MAGYAR NÉPMESÉK

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túlnan volt, volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nagyon nagy szegénységben éltek. Mégis mindig azon tűnődtek, hogy őnekik miért nem lehetett gyerekük.

Volt egy almafájuk.

Egy szép őszi napon kiment az asszony a kertbe. Amint az almafa mellé ért, egyszerre lepottyan arról három alma. A földön pedig csak kettéválik a három alma, és három egészséges, gyönyörű kis csecsemő fordult ki belőlük. Mind a három fiúgyermek volt.

No, lett nagy öröme az asszonynak! Vitte nagy boldogan a gyerekeket a házba:

– Nézd csak, apjuk, az Isten megáldott bennünket három makkegészséges gyerekkel!

Elmondta azután úgy, ahogyan történt: amint megy a kertben, egyszerre csak lepottyan három alma, és három fiúgyerek terem ott az alma helyett Most már, csak az volt a tennivaló, mi legyen a gyerekek neve.

Abban állapodtak meg, hogy mindnek Almafi lesz a neve: első Almafi második Almafi és harmadik Almafi.

Nőttek a gyerekek, nődögéltek, egyik jobban, mint a másik. Úgy hasonlítottak egymásra, hogy a szomszédok nem tudták megkülönböztetni, melyik másik.

Csak a szülők tudták, más senki. Mikor a fiúk elérték a tizennyolcadik évet, azt mondja az édesapa egy napon az első Almafinak, a legöregebbnek:

– No, fiam, a tizennyolcadik éved betöltötted. Látod, szegénységben vagyunk. Eredj világot próbálni, szerencsét keresni.

Az édesanyja sütött neki útravalóul egy árpacipót. Első Almafi búcsút vett a szülői háztól, búcsút a testvéreitől.

Ment, ment egész nap. Estefelé már nagyon elfáradt, meg is éhült. Leült az út szélére egy kőre. Elővette a tarisznyából az árpacipót, falatozni kezdett. Alig evett néhány falatot, egyszerre ott terem előtte egy igen ősz öregember.

Köszönti az öregember:

– Adjon a jó isten jó estét, fiam!

– Azt már megadta, kedves öregapám! – mondta a fiú.

– Látom, fiam, hogy neked megadta – válaszolta az öreg -, mert jóízűen falatozol. De én már három napja egy betevő falatot sem ettem.

– Elég baj az, kedves öregapám, hanem segíthetünk rajta. Nekem sincsen sok, de amim van, azt megfelezzük.

Avval a fiú kettétörte az árpacipóját, s felét átnyújtotta az öregnek. Az öreg – hamm! – szinte egy falatra lenyelte. Aztán így szólt:

– Köszönöm, fiam, hozzámvaló szívességedet, talán még visszaszolgálhatom. Kérdezném, hogy mi járatban vagy, de hát úgyis tudom, kedves fiam, hogy szerencsét próbálni jöttél. Éppen jó helyre vetődtél. Várd meg este a Kaszáscsillag feljöttét; majd amerre a nyele áll, abba az irányba indulj utadnak. Arra találod meg a szerencséd! Hanem egyre figyelmeztetlek, fiam. Elérsz majd egy rohanó patakhoz, vad sebesen sodródik a vize, de te csak menj bátran a vízre, ne félj tőle. Bűvös patak az: mihelyt rálépsz, mintha száraz mezőn mennél.

A fiú figyelmesen hallgatott. Az öreg meg így folytatta:

– Mikor annak a folyónak a közepe tájára jutsz, nagyon szép vízirózsákat látsz. Egyik szebb, csábítóbb lesz, mint a másik, de akárhogy tetszenek is azok a rózsák, le ne szakítsál belőlük egyet sem, mert vesztedet okozzák. Ha pedig általérsz a vízen, találsz egy ezüstrétet. Ott minden szál fű és rózsa ezüstből van. Azok is nagyon megtetszenek, de a világért le ne szakíts belőlük egyet sem, mert az is vesztedet okozza. Ha szerencsésen átjutottál, aranyrétet találsz. Ott meg minden szál fű és rózsa aranyból van. Az is csábít majd, de abból se szakassz le, mert az is vesztedet okozza! Ha azon is átjutottál, ott már megtalálod a szerencsédet!

A fiú megköszönte az öregnek a szíves útbaigazítást. Az öreg aztán elbúcsúzott a fiútól, és rögtön úgy eltűnt, mint a kámfor. Észrevétlenül jött, észrevétlenül ment.

Az első Almafi megvárta a csillagok följövetelét. Ismerte a csillagok járását, így nyomban nekiindult az útnak, abban az irányban, ahogy az öreg magyarázta. Meg is találta a rohanó patakot. Habozott, hogy az öreg talán nem is mondott igazat, mert hogy tudná a víz őt fönntartani. De aztán eszébe jutott az öreg biztató szava, hogy csak bátran lépjen rá. Gondolta, lesz, ami lesz. Nekiindult, és valóban! Amikor az első lépést tette a vízen, mintha száraz mezőn járna. Mikor elérte a folyó közepét, hát valóban gyönyörű szép rózsák nyiladoztak előtte. Emlékezett az öreg óvásaira, de akár a vizet, ezeket is kétkedve nézte. “Mit árthat nekem ez a gyönyörű szép rózsa? – gondolta. – Leszakítom, milyen szépen illik a gomblyukamba!” – Le is szakította, beletűzte a gomblyukába a rózsát. Abban a pillanatban hallá változott, belecsobbant a bűvös patakba, és eltűnt. Múlik az idő, az első Almafi csak nem tér vissza. Azt mondja az apa a második Almafinak:

– No, fiam, rajtad a sor! Eredj te is szerencsét próbálni, keresd meg a bátyádat! Útrakelt a második Almafi. Ő is kapott egy árpacipót útravalóul. Hogy, hogy nem, ő is éppen arra az útra talált, amelyiken a bátyja ment. Elfáradt, megéhült, leült ő is ugyanarra a kőre, amelyen a bátyja falatozott. Ott termett őelőtte is az ősz öregember. Neki is panaszkodott, s ő is megosztotta vele az árpacipóját, éppúgy, mint a bátyja, az első Almafi. Az öreg neki is ugyanazt az útbaigazítást adta. Öt is figyelmeztette a bűvös patakra és a bűvös rétre, hogy le ne szakítson egy rózsát se. Ezt mondta:

– A jó múltkor itt járt a bátyád, annak is vesztét okozta a leszakított rózsa. Vigyázz tehát, kedves fiam, nehogy a bátyád sorsára juss!

Az öreg aztán őtőle is elbúcsúzott, s eltűnt, mint a kámfor.

Útnak indult a második Almafi. A bűvös patakon keresztülment szerencsésen. Már nyúlt le ő is a vízirózsáért, hogy leszakítsa, de eszébe jutott a bátyja sorsa. És bárhogy csábították a rózsák, nem szakított le egyet se. De mikor az ezüstrétre ért, tovább nem tudta magát türtőztetni, ott leszakított egy ezüstrózsát, betűzte a gomblyukába. Abban a pillanatban ezüstgyíkká változott, s azonmód besiklott a kövek közé.

Most már két Almafi tűnt el.

Telnek-múlnak az idők, nem jön a két fiú. Azt mondja az édesapjuk a harmadik Almafinak:

– No, fiam, rajtad a sor! Eredj te is szerencsét próbálni, keresd meg a két bátyádat! Az is kapott, szegény, útravalóul egy árpacipót. Ő is azon a nyomon ment, amelyen a két bátyja. Azon a kövön is falatozott, ahol azok. Előtte is megjelent az öreg, ősz ember, és ő is megosztotta vele az árpacipót. Azt mondja neki az öreg:

– Látom, jószívű vagy, fiam, te talán majd okosabban cselekszel, mint a két bátyád!

Elmagyarázta neki is a bűvös patakot, a rétet, meg hogy nagyon vigyázzon, nehogy a bátyjai sorsára jusson. A fiú megfogadta az öreg, ősz embernek, hogy majd mindenre vigyáz.

Odaért a bűvös patakhoz. Ő is akart szakítani a rózsából, de emlékezett az öreg tanácsára. Szerencsésen át is kelt a bűvös patakon. Át az ezüstréten is. De mikor az aranyrétre ért, ott már ő is alig tudta magát türtőztetni. Már nyúlt is a rózsáért, hogy leszakítsa, de akkor megint eszébe jutott az öreg figyelmeztetése.

Ment hát, ment, s egyszerre csak hova jutott az aranymezőről? Egy puszta homoksivatagra. “No – mondja magában -, igazán eltalálta az öreg, hogy hol találom meg a szerencsémet, mert itt aztán éhen pusztulok! Se fű, se fa, se semmi nem látszik, semminek semmi nyoma.”

Nagy búsan mégiscsak folytatta az útját. Gondolta, míg bírja az éhséget, addig megy, mert úgyis éhen kell elpusztulnia ezen a halott homoksivatagon.

Három nap, három éjjel mindig gyalogolt, éhen-szomjan. Már közel volt ahhoz, hogy összeesik. De egyszerre csak meglát igen messziről egy borzasztó nagy házat. Talán a házban csak lesz lakó! S talán odáig még eljut az éhségtől.

Mikor a ház elé ért, akkor esett csak csodálkozásba. Egy ablak, de egy picinyke sincs azon a borzasztó nagy palotán. Csak elrejtve egy egész kis ajtó. Mindegy, amit az Isten ád! Benyit a fiú a palotába, hát egy rettenetes nagy terembe jut.

Olyan fényesség volt benne, hogy kápráztatta a szemet, pedig a falán egy ablak sem volt. Körülnéz a fiú, asztalokat lát, sorban. Odalép az első asztalhoz, egy tál kása van rajta, a kása mellett táblácska, a táblácskán írás, hogy ez a kása a tündérek kásája, és aki ezt a kását megeszi, az soha többé meg nem éhezik. Több se kellett a fiúnak, hozzáfogott nagy étvággyal, bekebelezte a tál kását. Bekebelezte, s valóban úgy érezte, hogy örök időkre jóllakott.

Ment a második asztalhoz. Azon meg egy üvegben valami folyadék volt. Az üveg mellett aranytáblácska, az aranytáblán írás, hogy ez az ital a tündérek itala, aki ezt kiissza, az soha többet meg nem szomjazik. Szomjas volt a fiú, nem tétovázott, fölhajtotta az italt. Olyan jólesett neki, hogy igazán azt hitte, hogy soha többet nem kíván italt.

Ment a harmadik asztalhoz, azon meg egy kis tálacskában valami kenőcsféle volt. A tálacska mellett rubintáblácska, a rubintáblácskán írás, hogy ez a kenőcs tündérek kenőcse, aki evvel bekeni a testét, az ezer ember erejét kapja. A fiú nem hagyta érintetlen a kenőcsöt, jól bekente magát belőle.

Úgy ment a negyedik asztalhoz. Azon egy kard, a kard mellett smaragdtáblácska, a smaragdtáblácskán írás, hogy ez a tündérek kardja, aki az oldalára csatolja, az ne féljen semmiféle ellenségtől, mert ez a kard legyőzhetetlen. Persze hogy magához vette a fiú a kardot. Aztán ment az ötödik asztalhoz. Azon egy korsócskában szagos olaj. A korsó mellett gyémánttáblácska, a gyémánttáblácskán írás, hogy aki evvel a szemét bekeni – az mindent lát, le a mélységbe, a föld gyomrába, mert ez a láthatóság olaja, a tündérek használatára. Gondolkodás nélkül megkente a szemét az olajjal.

Most ébredt rá Almafi, hogy minek is jutott a birtokába. Az öreg igazat szólt. Hiszen ahogy bekente magát avval a kenőccsel, rögtön érezte, milyen borzasztó erő szállja meg. És ahogy a szemét is bekente és a padlóra nézett, hát meg is látott menten a föld gyomrában mindenféle szörnyeteget. Mivel nagyon ki volt merülve, s most már jól evett is, ivott is, lefeküdt a padlóra, és azon nyomban elaludt.

Hogy meddig aludt, azt nem tudta: csak rettenetes nagy zúgásra ébredt föl. Azt hitte, talán a ház omlik össze. Kiszaladt a szabadba, nézelődött jobbra-balra, hogy mi is az a nagy morajlás. Egyszerre aztán, ahogy néz-néz a levegőbe, egy gyönyörű szép repülő kastélyt pillant meg ott. Annyira elbámult azon a szép repülő kastélyon, hogy az utolsó pillanatban vette észre, hogy a kastély erkélyén egy gyönyörűséges szép lány ül. Abban a pillanatban halálosan beleszeretett.

