élőfa együtt ábrázolása a Nyilas csillagkép és a Tejútrendszer kapcsolatát jeleníti.
Hímzéseinken kétféleképpen is megjelenik a Ló és az Életfa motívuma. A Ló vagy éppen megy – bal oldali képünkön – a teremtő energiákért, ekkor előtte látható az Életfa, vagy egyenes úton hozza a Tejút-rendszer középpontjából – jobb oldali kép – mindazokat az erőket, amelyekből felépül a mi kis világunk, a Naprendszer (ekkor távolodik az Életfától).
A jobboldali képen, ha csak az Életfára összpontosítjuk a tekintetünket, a lovak széthúzása nyomán az Életfából egy szarvasfej néz velünk szembe. De hogy kerülhet ide Szarvas? Évenként lehullatott és újranövesztett agancsa révén a Szarvas az Életfához kapcsolódó egyetemes jelkép, az örök megújulás jelképe. A Tejút spirálkarjai is – egy modern műszerekkel végzett rádiófelvétel tanúsága szerint – szarvasagancsot formáznak. A Nyilas keleti Hold-házainál megtanultuk, hogy a Nyilas (Ló) első Hold-háza maga a Ló, a második Hold-háza pedig a Szarvas (abból is a Dám-, vagy Jávorszarvas). Az Életfa és a Szarvasság így kapcsolódnak össze, ezért lehet majd minden ősi kultúrában központi szerepe a szarvasnak a teremtéssel, vagy újjászületéssel kapcsolatban. Most, a téli napforduló idején, gondoljunk a regösénekek csillaggyertyás agancsú szarvasára, vagy akár a szarvassá változott fiúk „teremtéstörténetére”, amit Bartók Béla a „Cantata profana”-ban dolgozott fel.
A “LóSáG” (hangalaki megfeleléssel “JóSáG”) a Nyilas téridő-egység tulajdonságait, az évkörben ekkor várható legfontosabb eseményeket és tudnivalókat (teremtő energiák beáramlása, a téli napforduló közeledése) tömöríti és jeleníti meg képjelként, az ekkortájt megfigyelhető természeti “tünemény”a Tejút, mint Életfa, valamint a Nyilas keleti “állapota”, állata, a Ló ábrázolásával.