A kastély máris tovatűnt a levegőben, de a fiú megfogadta, hogyha életébe kerül is, addig nem nyugszik, míg azt a repülő kastélyt meg nem találja.

Ment, mendegélt abba az irányba, amerre a kastélyt repülni látta. Teljes három hónapig utazott. Egyszer csak beért Tündérországba. Ez olyan ország volt, hogy a fákon levelek helyett húszkoronás körmöci aranyok csillogtak. A patakoknak az egyik felén tej folyt, a másik felén meg tokaji bor. Egyszóval abban az országban ugyancsak mesés volt minden. Már egy álló napot utazott harmadik Almafi Tündérországban. Este odaért egy házhoz. Táncmulatság volt ott, gyönyörű szép lányok táncoltak körben. Almafi szemrevaló fiatalember volt, odavegyült a többiek közé, s ő is táncolt a tündérlányokkal. Mikor vége lett a mulatságnak, kérdezősködni kezdett, nem hallották-e hírét a repülő kastélynak. Nem tudtak neki útbaigazítást adni. Szegény megint csak ment, ment nagy szomorúan, maga se tudta, merre. Amint ment, mendegélt, most egyszerre csak egy nagy erdőbe ért. Kiszemelt magának egy szép nagy terebélyes fát. Mivel már este volt az idő, s nagyon el volt fáradva, gondolta, kipiheni ott magát. Lefeküdt hanyatt a fa alá, s azon gondolkozott, hogy meddig kell neki még barangolnia, míg azt a repülő kastélyt megtalálja.

Álomba merült, de kevés ideig aludt, kakaskukorékolásra riadt. Néz föl a fiú a fára, hát a feje fölött egy kinyúló ágon egy aranytarajú kakas ül.

Azt mondja Almafi:

– Ej, ej, aranytarajú kakas, neked is valami nagy bánat nyomhatja a szívedet, hogy ilyen szomorúan kukorékolsz.

Megszólal erre az aranytarajú kakas:

– Bizony, földi halandó, elég szomorú a dolgom!

Kérdi a fiú:

– Miért, ha szabad kérdeznem? Hátha segíthetnék a bajon!

– Nem hiszem, földi halandó – feleli a kakas -, hogy az én bajomon segíteni tudnál.

– De csak szólj bátran, aranytarajú kakas – válaszol Almafi -, nem bántalak! Gyere le a fáról, panaszold el a bajod.

A kakas nekibátorodott, lerepült a fáról Almafi elé.

– Elmondhatom a bajom, bár úgyse segíthetsz rajta! Szerelmes voltam egy tündérlányba, és szerencsétlenségemre az Ármányosság tündére is szerelmes volt belé. Én is tündér voltam, de a jó és szegény tündérek fajtájából. A lány énhozzám húzott, nem az Ármányosság tündéréhez. Már jegyben is voltunk a menyasszonyommal. Már az esküvőre készültünk, mikor valami bűvös vízzel az Ármányosság tündére befecskendezett, és elátkozott, hogy örökké ezt a kakasalakot viseljem. Az aranytarajt azért adta, hogy mégis különbség legyen köztem és a rendes kakasok közt.

Azt felelte erre Almafi:

– Csak azt mondd meg, hogyan tudnám visszaszerezni neked emberi alakodat!

Az aranytarajú kakas azt mondta:

– Az Ármányosság tündérének a kertjében van egy kút, abban a kútban bűvös víz van. Ha onnan tudnál hozni egy pohár vizet, és azzal a vízzel háromszor beföcskendeznél, de úgy, hogy én ne vegyem észre, akkor visszanyerném régi alakomat. Csakhogy azt a kutat tizenkétfejű sárkány őrzi, s oda nem lehet bejutni, mert a sárkány minden kis neszre fölfülel, és azon nyomban fölfalja az embert.

A fiú bátor volt, nem ijedt meg ettől, hisz övé volt a legyőzhetetlenség kardja. Ezt azonban az aranytarajú kakasnak nem árulta el. Azt felelte:

– Csak azt mondd meg, hol találhatnám én meg az Ármányosság tündérének kertjét!

– Van egy beszélő hegy – mondta az aranytarajú kakas -, abban a hegyben van egy márvány­tábla: aki azt megláthatná, és elolvashatná, hogy mi van arra fölírva, az megnyithatná annak a hegynek a torkát, mert az a torok emberi hangon beszél.

– Még csak azt mondd meg most, hogyan tudok én odamenni! – mondta erre a fiú.

– Szakíts le a tarajomból egy darabot!

– Nem fog fájni? – kérdezte Almafi.

– Csak szakíts le egy darabot belőle, ne törődj az én fájdalmammal! – válaszolta a kakas.

A fiú kitépett egy darabot a kakas tarajából. Azt mondja az erre:

– Dobd föl a levegőbe azt a tarajdarabkát, és az majd mindenütt megy előtted. Ha az megáll majd a levegőben, arról megtudhatod, hogy megérkeztél. A többi már a te dolgod.

Úgy is lett, az aranytaraj szállt, szállt a fiú előtt vagy három méterrel, vezette. Három nap, három éjjel mentek. Egy nagy erdőbe értek. Az erdő közepén egy magas hegy volt. Az aranytaraj megállt a hegy felett. Almafi megértette, hogy a célnál vannak.

Nézelődött a hegy körül, meglátja végül a táblát. Mi van ráírva? Az, hogy aki ennek a hegynek a torkát meg akarja nyitni, annak a saját erejéből föl kell hoznia az erdőből tizenkét szál szagos fenyőfát, máglyába kell raknia, és meg kell gyújtania. Mikor az utolsó szikra kialszik, akkor megnyílik a hegy torka.

Mi volt az őneki? Fogta, és tövestül szaggatta ki a fenyőfákat, megcsinálta a máglyát, alágyújtott szépen. Gyönyörű szép illat áradt ki a fenyőből. Mikor aztán az utolsó sziporka is kialudt, mert nagy tűz volt ebből a tizenkét szál fenyőből, egyszer csak mély, dörgő hangon megszólalt a hegy:

– Mit kívánsz, te földi halandó, aki saját erődből hoztad a tizenkét szál rózsafenyőt, és avval megnyitottad a torkomat?

Felelt erre a fiú:

– Csak azt mondd meg, merre van az Ármányosság tündérének a kertje, s hová lett a kakassá varázsolt dalia menyasszonya?

A hegy így felelt:

– Üveghegy támadt a tenger fenekén, abban van a menyasszony.

– És az Ármányosság tündérének a kertje?

– Menj mindig csak kelet felé! Nézd fölötted a tarajdarabkát.

A taraj erre rögtön megindult. Három hétig éjjel-nappal utazott, alatta a fiú. Akkor a taréj megint megállt. Ott volt a kert.

A fiú bement a kertbe. A kutat csakugyan tizenkétfejű sárkány őrizte. Mikor meglátta a fiút, már ordított is a sárkány, csak úgy rengett bele az egész kert. Az Ármányosság tündére nyomban fölébredt, de azt gondolta, valami madár repült el, azért ordít a sárkány.

Közben a sárkány már tüzet okádott. Hiába volt, a fiú kirántotta a kardját, s a kard magától működött: a sárkánynak egyszerre három fejét is levágta. Négyszeri vágásra mind a tizenkét fej lehullott. Az Ármányosság tündére csak akkor nyitott be a kertbe. A fiú ki volt merülve, lefeküdt, elaludt: észre se vette, hogy az Ármányosság tündére megkötözte. Csak akkor riadt fel, amikor a sárkány a pincébe dobta. Azt mondta neki, csúnyán röhögve:

– No, öcsém, majd három hét múlva találkozunk! De addig egy falatot se kapsz.

Almafi csak fütyörészett: oda se neki, hogy be van zárva, hogy se enni, se inni nem kap. Kibírja!

Mikor a három hét letelt, Ármányosság tündére ment a pince felé. Azt hitte, Almafi már éhen pusztult. A szolgákkal nagy máglyát rakatott, hogy majd elégeti az Almafi testét. Mikor a pincéhez ér, mit hall? Hogy Almafi nagyban fütyörész!

Elfutotta a harag.

– Arra készültem, hogy rég elpusztultál, s a testedet kell elégetnem. Élsz? Hát akkor elevenen égetlek el.

S indult feléje, hogy a máglyára vigye.

No, de Almafi se volt rest. Elkapta az Ármányosság tündérét, megkötözte kezét-lábát, és vitte, mint a pelyhet, ki az udvarra.

Közben azt mondta neki:

– Tudod, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele? El akartál égetni, hát most én égetlek el téged.

És elégette ott a máglyán, a hamuját meg nekieresztette a szélnek. Azóta terjedt el az ármányosság az egész világon.

Kerített aztán egy korsót Almafi, megmerítette a bűvös kútban, és útnak indult. Jó csillagja, az a tarajdarabka, még mindig várta az égen. Megint utaztak, most már visszafelé: három hétig éjjel-nappal mentek. Akkor odaértek abba az erdőbe, ahol az aranytarajú kakas élt. A csillag itt eltűnt, Almafi pedig lefeküdt aludni.

Virradatig aludt. Virradatkor megint a kukorékolásra ébredt. Meglátta a kakast egy fán. Odaszólt neki:

– Gyere le a fáról, aranytarajú kakas!

Leröpül a fáról az aranytarajú kakas, s kérdi a fiútól:

– Szerencsével jártál?

Sajnos – feleli a fiú -, nem segíthetek rajtad, nem tudtam hozzájutni a varázsvízhez!

De ezt csak azért mondta, hogy a kakas ne is sejtse, hogy le akarja őt föcskendezni a varázsvízzel.

Az aranytarajú kakas elszomorodott, lehajtotta fejét. Almafi észrevétlenül elővette a korsót, és háromszor befecskendezte a vízzel a kakast. Megriadt erre a kakas, megrázkódott, és helyette egy daliás, csinos fiatalember termett Almafi előtt. Átölelte Almafit, megcsókolta, és megköszönte neki a szolgálatot.

Azt mondja akkor Almafi:

– Tudod-e, hogy a menyasszonyoddal mi történt?

– Nem tudom – felelte a szegény tündér -, mert én már akkor el voltam varázsolva.

– Én kérdeztem a hegytől, s az azt mondta, hogy egy tengerben egy üveghegyben van bezárva. De hogy az a tenger hol van, arról semmit se mondott.

– Én tudom, hol van az a tenger – mondta a jó tündér -, de nem sokat érek vele, mert ki láthat le a tenger fenekére? Én nem. Így meg hogyan találjuk meg?

– Azt csak bízd rám! – mondta Almafi. – Induljunk mindjárt!

Mentek egy darabig gyalogosan. De a tündérnek megvolt a hatalma, hogy repülni tudott. Azt mondta Almafinak:

– Tudod mit? Ülj föl a hátamra, röpülök veled.

– De nehéz leszek – mondja Almafi.

– Nem számít semmit – mondja a tündér. – Ha elfáradtam a röpülésben, ismét leszállunk, gyalog megyünk.

Röpültek egy jó ideig, aztán ismét gyalog folytatták útjukat. Három nap, három éjjel mindig mentek, hol gyalog, hol röpülve. Egyszer aztán a tenger szélére értek.

– No – azt mondja a tündér -, itt vagyunk, Almafi, a tengernél. Mit látsz?

Azt mondja Almafi:

– Röpüljünk csak a tenger közepéig, hogy mind a két partig elláthassak.

A tenger fölé repültek. Egyszer azt mondja Almafi:

– Nyomon vagyunk, tündér barátom! Nem csodálom, hogy el akarta rabolni tőled az Ármányosság tündére a menyasszonyodat – gyönyörű szép lány!

– Hát már látod, barátom?

– Igen, látom – mondja Almafi -, épp most fésülködik bent az üveghegyben! Szálljunk le a partra! Hanem itt már nemigen segíthetek rajtad. Az már terajtad áll, tündér barátom, hogyan szabadítsuk ki a vízből. Mert én nem mehetek le a vízbe.

– Az a fő, hogy látod, hol van. A többit én elintézem!

Lehajolt a tündér a vízbe, és lekiáltott egy csukahalnak, mivel az volt a legügyesebben úszó hal, hogy szedje össze a haltársait, és ezt az üveghegyet onnan a tenger fenekéről emeljék föl a víz színére.

A csuka rögtön bejárta a halak birodalmát. Nem telt bele jó negyedóra, már emelkedett föl a hegy. Mikor a halak annyira felemelték a hegyet, hogy el lehetett érni, Almafi megfogta, egyetlen rántással partra teremtette. Aztán egy óvatos ökölcsapással kettétörte az üveget, úgyhogy a tündérkisasszony sértetlenül kiszabadult belőle.

Lett nagy öröm. A szerelmesek boldogan ölelkeztek. Hiszen azt gondolták, hogy az életben már sohasem találkoznak. Mikor megint összeölelkeztek, abban a pillanatban arra szállt egy sólyommadár. A tündérfiú észrevette, magához intette, és megkérte, hogy röpüljön haza, vigyen hírt az ő édesanyjának, hogy itt meg itt vannak, küldjön értük fogatot, hogy mentől előbb hazaérhessenek, mert ők tudnak ugyan röpülni, de Almafi nem tud. Meg is érkezett a fogat, négy rénszarvas húzott egy aranyhintót, beleültek mind a hárman, és a tündérlakhoz utaztak.

Lett otthon is nagy öröm. A fiú bemutatta az édesanyjának s a húgainak, hogy ez a fiú mentette meg a varázslat alól őt is, a menyasszonyát is. Almafi most már el akart búcsúzni, de a tündérfiú nem engedte:

– Maradjál itt, barátom, a menyegzőmön is. S válassz te is menyasszonyt magadnak a két húgom közül.

Három nap múlva megtartották a menyegzőt. Almafi volt a tanú az esküvőn. Ott volt Almafi számára is az alkalom, hogy megházasodjék, de ő nem tudott senkibe szerelmes lenni, csak abba a repülő kastélyos kisasszonyba. Megnézte a két tündérkislányt. “A két bátyámnak szánom őket” – ezt gondolta magában.

Mikor aztán elmúlt a lakodalom, a tündérfi csak akkor kérdezte Almafitól, hogy hát mi tulajdonképpen az ő utazásának a célja. Almafi elmondta neki, hogy ő a repülő kastélyt keresi. De ennek a tündérek sem hallották a hírét. A tündérfi azonban így szólt:

– Te segítettél rajtam én is segítségedre lehetek talán. Utazzunk együtt.

Útnak is indultak aztán mind a ketten. Megint csak úgy utaztak hogy hol röpültek, hol gyalogoltak. Három teljes hétig mentek. Bejártak már hetvenhét országot.

Amint véletlenül ismét a tenger fölött röpültek egyszer csak a távolban Almafi mit pillant meg? A repülő kastélyt! Meglöki rögtön a barátját, hogy abba az irányba röpüljön. De még három nap, három éjjel kellett röpülniük, míg összetalálkozhattak a kastéllyal, mert hiszen Almafi csodásan messze ellátott.

Most már látták a kisasszonyt is az erkélyen. De hogy jussanak észrevétlenül hozzá?

Azt mondja a tündérfi:

– Tudod mit, barátom? Fölröpülök a kastély fölé, leereszkedünk az udvarba, az udvarban leteszlek téged a hátamról, s együtt majd csak betörünk a szobákba.

Almafi azonban így szólt:

– Köszönöm a szívességedet, barátom. De neked már van feleséged, ne kockáztasd az életed. Csak egyet kérek még tőled. Öreg szüleim vannak, meg két bátyám. Menj el értük, vidd el magadhoz őket, s a két öregebb Almafihoz add hozzá a te két húgodat.

Azzal elbúcsúztak. A tündérfi ment, amire kérték. Almafi pedig leszállt a kastély udvarára. Indult azonnal a palotába. Betörte az ajtót, sorra járta a szobákat. Hamar rátalált arra az erkélyre, ahol kinn ült a kisasszony. Éppen akkor is sírdogált, mikor Almafi odatoppant.

Azt mondta neki Almafi:

– Szívemnek szép szerelme, miért sírsz?

Azt mondja a kisasszony:

– Hogyne sírnék, mikor ide vagyok láncolva három éve már ehhez a kastélyhoz, ehhez az erkélyhez.

Nézi az Almafi, hát csakugyan oda van láncolva a lány keze-lába erős lánccal. A láncon nagy lakatok. Fogta magát, lecsupálta a lány kezéről-lábáról a láncot.

Nem kereste a lakat kulcsát, van-e vagy nincs. Az ereje volt hozzá a kulcs.

– Most mondd meg, szívemnek szép szerelme, hogyan kerültél ide, ebbe az elátkozott kastélyba!

A lány erre ezeket mesélte:

– Én egy királynak a lánya vagyok. Édesapám egyszer kiment vadászatra a közeli erdőbe, de nem ejtett semmiféle vadat. Amint a vadászatról visszatért, egy szörnyeteggel találkozott. Fogta a nyilát, belelőtte a szörnyetegbe. A szörnyeteg elment, de azt mondta az apámnak, hogy még drágán fogja ő megfizetni, amiért megsebesítette, mert akárhogy vigyáz, elviszi majd egyetlenegy lányát. Apám csak mosolyogta, hogyan bírna egy királyi kastélyhoz jutni egy szörnyeteg, mikor ott van az a sok testőrség! De aztán otthon csak elfogta a nyugtalanság. Nekünk nem szólt, de láttuk, hogy mind jobban búsul. Hiába ostromoltuk kérdésünkkel, búsulásának okát nem árulta el előttünk. De aztán úgy-ahogy megfeledkezett a dologról, vagy tán gondolta, hogy a szörnyeteg úgyse váltja be a szavát. Egy szép napon azonban én kiszöktem sétálni a királyi kertbe, pedig apám nagyon őrzött, minden lépten-nyomon kísérőkkel jártam. Hogy, hogy nem, egyedül mentem le a kertbe. Egyszer csak mire lettem figyelmes? Valami nagy zúgásra. Mire körültekintettem, hogy miféle zúgás az, észrevettem a repülő kastélyt. A kastély szemlátomást egyenest hozzám szállt. Mikor egy méterre szállt a föld színéhez, kiugrott belőle egy szörnyeteg, engem nyalábjába kapott. Mire magamhoz tértem ijedtségemből, itt találtam magamat ezen az erkélyen. Kezdetben nem voltam ideláncolva, szabadon járhattam a kastély lakosztályában, de a szörnyeteg mindennap fölkeresett, és azzal ostromolt, hogy legyek a felesége. Nem hallgattam rá, el akartam szökni, azért láncolt ide, ehhez az erkélyhez. De nem bánt velem gorombán, nem hiányzott semmim, csak nem járhattam szabadon. Máig is mindennap megjelenik, és megkérdezi, meggondoltam-e már magamat. De ha ítéletnapig röpülünk, akkor sem leszek a felesége.

– No – mondja válaszul Almafi -, hol találhatnám én meg azt a szörnyeteget?

Feleli erre a királylány:

– Ez a kastély száz szobából áll. A szörnyeteg épp a századik szobában lakik. Azt hiszem, most épp déli álmát alussza. Legyőzhetetlenül erős. Mégpedig azért, mert van a kastély pincéjében egy hordó, annak a borát itta. Ha meg akarsz küzdeni vele, eredj le, és igyál te is az italából, akkor tán legyőzheted.

Almafi megtalálta a pincét, meg az akós hordót. Nem keresett poharat, hanem fogta magát az akós hordót, és jó nagyot ivott belőle. Egyszerre úgy érezte, hogy izmai szinte vasból vannak, mert hiszen eddig is ezer ember ereje volt benne. Indult rögtön megkeresni a szörnyeteget.

A hetvenedik szobába érve már hallotta a nagy hortyogást. Ment a hortyogás irányába, beért a századik szobába, ott volt a szörnyeteg. Megrúgta csak úgy a fekvőhelyén:

– Ébredj, szörnyeteg!

Fölébred a szörnyeteg, dörzsöli a szemét. Látja, hogy egy földi halandóval van dolga. Csak úgy fektéből mondja neki:

– Hogy mersz te álmomban háborgatni?

– Azért, mert kettőnk közül az egyiknek pusztulni kell – mondja Almafi.

– Jól van – mondja az -, látom, ember vagy a talpadon, bátor fickó vagy! Hát mindjárt próbára megyünk!

Volt ott egy métermázsás vasgolyó. A szörnyeteg fölkel, s azt mondja:

– Amelyikünk ezzel a vasgolyóval keresztül tudja törni a falat, az lesz a győztes.

– Dobj te előbb, szörnyeteg! – mondja Almafi.

A szörnyeteg fogja a golyót, fél kézzel belevágta a falba, úgy, hogy a golyó félig belement. Almafi sem volt rest, kikapta a falból a golyót, úgy belevágta, hogy keresztültörte a falat, és kiesett az udvarba. A szörnyeteg csak most nézte meg, kivel is van dolga. Azt mondja:

– Látom, erős ember vagy. Gyerünk ki az udvarra, birkózni.

Az udvaron rögtön összefogóztak. Almafi ezer embererővel birkózott, a szörnyeteg ezerkétszáz ember erejével. Ezért aztán Almafit úgy vágta földhöz, hogy majd széjjelmállott. Nagy nehezen föltápászkodott Almafi. Összeszedte magát ezerötszáz embererővel, a szörnyetegnek csak ezerkétszáz embererővel tellett. Ezért aztán most Almafi úgy vágta földhöz a szörnyeteget, hogy palacsintává lapult, kiadta a gonosz lelkét.

Almafi nyomban szaladt az erkélyre a lányhoz. Megállt előtte, s így szólt:

– Szívemnek szép szerelme, ha akarod, ásó, kapa, nagyharang választ csak el bennünket egymástól! Már két éve bolyongok utánad!

Aztán elmesélte neki, hogyan látta meg őt, röptében a kastéllyal. Most már a lány is beleszeretett Almafiba, hiszen az életmentője volt, de amúgy is nagyon csinos egy gyerek volt. Rögtön ott a repülő kastélyon hűséget esküdtek egymásnak.

De Almafi nem szerette ezt a folytonos repülést. Megkérdezte a lánytól, hogyan lehetne ezt a kastélyt megállítani. A lány tudta, hogy a kastélynak a két oldalán egy-egy szárny van. De azt már nem tudta, hogyan lehet a szárnyakat megállítani.

– Ha másképp nem megy – mondja a fiú -, elvágom a két szárnyát! El én, mihelyt valahol földet látok!

Egyszer éppen az erkélyen beszélgettek, Almafi hirtelen felugrik, aztán azt mondja a királykisasszonynak:

– Szívemnek szép szerelme, nemcsak földet, valami várost is látok!

A királykisasszony még másnap sem látott semmit. Harmadnap, amikor a kastély a város fölé ért, s már jól leereszkedett, Almafi kirántotta a kardját, és egy csapással levágta a kastélynak először az egyik szárnyát, azután a másikat. Épp jó helyen, mert a város a lány apjának a fővárosa volt.

Míg a lány odavolt, immár harmadik éve, az egész város fekete gyászba borult. Mindenkinek fekete zászlót kellett a házára kitenni, éjjel-nappal. A király olyan szigorú rendeletet adott ki, hogy még mosolyogni sem volt szabad senkinek se; akit rajtakaptak, hogy a száját csak egy kicsit is mosolyra húzta, megbüntették.

A király fölfigyelt a zúgásra. Megy ki az udvarra, akkor látja a repülő kastélyt! Meglett az öröm, mikor aztán még azt is látták, hogy az elveszett lány ugrott ki egy fiatal, daliás emberrel. A királylány mindjárt bemutatta szüleinek a vőlegényét, az ő életmentőjét.

A gyász mindjárt megszűnt a városban. A király kiadta rendeletben, hogy mindenki vonja be a fekete lobogót, és örvendjen! Aztán megtartották az esküvőt, meghívták a tündérfit, a két másik Almafit, az öreg szülőket, nagyszerű lakodalmat csaptak.

Még most is élnek, ha meg nem haltak!

 

(Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó Budapest – 2002)

 

Hol volt, hol nem volt, volt a világon, még az Óperenciás tengeren is túl, egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt nekik három leányuk meg egy kis malacuk. Mikor a malacot már jól meghizlalták, vagy ahogy ők mondták, annyira zsöndítették, hogy kétujjnyi zsír volt a hátán, megölték.  A húsát felrakták a füstre, a gömböcöt pedig felkötötték a padláson a legelső gerendára, a szelemenre. Ötődjüknek csak annyi volt a kis malac húsa, mint egy eperszem. Már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböcre, azt mondja hát a legöregebb leányának:

– Eredj csak fel, lányom, a padlásra, akaszd le a szelemen gerendáról azt a kis gömböcöt, főzzük meg.

Felmegy hát a lány a padlásra; amint a szelemenről le akarja vágni a gömböcöt, csak azt mondja az neki:

– Hamm, mindjárt bekaplak!” – S nem tréfált, hanem igazán bekapta.

Lesték, várták, odalenn a lányt a gömböccel, hogy jön-e végre. De biza nem haladt. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:

– Eredj csak fel, lányom, a nénéd után, mondjad neki, hogy hozza azt a kis gömböcöt.

Felmegy hát a másik lány is, szétnéz a padláson, de nem látja sehol a nénjét. Azzal odamegy a kémény mellé, s le akarja vágni a kis gömböcöt, de az azt mondja neki:

– Már a nénéd lenyeltem, hamm, téged is bekaplak!

Azzal szépen bekapta.

Odalenn csak lesi, várja a szegény asszony a lányokat. Mikor aztán megsokallta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának:

– Eredj csak fel, lányom, hídd le már a nénéidet; azok az isten nélkül valók bizonyosan az aszalt meggyet szemelgetik.

Amint felmegy a kislány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböc:

– Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is bekaplak!

S bekapta azt is.

Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká. Felment hát a nyújtófával, hogy majd lehívja őket, de úgy, hogy nem köszönik meg, mert elhányja a hátukon a bőrt. Amint felment, azt mondja neki a kis gömböc:

– Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak!

Azzal úgy bekapta, hogy még a kisujja sem látszott ki.

Aztán a gazda, a szegény ember is, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra. Amint odamegy a kémény mellé, azt mondja neki a kis gömböc.

– Három lányod, feleséged már bekaptam, hamm, téged is bekaplak!

És nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rossz kócmadzag már nem bírt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböc pedig leesett; azután, hogy feltápászkodott, elkezdett gurulni, s gurult, gurult, le a grádicson a földre.

Amint a kiskapun kigurult, kinn az utcán előtalált egy csoport kaszás embert, s azt az egész csoportot is mind egy szálig bekapta.

Azzal gurult, gurult tovább. Az országúton előtalált egy regement katonát. Azokat is minden bagázsitól együtt bekapta. Megint gurult, gurult tovább. Nem messzire onnan, az árokparton, egy kis kanászgyerek legeltette a csürhét. A disznók szerte-széjjel cserkésztek, a kis kanászgyerek pedig ott ült a z árokparton, s a bécsi bicskájával kenyeret, szalonnát evett. Odamegy a kis gömböc a kis kanászgyerekhez is, s azt mondja neki:

– Már három lányt apjostól-anyjostól, meg egy csoport kaszás embert, egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak!

Hanem amint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböc szájában, az aztán kihasította. Csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság mag a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböcöt pedig otthagyták az árokparton kirepedve.

Ha a kis gömböcöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna, az én mesém is tovább tartott volna!

(Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó Budapest – 2002)

Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magában, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

– Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.

– Nem eresztelek biz én, mert megeszel.

– Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.

Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:

– Ugyan, kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólt:

– Kedves kis malackám, ereszd be a két első lábam is.

A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:

– Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.

Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldózott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején.

Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kismalacot. Mert egyik se tudott a fára felmászni. Nagy sokára azt határozták, hogy egymás hátára állnak mindnyájan, mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:

– Forró vizet a kopasznak!

A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet.

A kis malac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.

 

(Arany László: Magyar népmesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1979)

Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegényasszony. Volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, mert csak kárt csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni, nem vált be kondásnak sem. Hiába próbált vele az anyja akármit, mindegy volt annak.

Hát ez a teddlenerontsd kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát; aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg.

– No, kiskondás! – mondta magában – most mutasd meg, ki szült! Sokat nyerhetsz egy kis ügyességgel!

Fel is szedelőzködött, kért egy tarisznya hamubasült pogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrét, avval elindult.

Ment, ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, hol erdőben, hol sík földön. A pogácsa is fogytán volt már, de csak nem talált még a király kastélyára. Megy megint egy álló hétig, már az utolsó pogácsát is megette, de még semmit sem lát. Szomjas is volt már, olyan volt a nyelve a nagy szárazságtól, mint a felvert galuska.

– Mit csináljak már? Éhen vesszek? Ha ezt tudom, el se indultam volna.

Ahogy megy, nagy sokára talál egy kutat. A vályúján ült két fehér galamb. Odamegy.

– No, két fehér galamb! Én most titeket megeszlek, mert majd meghalok éhen!

Azt mondja a két fehér galamb:

– Ne egyél meg, kiskondás! Inkább húzzál nekünk egy veder vizet szomjasak vagyunk nagyon. Jótét helyébe jót várj!

Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg őket. Odament a kút kávájához, húzott nekik egy vederrel, azután maga is jóllakott a jó hideg vízzel. Avval ment tovább.

Hát szomjas már nem volna, de a hasa, az morgott, mint egy láncos kutya. Amint épp egy nagy pusztaságban vándorolt, talált megint valakit: egy sánta rókát.

– No, sánta róka! Akármi legyek, ha téged meg nem eszlek!

Könyörgött a sánta róka is, hogy ne egye meg: a kisfiának visz éppen egy kis ennivalót.

– Jótét helyébe jót várj, kiskondás! Majd segíthetek én még terajtad!

A kiskondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, de nem bántotta. Gondolta, hogy majd visszafizeti az még az ő jóságát!

Csetlik-botlik tovább a kiskondás. Szántáson, vetésen, tarlón, parlagon vitt az útja. Össze­kotorászta már az utolsó morzsát a tarisznyából, azt is megette. De mi volt az annak az éhes hasnak! Jobbra dőlt, balra dőlt, már azt hitte, sohasem ér oda, ahová akar.

Útjában akkor messziről meglátott egy nagy tavat. Ő bizony megnézi hátha lesz ott valaki, valami. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélében vergődik egy kis hal. Odakap nagy mohón, felveszi a vízből a kis halat. De az azt mondja neki:

– Ne egyél meg, kiskondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat!

Nézte a halat sokáig a kiskondás; szép volt nagyon, a pénze csak úgy ragyogott, csillogott, ahogy rásütött a nap. Megsajnálta, és visszatette a vízbe.

Huncut dolog az éhség, nyomon követi az embert. A kiskondás bánta már, hogy útra kelt. De már mindegy. Ha ég-föld összeszakad is, már nem fordul vissza. Ment, ment tovább. Hát megint talál egy kutat vályúval, a vályún két fehér galambot:

– No, már nem tesztek bolonddá! Nem nézek már se istent, se embert megeszlek benneteket! Rimánkodott a két fehér galamb, hogy csak most az egyszer ne egye meg őket, majd megszol­gálják még a jóságát.

– Ugyan, ugyan, csak ki akartok rajtam fogni. Én meg, mint a bolond hallgatok rátok! De azt bezzeg nem látjátok, hogy már felfordulok éhen!

Meg akarta fogni a galambokat, de azok rimánkodtak, esedeztek neki. Utoljára aztán mégsem bántotta őket. Húzott nekik egy vödör vizet, nyelt ő is egy nagyot a vederből, avval továbbment.

De már igazán azt hitte, hogy nem ér oda. Ebbe az éhségbe el kell pusztulni!

Már maga sem tudta, mióta, csak azt tudta, hogy nagyon régen úton van már. Beletörődött a sorsába, most már káreszkuresz, ahogy lesz, úgy lesz. Nagy sokára mégis elért a kastélyhoz.

A kapuban ott állt a király. A kiskondás illendően odaköszönt neki, s a király el is fogadta:

– Hát hol jársz erre, te kiskondás, ahol még a madár se jár? Mi keresnivalód van itt?

Elsorolja aztán a kiskondás, mivégről jár ő erre. Bizony nagyon is ide igyekezett, merthogy azt hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle. Megpróbálkozik ő is, hátha lenne valami sikere a vállalkozásának.

– Jól van, fiam, jól van! – mondta a király. – De látod-e, itt van kilencvenkilenc emberfej a karón. Te leszel a századik, ha nem tudsz elbújni.

A kiskondásba nem szakadt bele a madzag, csak azt mondta:

– Majd lesz valahogy!

Bementek a házba. A kiskondás először is azzal állt elő, hogy bizony ő már nagyon éhes, vessenek neki egy kis maradékot.

Adtak neki annyit, amennyi belefért.

Másnap, ahogy felkelt, megy be hozzá a király, hogy bújjék már el, míg a lánya föl nem kel, mert ha fölkelt, nemigen tud előle elbújni.

Kászálódik a kiskondás, kászálódik, egyszer csak ott látja az első két fehér galambot. Kinyitja az ablakot, azok azt mondják:

– Gyere, rögtön elviszünk!

A kiskondás sem húzódott soká. Rájuk bízta magát, azok meg uzsgyi! Mentek vele, mint a szél, egyenest a nap háta mögé.

Felkészült a királykisasszony is. Lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, perdült egyet a sarkán, és így kiáltott:

– Gyere elő, kiskondás! Ott vagy a nap háta megett!

Hű, ette a méreg a kiskondást, meg félt is! De mit csináljon a nap háta mögül, és ment egyenesen a konyhába. Megvirradt a másnap. Felkel a kiskondás. Ránéz az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott, most az várta. Felkészült hirtelen, kinyitotta az ablakot, megy el a rókával.

A róka levitte őt hétszer olyan mélyre a föld alá, amilyenre ásni lehet.

Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, perdül egyet a sarkán.

– Gyere elő, kiskondás, a föld hét mélységéből!

Mit volt tenni, a kiskondás előbújt onnan is.

Harmadnap a kishalhoz ment el a tóba. Az levitte a tó egyik szögletébe. Ide már nem ér el a szeme világa! Itt találjon meg!

De a királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a rózsát, perdült egyet a sarkán, s mindjárt hívta a kiskondást a tó fenekéről.

– Hát végem van! Az van! Már az enyém a századik karó! – mondogatta a kiskondás. – Már ha háromszor megtalált, negyedszer se tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon!

Lefeküdt, hogy majd elalszik, kipiheni magát, de nem bírt ám sem aludni, sem pihenni. Csak hánykolódott, veckelődött.

Másnap virradóra ott lát az ablakán két fehér galambot. Ahogy azok őt meglátták, az egyik mindjárt elszállt, a másik ott maradt.

Beereszti a galambot. A galamb azt mondja neki:

– Gyere sebesen! Változzál át egy szép rózsává, én is azzá változom. Úgy is lett. A kertben már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett. Itt is, ott is szebbnél szebb virágok virítottak.

Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, hát kettőt egyformának talál. Leszakítja mind a kettőt, és a keblére tűzi.

Perdült egyet a sarkán, de már nem látta a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja!

– No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá!

– Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod! Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a kiskondást.

Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg a kiskondássá változott.

A királylány csak nézett, hogy maga előtt látta a kiskondást. Akkor a kiskondás magához ölelte a lányt.

– Szívem szép szerelme! Én a tied, te az enyém! Ásó-kapa válasszon el egymástól!

Megölelték, megcsókolták egymást. A kiskondásból még hétszerte szebb legény vált. Olyanok voltak ott egymás mellett, mint a bokrétába kötött virág. Azután lagzit tartottak, boldogok lettek.

A kiskondásból olyan finom ember lett, akár a párja; a lányból meg olyan dolgos, szép asszony, amilyen a kiskondásnak kellett. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

 

(Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó, Budapest – 2002)

 

(Magyar teremtéstörténet – A föld teremtésének mondája)

Hol volt, hol nem volt. Régen volt. A Tetejetlen Fa legtetején volt egy pázsitos domb. A domb tetején állott Arany Atyácska palotája. Ragyogott a pázsit, a közeli aranyerdő. Atyácska kint ült a palota hétpántos kapujában, napfényes asztalnál.

Roppant jobbja támlásszéke karján nyugodott. Hét hajfonata: mint tengerifüzér aláfolyt; lépesméz-fényű arca nevetett, s nevettek nagy tavirózsa-szemei.

Jókedvű volt, mint soha máskor. Jókor délután befejezte napi sétáját. Lelt mézet száz tele kaptárral, a leshelyeken száz evet vergődött a hurokban, s a varsák mind teli voltak kövér potykákkal meg piros szárnyú keszegekkel.

Ekkor jókedvében hatalmasat kurjantott, valósággal zengett bele a palota.

– Hé, lurkók, hozzátok csak elő a vaskötelet meg az ezüst bölcsőt. Ma jókedvem van, s a bölcsőt a tengernek lebocsátom.

Erre mi, királyfiak s királylányok mind köré sereglettünk. Szerettünk volna egy szálig alárepülni az ezüstbölcsőben, egy kicsit hintázni. Arany Atyácska azonban nevetve szorította hátra a tülekedő gyereksereget.

– Várjatok csak, lurkók, lássam előbb, ki érdemli meg az ezüstbölcsőt. Ide elém, gyereksereg! Ó, te kis huncut Hold Királylány, tüske megtépte szép hímzett kötényedet. Te csak állj hátra! No, busa Szélkirály, de nagyon igyekszel! Látom, vérzik a bal füled. Rókát fogtál megint, pedig megtiltottam. Ugorj csak odébb! Hát te ki Tűzkovács Király, kormos a kötőd. Megint a kovácsoknál kujtorogtál. Ereszd csak el a bölcsőt, ízibe. Napkirály, kis táltosom, te voltál a legszorgalmasabb, megfoldoztál három lyukas varsát, s megtanultad a varázsmondókákat, s ez a mostoha kis Levegő Tündérke három gombolyag hálókötő fonalat font az aranyrokkán. Adjátok ide a vaskötelet, a bölcsőt le is eresztem ízibe.

Beültem Levegő Tündérkével, s az ezüstbölcső leereszkedett. A kék vízű Óperenciás-tenger felett függött.

Ekkor Atyácska erős torkú alszelet támasztott, hát a bölcsőt a szél jobbra taszította, aztán erős torkú felszél támadt, hát a bölcsőt a szél balra ugrasztotta, így hintáztunk hét nap, hét éjszaka. Ez volt aztán a hintajáték.

Megtetszett a hinta-palinta s a lenti világ. Hetedik este felkiáltottunk Atyácskának:

– Hadd maradjunk lenn! Bocsáss alá egy tutajt a tengerre, hogy legyen hol megállnunk.

Atyácska menten lebocsátott egy tutajt. Alszelet támasztott, s a tutajt jobbra repítette, felszelet támasztott, s a tutajt balra terelgette.

Hét újabb nap s hét éjszaka telt el, hetedik nap reggel, ahogy Levegő Tündérke felébredt, így szólt hozzám:

– Azt álmodtam, hogy Atyácskánk egy kisfiút küld nekünk, hogy ne legyünk magunkban.

Hát hetedik nap reggel Levegő Tündérke elém tartott egy hüvelykpici embert, el is neveztük Hüvelykpicinynek. Lett aztán öröm, boldogság, kacagás, vigalom!

Eltelt újabb hét nap, hét éjszaka, hát Hüvelykpiciny futna, szaladna, partra iramodna, hogy aranypontyot, piros szárnyú keszeget fogjon. De hiába fut-szalad, nincs varsája, amivel a halat megfoghatná. Menne az erdőbe, hogy nyulat, rókát fogjon, de hát nincs sehol erdő, de még egy bokrocska sincs a közelben. Ekkor így szólott hozzám:

– Jó Napkirály, ha felszél fú, tutajunk jobbra szalad, ha alszél fú, balra kanyarodunk. Életünk végéig így futkosunk jobbra, balra? Mit kéne tennünk, hogy ennek a bolond szaladgálásnak véget vessünk?

Így válaszoltam:

– Látod, mi már lassan görbe botra jutunk, s még tanácsot adni se tudunk. Hogy mit kéne tenni, kis emberfia, azt biz mi nem tudjuk megmondani, hanem eredj fel Arany Atyácskához, majd ő szóval kiokosít téged.

Hüvelykpiciny ekkor kapta magát, és nyomban felmászott a tutaj végibe hajló ezüsthágón, nagy bátran Atyácska asztala elé lépett, s háromszor illemtudóan meghajolt.

Arany Atyácska ekkor hajfonattal ékesített homlokát felé fordította, fehér gyöngysorral ékesített száját felnyitotta, s így szólt:

– Alsó Föld emberkéje, gyenge kezű kisfiam, talán csak nem étel, ital szűkiben vagytok lenn? Mért szaladtál fel ilyen lóhalálában?

Hüvelykpiciny újra meghajolt, s így szólt:

– Nem éhezünk mi odalenn, s nem is szomjúhozunk. Tanácsért jöttem hozzád, Atyácska. Lásd, rozoga tutaj ez a lenti, ha felszél fúj, jobbra repül, ha alszél fúj balra lökődik. Szeretnénk valahogy megtámasztani, de nem tudjuk a módját.

Arany Atyácska lehajtotta szép fejét, s míg mellette főtt a hal a bográcsban, elgondolkodott. Aztán így szólt:

– Kicsi fiam, egy búvárkacsa bőrét adom oda neked, azt ha magadra húzod, s a kék tenger vizébe alámerülsz, pázsitos szép földemet a tenger fenekéről felbuktathatod.

Hüvelykpiciny a kacsabőrrel nyomban leereszkedett a tutajra. Ott lenn belebújt, s alábukott az elérhetetlen fenekű tenger vizébe. Úszott hét nap, hét éjjel, de földre csak nem akadt. De már nem bírta tovább a víz alatt, s lélegzetet venni feljött. Másodszorra már tovább bírta lenn, de még akkor sem akadt föld nyomára. Végre amikor harmadszor is lebukott, s legtovább volt a víz alatt, íme, megtalálta a keresettet. Jó csomót felmarkolt s felgörgette. A víz színén a földdarabka dagadni kezdett, s íme, nagy föld lett belőle. Hüvelykpiciny másodszor is felgörgetett egy marékravalót. Addig kerekítette, addig formálta, amíg zúgó erdő nem lett belőle. Harmadjára is felgördített egy marékkal, abból meg rét támadt egy kerek tó két partján. Hüvelykpiciny ekkor gyönyörködve tekintett a szép földdarabra, melyet a tenger fenekéről buktatott föl. Szép pázsitos föld volt, nagy rengeteg erdő vetett rá szép árnyékot. Egyetlenegy hibája volt csak. Úgy forgott, pörgött, akár az ördögmotolla. Nem állt az meg egy helyben még egy pillanatra se.

Hüvelykpiciny nyomban szaladt az ezüsthágcsóhoz, és meg sem állt Atyácska palotájáig. Ahogy odaért, menten elfújta panaszát:

– Arany Atyácska, én a földedet felhoztam a tenger mélyéből, de nem ér egy fabatkát se, csak kering, csak forog. Meg kéne valahogy állítani a bolond forgását.

Atyácska lehajtotta fejét, s kisvártatva így szólt:

– Nesze, kicsi fiam, ott van az a négy cethal, fogd, neked adom ezüstgombos övemet is – azzal már csatolta is le a derekáról. – Eredj vissza az Alsó Földre, állítsd a forgó földet a cethalak hátára, s kerítsd körül az övemmel. Meglátod majd, hogy attól fogva veszteg áll.

A kis emberke szélsebesen lemászott az ezüsthágcsón, a négy cethalat a föld alá állította, hát az legott abbahagyta a pörgést, forgolódást. Az ezüstövvel körülkerítette, hát nyomban égig érő magas hegy támadt körös-körül, ameddig csak az öv elért.

Hüvelykpiciny megcsodálta a szép magas hegyet. De hamarosan megint elszomorodott, újra szaladt az ezüsthágcsóhoz, s meg sem is állt Atyácska asztaláig. Leborult előtte, háromszor meghajolt, s így szólt:

– Atyácskám, veszteg áll már a föld, szép hegy is támadott, de mégsem ér az egész egy fabatkát se! Mit ér a szép föld, ha nem laknak rajta?

Arany Atyácska erre így válaszolt:

– Hamarosan éles, csípős szelet támasztok, s ha a földre csillagos, vastag szemű hold hull, gyúrj abból emberi alakot. De előbb sárral összekeverd, s lábat, kezet is formálj neki, ahogy illik. Így alkosd meg népemet. Aztán gyúrj lábas állatokat, formálj szárnyas madarakat, dagassz körmös jószágokat. Így alkosd meg állataimat, madaraimat.

Mire Hüvelykpiciny lejutott, vastag hótakaró fedte a földet, s ahogy Atyácska meghagyta, rendre megcselekedett mindent. Hát csodák csodája, a hóbábuk megelevenedtek. Belőlük támadt Arany Atyácska népe. A kétlábú emberek járni kezdtek a földön. A négylábúak az erdőbe iramodtak, a szárnyasok felrepültek, s a körmös állatok egy szálig a bokrok alá bújtak. Hüvelykpiciny gyönyörködve pillantott Arany Atyácska világára, de hamarosan elszomorodott. Legott szaladt az ezüsthágcsóhoz, s meg sem is állt Atyácska napfényes asztaláig.

– Arany Atyácska, benépesült lenn a föld, tán sokan is vagyunk, mégsem ér az egész egy fabatkát. Mit együnk, ha éhesek vagyunk, mit húzzunk magunkra, ha fázni fogunk? A négylábúakra s a madarakra mivel vadásszunk?

Atyácska Hétfonatú szép kerek fejét lehajtotta, s míg főtt a hal a bográcsban, gondolkodott, majd szemeit felvetve így szólt:

– Nesze, kicsi fiam fogd e néhány halat, a tavi halat a tóba ereszd, a patakbélit a patakba. S mindjárt vadászni is megtanítlak. Eridj majd be az erdőbe, vágj le egy jó kemény, hajló ágat. Hasítsd ketté, aztán illeszd egybe a két darabot. Fogj ki a patakból jókora kecsegét, főzd meg bográcsban, s véle ragaszd össze az ágat, így formálj íjat magadnak. Vadra vadászhatsz vele. Formálj vashegyű nyílvesszőt, s szárnyasra lőhetsz vele. Ha hajlós vesszőből kosarat fonsz, s behelyezed a patakba, a vízi hal magától megyen abba. Az erdei vadnak nyúzd le a bőrét, s abból bundát csinálhatsz, bekecset formálhatsz. Akkor nem fogtok fázni többet.

A kisfiú mindent úgy cselekedett, ahogy Atyácska meghagyta. Eltelt hét nap, hét éjszaka, elkészítette az íjat, szaladt az erdőre, lőtt egy kövér nyulat, a patakból kihalászott egy lapos keszeget, s az emberek, a puszta fiai olyan nagy lakomát csaptak, hogy hét nap, hét éjszaka folyt a dáridó. Ettek, ittak, jól mulattak. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Komjáthy István feldolgozása)

Forrás: https://mek.oszk.hu/00100/00192/html/002.htm

„Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.

Hullámi ringanak, habjai susognak.

Föld még nincsen sehol de a magasságban aranyos házában, aranyos székén ül a Nagy Égatya. Ő az örökkévalóság öreg, hosszú fehér hajú, fehér szakállú Istene. Fekete palástján ezer Csillag ragyog.

Mellette ül asszonya a Nagy Éganya. Fehér palástján is ezer ezüstös Csillag ragyog. Ő az Ősanyag amelyből minden ami van, lett. Ők örök idők óta megvoltak és örök időkig meglesznek.

Az Atya lábainál feküszik a fekete Csodaszarvas, szőrén és ezer ágabogán ezer, ezer fényes Csillag tündöklik. Az Anya lábainál feküszik a fehér Csodaszarvasünő;  szőrén, ezer ágabogán ezer meg ezer fényes Csillag ragyog.

Előttük áll szépséges fiuk, a Gyönyörű, az aranysugárhajú Magyar Napisten.

Kéri édesapját a fiú : emberek világát immár alkotnák meg. Kérdezi :

-Az emberek világa mikor fog beállani?

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,

Hullámi ringanak, habjai susognak….

Öreg Égatya Isten ősz fejét lehajtja. Egy ideig, még egy ideig gondolkodik, aztán féhérhajas fejét fölemeli és fiához így szól :

— Aranyfürtösfejű, édesanyaszülte kedves fiam, alkossuk hát meg az emberek számára a földi világot, amelyen ők, akik gyermekeid lesznek, élni fognak.

— Miképen teremtsük hát azt meg, Édesapám?

— Ilyenképen lehet azt megteremtenünk: A hullámzó, a kék Mindenség Tengere mélyében alusznak a Szunnyadó Szemek, az Alvó Magvak. Szálljál hát le a Nagy Tenger színére, bukjál le a mélység fenekére és hozzál föl Aluvó Magocskákat, Szunnyadó kis Szemeket hogy azokból a földi világot megteremtsük.

Megfogadja a fiú édesapja szavát, megrázkódik, aranymadár képére, aranybúvárkacsa képére átváltozik és a végtelen Tenger síkságára leszáll. Úszik valameddig a víz szinén, ringatják egyideig a Tenger hullámai, aztán lebukik a kék mélységbe, keresi a fenekét de nem éri. Lélekzete kifogyván, föl kell merüljön. Úszik ismét a vizek tetején, ringatják a hullámok, pihennie kell, pihen sokáig, aztán nagy, mély lélekzetet vesz, lebukik megint a kékségbe, bukik még mélyebbre, már fekete sötétségbe, lassan ereszti magából a levegőt, az rezgő gyöngyökként gyöngyözve száll föl és elpattog a vizek színén, a Tenger imbolygó tetején. De íme, most csőre beleütődik a Tenger fenekébe, tengerfenék homokjába. Csőrébe vesz belőle és nyilként, föllőtt nyilként száll fölfelé. Fölhozott íme homokszemeket, tengermélyebeli fövenyeket : Aluvó magvakat, ezüstfehér ügyücskéket.

Mondja neki édesapja:

– Röppenjél föl a levegőbe, nemis nagyon magasságba, nemis nagyon alacsonyra, szórjad a szemeket a Kék Tenger szinére.

Hullanak a szemek a Tenger színére, hintázó habok közébe s íme ottan az Aluvó Magok fölébrednek, Szunnyadó Szemek fölserkennek, ősi álmukból immednek, eleven élőkké lesznek, íme élőkként növekednek, szaporodnak, egymáshoz is tapadnak, belőlük a tenger színén szigetecske támad, ringó hajócskához hasonlatos, földecske kerekedik, mintha nádból kötött lápocska, fatörzsből vájt hajócska, ember keze készítette bödönke volna. De íme zöld fű is terem már rajta.

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,

Hullámi ringanak, habjai susognak.

Ha innen fúj a szél, a szigetecskét amoda hajtja, ha amonnan fordul a szél, a hajócskát emide hajtja. Lebeg-libeg a Nagy Kékség hátán, a Végtelen Tenger tetején.

A magas Ég ógján át Magyar Napisten fölrepül édesapja aranyhajlékába és így szól :

— Öreg Édesapám, íme lenn valék a Kék Tenger mélyeben, Mindenség Tengere sötétségében, hozék húnyó magokat, szunnyadó szemeket, lehallatszott szavad szerín elszórám a tenger színére, hintem habok közébe, hajócska is lőn belőlük, fű is sarjadozik rajta, élők is megélhetnének rajta.  De íme neked van életed párja, nekem is van gondos édesanyám de nincsen életem párja, nincsen aranyhajam simogató kedvesem, aranyarcom csókolgató édesem. Miként lehetne hát nekem feleségem; kedves feleségem, szerető asszonyom ? És mint lesz meg az emberek világa, mikor áll be az emberek ideje ?

Fehérhajú, fehérszakállú Égisten hosszúhajfonatos ősz fejét lehajtja. Fejét lehajtja, ezüstgombos botja ezüstgombjához arcát támasztja, valamennyi ideig gondolkodik, még egy kis ideig gondolkodik, aztán havashajú fejét fölemelve, édes fiához ilyen szóval szólal:

— Leszen, fiam, életed párja, hajad simogatója; hajad simogatója, arcod ápolgatója, csak még egyszer aludnod kell, csak azután immedned kell.”

Mikor aluszik a fiú, akkor Magas Égisten édesapja hűvös igéket mondogat, varázsigéket mondolgat és ekkor íme gyöngyvirág virágzik fia oldalából, rezgő gyöngyvirágszál keletkezik. Fehérgyöngyű virága van, gyöngyszínű, szépen hajló levele van, zöldelő, aztán bogyója lesz, pirosló. Égisten a bogyókat szedegeti, ujjai közt szemelgeti. Mindenség Tengerén ringó kis szigetre ejtegeti, imbolygó hajócskára eregeti. Egyik, másik a vízbe esett, hullámok közé sülyedett, de ott is elnem veszett, némelyikből vizi tündér, vízben úszkáló, szépen dalló sellőlány lett. Másokból halak váltak, ezüstpénzes, kékeshátú, aranypénzes barnahátú halak keltek. Másik más viziállattá lett, vízből kijáróvá, szárazföldön is maradókká. Ezek később nagyokat is nemzettek, embereknek munkabeli segítségül, tejükkel táplálékul. De a legszebb gyöngyevirágmag a földre hullott, zöld fűszáluk közé több is esett. A magvak oda szóródtak, ki is keltek. Egyikből gyönyörűséges tündérlány lett, a többiből gyöngyvirág kelt, Égisten varázsszavára, Fölső Isten mondott igéjére.

Föl is ébred Magyar Napisten, pihenő álma után ismét ébren van. Így szól Édesapjához :

— Íme aludtam is, föl is ébredtem már; hová menjek hát feleségkeresnem, merre forduljak életpárszereznem? Ideje is volna nősülnöm, ideje is volna hogy az ember idejebeli világ meglegyen, gyermekeim idejebeli-kor meginduljon.

Szólítja magasságbeli Öregisten a feketeszőrű csillagragyogásos Csodaszarvast, égi Vizenyőn legelésző gyönyörű állatát.

— No hát, édes fiam, Csodaszarvasom hátára üljél föl. Vigyen le téged a Kék Tenger gyöngyvirágos, füves szigetére, hullámain úszó, ringó lápjára. Ott találod felséged, jövőbeli élettársad. Csak sokáig egyfolytában nem élhetsz nála mert amíg te odalenn leszel kevés világossága lesz a Világnak, mert amíg te nem leszel az Égen, homály lesz mindenütt. Ezért majd ha visszatérted ideje eljő, visszahívatlak az Égre.

Fehéren világlik az Ég folyóvize a magasságban, fehéren dereng az Ég viziútja a Csillagok között de mindkét vége éri a Tenger tükrét mert a Tengerben van forrása és a Tengerbe szádul torkolata, mert a Tengerből származik és a Tengerbe tér vissza.

A Csodaszarvas hátán ül aranysugárhajú Magyar Napistenünk. A Csodaszarvas ezerágú agancsai között látszik, gyönyörűséges arca. Leérkezik vele a Csodaszarvas a Mindenség Tengerére, Égi Folyam torkolatába.Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik, hullámai inganak, habjai susognak. Tenger hullámai között úszik a Csodaszarvas. Ezez ága-bogán ezer fényes Csillag, ezer fényes Csillag a vízben tükröződik. Tenger habjai között úszva viszi a Csodaszarvas Áldott Napunkat, édes Atyánkat tenger szigete felé, elérkezik az úszó sziget szélére, kilábol annak partjára. Zöld füvekre leszáll Magyarok Istene, a szarvas pedig úszik tovább a tengeren míg elérkezik az Égi Folyóvíz eredő helyéhez, ahonnan vízmentében tér vissza a magas Égre, égi legelőjére, és Égistene hajlékához.

Meglátja Istenünk a gyöngyvirágok között aluvó Gyönyörű Ilonát, Tündér Ilonát. Oda megyen hozzá, lehajlik föléje, megcsókolja gyöngyvirágszínű arcát, mire a leány megmozdul. Megcsókolja szép piros száját, mire a leány megmozdul. Megcsókolja szép piros száját, mire a leány fölsóhajt. Megcsókolja a két lehúnyt szemét, mire a lány kinyitja azokat és az Ég kéksége tükröződik bennük.

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,

Hullámi ringanak, habjai susognak.

Kicsiny szigetecskét a habok elringatják,

Ifjú szerelmes párt el is elaltatják.

Gyönyörű Magyar Napisten édesatyánk és Selyemaranyhajú Magyar Ilona édesanyánk élnek igaz szerelemben a szigetecskén.  Ha déli szél fúj, északfelé viszi azt, ha északi szél kél, délfelé úsztatja azt.

Idő telik, idő múlik, örök folyóvízként folyik. Jön az Égen a csillagos Csodaszarvas, tér vissza a szépséges, ereszkedik lefelé Ég Viziútján a torkolathoz, aztán úszik a Tengerben. Ezer ágabogán ezer fényes Csillag, homloka közepén ezüstös Hajnalcsillag vízben tükröződnek, ragyogva rezegnek. Jön, jön a Csillagragyogásos, jön Napistenünkért, hogy az Égre visszavigye, mert félesztendő eltellett már Szól a Csillagos szarvas, a szigethez elérkezvén:

—Velem jer, Áldott Nap, velem jer fényes Nap, Világ világossága; hivat Édesapád, égbeli Atyád, mert kevés a világosság, csak csillagok világítanak, homályos a Világ.

Hallja Magyarok Istene égi édesatyja üzenetét, szomorúan lehajtja aranyhajú fejét és indul búcsúznia nejétől, kedvesétől.

A tengeren úszva fölvitte a Csodaszarvas az Égi Folyóvíz eredete helyére s onnan föl a magasságos Égre, hogy ismét ott ragyogjon Áldott Napunk, édesapja akarata szerint.

Ilonának, Magyar Ilonának ezalatt azonban szépséges gyöngyházarcú, fehérarcú leánykája született. Kicsoda, Kicsoda e szép leányka ? A gyöngyházarcú, ezüstarcú Holdacska ő.

Az ő ezüstős arca fog ezután világítani olyankor amikor az Áldott nincsen az Égen. Világít is azóta Ilona gyöngyházarcú szép leánya éjszakánként de kevés a világossága, gyönge a fényessége.

Megegyeztek Égisten és Napisten hogy ezentúl Napisten félnapot a magasban, félnapot lent, Ilonánál fog tölteni.  És azóta ez mind mai napig így van.

Így élnek igaz boldogságban Magyar Napisten Boldogisten és Ilona Földistennő Boldogasszony sok, sok ezer esztendő óta, mert örökifjak és örökszépek ők mind a ketten.

És beállott az emberek idejebeli, magyarok korabeli idő is, megszülettek a gyermekek is, az első magyarok is, gyönyörűszép aranyhajú fiak és leányok.

De sokan is lettek és a kicsike szigeten kezdett elég helyük nem lenni, nem volt helyük játszódásra, sem terük a futkosásra. Már ha egymást kézenfogva körtáncot kezdettek lejteni, nem volt helyük síposoknak, dobosoknak, ha helyet hagytak síposoknak, dobosoknak : kevés hely lett táncosoknak.

Idő múlott, idő elhaladott. Egyszer amidőn Napisten az Égen volt, Édesapjához így szólott:

— Égbeli Édesapám, édes jó atyám, immár jóvoltodból boldogságban élek és az ember idejebeli, az ember korabeli világ beállott, mert aranyhajú, selyem-aranyhajú fiaim, leányaim vannak. De íme, már ők is szaporodnak, napról napra többen lesznek. Nem férnek a szigetecskén, szűken vannak lápjuk földjén. Körtáncot ha lejtenének : nincsen hely a zenészeknek, ha meg hagynak zenészeknek; nem maradhat táncosoknak. Szigetünkön sok szép fű nőtt, mindenféle bokor zöldell, a füveken sok mag termett, a bokrokon édes bogyó lett, mindnyájuknak eledelül, édes táplálékul, de amióta gyermekeim sokan lettek, nemigen jut mindegyiknek, nem elég már ami terem mert a sziget igen kicsi, úszó lápunk szűkös nagyon, az sem biztos; ingó-ringó, ha ilyen szél van : arra viszi, ha olyan szél van : erre hajtja. Gyermekeim kérdezgetnek: Édesapám, mit csináljunk, éhségünkben mihez kezdjünk? Ezért én is most hozzád fordulok tanácsért, ezen bajainkban segítségért.

Magasságbeli Nagy Isten meghallgatja a fia szavát, szívéhe veszi panaszát, őszhajú agg fejét lehajtja, ültő helyében ezüstgombos, rovásos botját arcához szorítja, úgy gondolkodik. Gondolkodik egy ideig, elmélkedik még valameddig, azután fehérhajú szép fejét fölemeli, hullámosan hosszúhajú fejét föl emeli és aranyos asztala előtt álló, gondban levő fiához így szól, kedves gyermekének így felel:

— Magas Égen járó édes fiam, lenti Világban járó gyermekem, panaszod szívembe vettem, gondjaid mind megértettem. Meg kell hát tanítsalak végtelen Tenger kis szigetét nagyobbá miként tegyed, szükség szerint hogyan növeljed, gyermekid hazájává hogy képezzed, hogy az áldott Csallóközzé miként legyen, boldog gyümölcsénnyé, Magyarok honává miként váljon. Hogy rajta sok-sok eledelre való bogyót termő bokor nőjjön, végtelen sokaságban szélben hullámzó, aranykalászos, szemes fű teremjen, mindenféle magas, gyümölcstermő fa is nővekedjen. Hogy a sziget ne inogjon, széltől emide, amoda ne hajtasson. Bűvös igékre is kioktatlak, varázsigékre megtanítlak, sziget növesztésére valókat, anyaga szaporítására kellőket.

Égi Nagy Isten aranyhajú fiát megtanította, sok szükséges, sok hasznos dologra kioktatta. Ezután Áldott Napunk, a szigetbeli nép gondviselője, szigeten lett magyarok ápolója, gyermekein ekkép segített : A kis szigetet megnövesztette kétnapos járóföldnyi husszúra, egy napi járásnyi szélesre gyarapította, hogy rajta sok zöldlombos fa, virágos, gyümölcsös fa, piros meggyet termő fa, piros, édes almát termő fa, sárga aranyalmát termő fa elférhessen, virágos, bogyós, sok, sok bokor lehessen. Viruló virágokhoz szálldosó, zümmögő állatkákat, röpdöső méhecskéket szerzett, édes mézet hogy hordjanak, méllő mézet gyűjtögessenek, odvas fák üregébe, emberkészítette kasokba. Kalászos füveket szaporította, sík mezőkön elterjesztette, mindezeket eledelül, gyermekei számára táplálékul. De arra is megtanította, szeretettel figyelmeztette, hogy a méhecskéktől minden mézet el ne vegyenek, nekik, is hagyjanak, hogy mikor majd virág nincsen, a szárnyaskák meg ne haljanak. Meg ne haljanak, éhen ne vesszenek.

Most Áldott Napunk földi gyermekeit még arra tanítgatja, hogy égi Nagy Isten apa tanácsa szerint szélhajtotta szigetüket miként állítsák meg hogyan rögzítsék meg, hogy az többé ne inogjon sem hol ide hol amoda ne bolyonghasson: Magas fenyőfákat, sudártörzsű tűlevelűket vágjanak ki, nyessék le ágaikat; ágaikat, gallyaikat; törzsük vékonyabb végét jól hegyezzék meg, a fákat fektessék le szigetükön, osszák széjjel mindenfelé, aztán ha a szél a szigetet a tenger sekélyebb helyére vitte, zátonyos tájára terelte, ott a fákat hegyükkel verjék le szigetük földjébe, hogy azok azt által üssék, a vizen is átérjenek, tenger fenekébe akadjanak, tovább is verjék le a fákat hogy fenékbe fúródjanak, a homokba hatoljanak, hogy szigetük ott maradjon, többé tova ne úszhasson, szelek szerint ne bolyongjon.

A Napisten azóta minden esztendőben egyszer Aranymadár képében körülröpüli gyermekei földjét hogy lássa miként élnek, milyen sorsuk, őrködik fölöttük és gondjukat viseli.

Hogy gyermekeinek a Földön helyük legyen, azt Napisten továbbra is nagyobbítja. Új szigetek is támadnak, mezők, rétek lesznek. A nép nádat vág, kévékbe kötözi, kötegekbe fogja, egymáshoz is köti, lápot készít, vízenjáró hajót alkot, vízenjáró lápon másutt is megtelepedik; más mezőkön, más földeken, az új földeken, nagyvilágban elterjed, magának kunyhót épít, házat épít. A földbe karókat szúr le, ezeket hajtogatja, egymásfelé görbítgeti; görgítgeti, kötözgeti, egymáshoz erősítgeti, közeiket vékony vesszővel, hajló fűzfagallyal befonogatja; fonogatja, fűzögeti míg gömbölyű tetejű, sövényfalú lakóház lesz belőle, kerek ajtajú, kerek ógú magyar ház válik belőle. Tetejét fűvel tagargatja, leveles lombbal borítgatja, hogy alatta széltől védve legyen, hogy alatta kicsi gyermekei esőtől védve legyenek.

Mindezt Magyar Napisten szava szerint, Magyarok Istene tanítása szerint, mert csak a már fölnőtteket védte Magyar Napisten apjukéhoz, Magyar Ilona anyjukéhoz hasonló nagy aranyhajuk palástja de nem a kicsinyeket, akik haja még kevés és rövid. Habár tudták már azt is, Napisten édesapjuk és Ilona édesanyjuk tanítgatása szerint, miként lehet falevelekből, gyöngyvirág leveleiből, virágából, fűből szallagokat tűzdelni, ruhává tűzni-fűzni; tündérruhává alakítani, valamint tudták már azt is miként kell gyöngyvirágból, másmilyen virágból, zöld levélből fejükre ékességül koszorút kötni, leányoknak, legényeknek díszül, gyermekeknek szépítésül. De tudták már azt is hogyan lehet fonott fűből, kötött szalmából, keményhéjjú, sárga tök cserepéből férfiak, gyermekek fejére sapkát készíteni, eső ellen, tűző sugár ellen.

Épített a nép Napisten Atya tanítása szerirat vályogfalú házat is, agyagos földdel, vízzel és fűvel elegyítve, megszárítva, vesszőfonatos cserényház falait azzal betapasztva, szárított darabokból falat rakva de megtanultak kákából, gyékényből oly szép és díszesfonású falat is készíteni amelyen sem szél sem esővíz át nem hatolhatott.

És épített a nép Napisten Apának és Ilona Anyának gyönyörűséges hajlékot Ilona gyümölcsös Szent kertje közepében, Csallóköz szent szigete legszebb részében. Gömbölyű tetejét színaranyból vert levelekkel födte mert Napisten már arra is megtanította gyermekeit miként lehet a Nagy Folyóvíz homokjából fényes aranyat mosni, miként lehet abból maguknak ékességet, eledelük számára edényt, házaik tetejére, tetők borítására aranyleveleket készíteni.

A Napisten minden esztendőben egyszer leszáll a Mindenség Tengere mélységébe is, hogy ott a Nagy Hallal megküzdjön, amely a sötétséget okádja a Világra.

Tanítgatja az Áldott Földön élő gyermekeit miként kell az erdőn-mezőn lombot eszegető, füvet legelésző szarvasokkal szeretettel bánni, miként lehet azok hasznát venni. Sok tejük van, több mint fiaiknak, kicsinyeiknek kell, őket megfejthetni, gyermeknek, embernek tápláló italul, jó eledelül.

Tanítgatja az Áldott a népet miként kell a földet kampós faággal kapálni hogy a gyümölcsfák több gyümölcsöt teremjenek, hogy az aranykalászos füvek kalászai nagyobbak legyenek; nagyobbak is legyenek, több aranyszemet is hozzanak. És íme, hogy a nép a tanácsot megfogadja: megtellenek a gyümölcsfák szép virággal, virulnak mint eddig még soha. Aztán gyümölcs is érik rajtuk, több mint azelőtt; gyümölcsöznek bőven, ágaik hajladoznak és szedi Magyar Napisten népe, Magyar Ilona népe, édes táplálékul, jóízű eledelül. Szárítják is, el is teszik télirevalóul.

És íme, termi az Áldott Föld a sárgakalászos füveket, búzát, rozsot, árpát oly sokat mint soha azelőtt. Ha szél suhan a mező fölött, zizegve, susogva hullámzik a búzamező, mint a hullámjárta tenger, mint a habjasusogó tenger.

De fák ága gyönge, hamar kopik. Hamar elkopik, hamar el is törik. Mondják ezt a fiak Áldott Napnak, Édes Atyjuknak, mutatják a törött ágakat, letörött kampókat; lassan halad munkájuk, folyvást új ágakat kell vágni, új kapát csinálni.

Fölrepül az Áldott, fölszáll fényes Aranymadár képében a magas, kék Égbe, magas, kék Égben Nagy Isten aranyoszlopos hajlékába, fiai panaszát hogy elmondja, gyermekei gondját megmondja.

Égi Atyaisten fia szavát meghallgatja, fehérhajú szép fejét lehajtja, havas-hajú fejét lehajtja. Valamennyi időig gondolkodik, még egy ideig elmélkedik aztán tanácskérő fiának, hozzá följött gyermekének így válaszol.

— Tanácskérő édes fiam, gondban lévő édes fiam: Földi gyermekeik dolgát ekkép könyítheted, földön élő magyarjaid munkáját ekkép lehet könnyíteni: Tejelő szarvasaik telenként szarvaikat elvetik, fiaid ezeket téli éjszakánként, Alvilágban jártod idején világító ágasul használják, asztalra Aranytükör mellé kétoldalt állítják. De íme, tavaszi reggel idején, világos nyár nappala korán, Földön jártod szakaszára, Égen jártod idején vílágításra nincsen szükségük. A szarvakból vágjanak hát kampókat, csináljanak belőlük kapákat, mert kemények azok, el nem törnek, nehezebben kopnak, egyévi munkára elegendők lesznek. Áldásom azokon legyen, áldott termőföldet azokkal munkálják, teremjen az nekik gyönyörű gyümölcsöt, gyönyörű gyümölcsöt, aranyos kalászot.

Azon idő óta a magyarok úgy tesznek, áldott termőföldet munkálva élnek. Égi Isten Napisten hozta üzenetét követik, szarvasaik elvetett agancsát eképen használják.

De Nagy Magyar városában, Napisten városában, az aranyhupolagos szent Napházában a szent Aranytükör mellett az égi Csodaszarvas, a Csillagos Szarvas hagyta agancsok állanak, Napisten nagy Aranytükre mellett aranyedényekben azok vannak és Áldott Nap e szent házában az Égi Szarvas agancsából készült szent ágak, őriztetnek, Égi Nagy Isten áldása örök emlékére, az általa megáldott magyar munka örök dicséretére.

Rájön a nép hogy gyorsabban is megy a munka ha húzzák maguk után a kemény agancságát és ez így szántja föl a földet. Rájönnek arra is hogy nagy és erős kampós faágat kell vágni és azt ketten, négyen húzni a föld hasítására. Egyik tartja, hogy ide-oda ne dűlöngjön a nagy ága, amelyet most egének neveznek, ekének mondanak. Egyik tartja, kettő is, négy is húzza. De nehéz az eke, nehezen hasad a gyepes föld; elfáradnak az emberek, nem bírják sokáig. Egyszer is megállaniok, pihenniök kell, másszor is pihenniök, nyugodniok kell. Panaszkodnak Aranyistennek, gondviselő Napistenüknek:

— Íme, Édesapánk, kapával kapdosó munkánk asszony gondjában Iévő kertben jó, leány gondjában lévő kertben jó, de mezőn való munkánkban lassú, agávali munkánk nem szapora.

Íme, hogy szaporább legyen a munkánk : asszony tartja az eke szarvát, leány tartja a nagy aga végét, apa vonja azt, fiaival vonja azt, de nehezen megy nagyon, szántó munkánk így is lassan halad, fölszámlató dolgunk így sem halad kellőn, elfáradunk; egyszer is pihennünk kell, másszor is pihennünk kell, minduntalan nyugodnunk kell. Idő múlik, idő telik, szántásunkkal ha elkésünk: nem lesz elég szem téli eledelül, nem lesz elég búza téli táplálékul. Mikép cselekedjünk hogy munkánk gyorsabb legyen, hogy téli eledelből ki ne fogyjunk?

És íme Aranyisten, gyöngevállú fiai gondozója, gyöngelábú emberek gondja viselője tudja mit kell tenniök, szapora szántásnak ő a kigondolója, gyorsabb számlatásnak, lett föltalálója. Tanítgatja édes gyermekeit, megmutatja mikép járjanak el : jármot készít eke rúdja elé, szépen kisimítja azt hogy durva ne legyen, hogy szép sima legyen, állat nyakát föl ne törje, a nyakat ne sebezze. Erős vállú két szarvast fog a járomba, erős lábú két szarvast fog igájába s ő tartja az eke szarvát. Szóval indítja az állatokat, szavával bíztatja azokat és szótfogadnak a szelíd de nagyerejű szépséges állatok.

Könnyen húzzák ezek az ekét, játszva vonják a nagy agát, könnyen hasad most a föld, gyorsan számlik most az ugar, magyarok nagy örömére, a nép gyönyörűségére. Férfiak örvendeznek, ujjongva nevetnek, asszonyok, leányok tapsolnak Áldott Napjuknak, a Gyönyörűnek, aranysugárhajúnak. Ének is szól azóta Napisten ekéjéről, Aranyisten szántásáról, örök megemlékezésül, örök dicséretéül. Így szánt azóta a Napisten népe, Magyar Isten minden gyermeke. Könnyen halad most az eke, könnyen számlik most a föld, mélyebben jár benne az eke, termőbbé teszi talaját, termékenyebbé ugarát.

Van mármost földi embereknek, szigetbeli nemzetnek élelme elegendő. Élnek boldogan és szaporodnak mind számosabbra, mire mégis kezd helyük kevés lenni. Napisten gondja lesz immár: hol fognak gyermekei megférni, hol fognak meglenni ha a Föld minden helyét benépesítették?

Íme gyümölcsfavirágozó tavaszi reggel van már, íme gabonatermő, zöldmezőhullámoztató nyár van már. A kék Csodaszarvas viszi föl a magasságos Égre Magyar Napistent. Aranyoszlopos tornácában ül Égatya Öregisten. Betér hozzá Magyarok Istene, köszönti apját ahogy köszönteni apát illő, ahogy köszönteni öreget való, és így szól:

— Íme, Édesapám, gyermekeim immár jól vannak, semmiben hiányt nem szenvednek. Szépen élnek, szeretetben éldegélnek. Ámde szaporodnak, napról napra többen vannak. Mi lesz, Édesapám, ha az egész földi világot is benépesítették, ha annyian lesznek, hogy sehol elég helyük nem lesz, sehol férő helyük sem lesz ?

Hallgatja fehérhajú, havasfejű Öregisten édes fia gondját, égenjáró fia aggodalmát. Gondolkodik valameddig, tűnődik még egy ideig, aztán aranyhajú fiához így szól:

— Aranyhajú, előrelátó édes fiam, gyermekei gondját viselő édes fiam: a vizek mélyén, Kék Tenger fenekén van a Halál.

Majd ha a Tenger mélységébe ismét le kell szállanod, majd ha a Nagy Halat ismét legyőzted, akkor mondjad meg neki hogy de mégis megengeded hogy annyi ember haljon meg amennyi születik. Így engedjenek az öregek helyet a fialatoknak.

Megfogadja az Áldott Nap amit édesapja mondott és amikor leszáll ismét a tenger mélységébe, a Nagy Nyolckarút legyőzi de ezután megengedi neki hogy annyi ember legyen az övé amennyi születik. Azóta is így van ez és az emberek ezen boldogságban élnek.

 

(A Csodaszarvas, írta Magyar Adorján 1948-1955, Magyar Adorján Baráti Kör kiadásában)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de az Óperenciás-tengeren még innen, volt egyszer egy nyomorult szegény özvegyasszony, akinek csak az a szerencséje volt, hogy csupán egyetlen gyermeke született, egy fia; mert ha sok gyermeke lett volna, talán étlen-szomjan kellett volna a nagy szegénység miatt elpusztulniok.

Amikor a fiú akkorára nőtt, hogy legénysorba jutott, egy vasárnap halászni ment, hogy legalább aznap legyen mit enniök, ne kelljen még azt a napot is étlen-szomjan ünnepelniük. Halászott, halászott, addig halászott ott a víz partján, míg valahogy egy kicsi, fényes halat nem fogott. Hej, kapta tüstént nagy örömmel kézbe a halat, s uzsgyi el, szaladt haza, hogy az anyja teremtsen belőle azonnal egy kis vasárnapi ebédet. De utána azért csak szaporán visszament tovább halászgatni, hátha lenne még szerencséje.

Közben otthon a szegény asszony vette nagy örömmel a kést, s neki a halnak, hogy felhasítsa. Hanem megszólal egyszer csak az a hal:

– Fel ne bonts, te szegény asszony, ha jót akarsz magadnak is, fiadnak is!

– Jaj, kedves, szép halacskám, hát te beszélni is tudsz? – mondta örömmel az asszony. – Dehogyis bántalak! Bár, bár… ámbátor… mit együnk ebédre, ha nem téged, mikor még kenyerünk sincs?

– Ó, ha csak annyi a baj, ha csak azért akarsz megölni, hogy megegyetek – mondja a halacska-, azon én segíthetek. Menj ki a fiadhoz, s kívánj a hálójába, amennyi halat csak jónak látsz. Hanem engem tégy be addig a párnák közé.

– Téged, a halacskát? Nem fulladsz meg ott?

– Bízd csak rám – mondta a kis hal -, s tedd, amire kérlek.

Jól van, beteszi a halacskát a párnák közé, s megy az asszony nagy ízibe ki a fiához. Mondja neki, hogyan járt a halacskával.

– Szép, szép, hogy beszélt az a halacska – mondja erre a fiú -, de vajon igazat beszélt-e? Kipróbálhatjuk! Mi lenne, ha kívánnánk kezdetnek csak egy félvékányi halat?

Még jóformán ki se szalasztja a száján a kívánságát a fiú, hát már ott ugrál a hálójában egymás hátán a sok hal. Egy rántással kiemelt egy jó félvékányit. Az anyja azonnal kötényébe szedte a sütni való szép nagy halakat.

– Mára elég is – mondta a fiú.

Vállára vette a hálóját, s mentek haza mindketten, nagy örvendezéssel.

Azt mondja a hal otthon a párnák alól, ahogy a fiú anyja benyit a szobába:

– Na! Lelkem, öreganyám, hát meg van-e elégedve velem?

– Meg én, édes kicsi halacskám, nagyon is, hátha még egy kis zsírom is volna, hogy kisüssem a halakat!

– Ejnye! Lelkem, öreganyám – elkezdi a hal -, hiszen most már azt is csak kérnie kell: kérjen magának, amennyit akar. De aztán igyekezzék hogy ebédelhessünk, mert én is már nagyon ehetném.

Na jó, az asszony épp csak odagondol magának egy jó bödönre való zsírt. De jóformán még ki se gondolta, s máris ott volt egy bödönke zsír az asztalon. Az asszony éppen meg akarta köszönni a kis hal szívességét. Néz a párnák felé, s mit lát? A párnákon egy szép fiatal lány, de olyan gyönyörűséges, hogy annál szebbet kívánni sem lehetett volna. S már pattan is ki az ágyból, a szoba közepére.

– Haj! – csapta össze a két kezét az öregasszony nagy ámulatában. De még a fia! Az még szólani se tudott, csak fényesedett a két szeme a nagy bámulástól. Ez volna jó őneki feleségnek! Ezt kellene tüstént megkérni, ha legalább egy hangot ki tudna kényszeríteni a torkán.

Hanem megszólal a szép kisasszony, s azt mondja:

– Csak egyet se bámulj, te szegény legény. Élek, itt vagyok, s ha kellek, kellhetek, ha akarod, legyen úgy, hogy csak ásó-kapa s a nagy harang síró szava válasszon el minket egymástól. Hívjál vendégséget, hadd legyek a feleséged, mert te mentettél fel az átok alól!

– Haj, édes szentem, hogyne kellenél – mondta a fiú nagy örömmel.

Még jóllakni se tudott nagy örömében, csak kifordult rögtön a házból, s ment összehívni a lakodalmi nagy vendégséget.

Kérdi a szép halleány, amint a fiú hazaért:

– Kiket hívtál meg? Mondja a legény büszkén, hogy kiket: meghívta a lagzira magát a királyt, az első úri cselédségével együtt.

– Ejnye, ejnye – mondja neheztelve a lány -, hát te még nem tudod, hogy nagy urakkal nem jó egy tálból cseresznyét enni? Hát nem tudtál inkább magadhoz való szegény embereket invitálni össze? Hanem, ha már ennyiben van, csak meg ne bánd. Mert hogy férnek el ebben a füstös viskóban? Hogy fogadjuk, hova ültetjük őket? No, de ezen még segíthetek!

Azzal kiment a lány az udvarra, s állított egy perc alatt oda olyan nagy kacsalábon forgó, gyémántfoglalatú aranypalotát, hogy a napra lehetett nézni, de arra szemvilágvesztés nélkül egyet se.

Na jó, rendes időben megérkezik a király a fő-fő udvarnokaival. Látja nézi a lányt a király, s igen-igen megtetszett neki a szép halkisasszony. Úgy odalett érte, hogy azt mondja nyomban a tudós tanácsadóinak:

– Már akárhogy s mint, akár istenes erővel, akár ördögi praktikával, de nekem utat nyissatok arra, hogy ez a gyönyörűséges szép fehérnép az enyém lehessen, mert én azt úgy megszerettem, hogy nekem e nélkül a fehérnép nélkül többet nem élet az élet!

– Ó, felséges királyom – mondja egyik tanácsosa -, ezen segíthetünk. Annál könnyebb sincs! Hívassa magához azt a fiút, s mondja meg neki, hogy ha holnap reggelre a királyi palotával szemben levő erdőről annyi öl fát nem vág, s azt ölbe rakva ki nem szárítja, amennyit a király harmadmagával egy nap alatt ne tudjon számba venni, karóba kerül a feje.

Hát jó. Elmúlt a lakodalom, el egy nap. Hívatja magához a király a fiút, s mondja a parancsot neki. Ezt s ezt kell holnapra megtenned!

Megbúsul a fiú, hogy mit tegyen ő most?

Kérdi otthon a felesége, ugyan mi bánata van, hogy olyan nagy búra hajtotta a fejét.

– Elég nagy az én bajom – mondja a fiú -, mert ma még van életem, de holnap szervusz világ s vetett ágy – karóba kerül a fejem! Többet nem is mondok.

De a felesége csak azért sem hagyott békét neki, s addig faggatta míg a fiú el nem mondta, hogy mi az a nagy baj.

– Mondtam én, ugye – kezdi a halleány -, hogy nem jó nagy urakkal egy tálból cseresznyét enni! Hanem ez már megvan. De ezen még megpróbálok segíteni. Te csak feküdjél le. Reggelre meglátjuk, mi lesz belőle.

– A fiú lefeküdt, azzal a halleány meg kilépett az ajtó elé. Megfújt gyorsan egy ezüstsípot. Hát egyszerre gyűlni kezdett ott az udvaron annyi ördög, hogy a földnek nehéz volt tartani.

Azt mondja akkor a halleány:

– Azt parancsolom, hogy menjetek neki annak a világnagy királyi erdőnek, s mind egy utolsó szálig levágjátok s ölbe rakjátok, hadd legyen a királynak elég fája, ha fa kellett neki!

Még jóformán ki se mondotta a halleány a parancsot, már dolgozott a sok ördög. S míg a lány egyet térült-fordult, mind egy utolsó szálig levágták azt a világnagy erdőt, s a legutolsó forgácsig ölbe is rakták. Akkor a halleány sorjába ráfuvingatott az ölfára, hogy a nyers hasábok száradjanak ki.

Ahogy reggel lett, a király nagy kíváncsian pillantott ki az ablakon, mi lett az erdejével. Amit látott, attól valósággal megrökönyödött. Okolta a tanácsosokat is meg magát is, hogy miért nem adott más parancsot. Mert erdő nincs, asszony sincs most!

Azt mondják a tanácsosok most a gyötrődő királynak: egyet se törje rajta az eszét, az árt az egészségének! Hanem Most már csak azért is karóba kerül a feje annak a senkinek! S azért is felséges királyné lesz a halleány! De miképpen? Mondják erre a tanácsosok:

– Ki kell adni a parancsot, hogy azt az égig érő kősziklát, ha holnap reggelig szét nem hányja a fiú, s a helyén szőlőhegyet nem állít, hogy abból reggel a király szőlőt is egyék, a mustjából is igyék, karóba kerül a paraszt feje!

Hát jó. Tüstént hívatja a király a fiút, s mondja neki a kívánságát.

Búsult, búsult újból a fiú úgy, hogy majd belévakult. Hanem azért most csak elmondta otthon a feleségének az egész dolgot, azzal, bánja is ő már, legyen, ami lesz!

– Na! Látod – mondja a felesége -, mind így jár az, aki nagyobbra vágyik annál, amit ér. Hanem már benne vagy. Csak feküdj le, s aludjál reggelig, én megpróbálom ezt is eligazítani.

Estére kerülve kiment a halkisasszony a szikla alá. Elővette az ezüstsípját, belefújt. Özönlött megint a sok ördög, hogy annyi lett, mint egy országos nagy vásárban a ló meg a marha.

Mondja a lány:

– Azt parancsolom, hogy ezt a sziklát tüstént széthányjátok, a helyét megtrágyázzátok, szőlővel beültessétek!

Jól van, alighogy kimondotta, s alig fordult rá egyet-kettőt maga körül, már el is végezte az ördöghad az egész dolgot.

Most a halleány nekilátott maga a soroknak, s mind rendre végigfuvintotta azokat. Hát mind megfogant, fürtöket termelt, s reggelre meg is ért!

Költi reggel a felesége a fiút, hogy csak menjen ki a szőlőbe, hozzon szőlőt, csináljon mustot a királynak.

Úgy is lett.

A király evett a szőlőből, ivott a mustból. S amennyit vigasztalódott, hogy erdője helyett legalább szőlője van, legalább annyit búsult, hogy az a szép fehérnép mégsem lesz az övé.

Hívatja ismét nagy nekibúsultan a tanácsosokat. Most süssenek ki valami nehéz feladatot, de olyat, hogy abba igazán belebukjon az a fiú.

– Uram király – mondják a tanácsosok -, ha már ennyibe van, meg kell hívatni avval a mihaszna kicsodával holnap délre udvari ebédre az Ég-Föld Szellemét. Ha nem hívja ide, fejét veszti.

Hívatja a király magához a fiút, s mondja, hogy mit kell tennie, mert ha nem, karóba kerül a feje s varjaknak a teste.

Megrökönyödik erre a királyi parancsolatra a büszkeségével annyi bajt szerzett legény úgy, hogy még hazafelé se nézett, csak úgy maga elé vette az utat, s megindult árva fejével egyfelé, maga se tudta, merrefelé. Ezer szerencséje, hogy meglátta a halkisasszony-felesége, amint éppen a Küküllő hídja mellé ment volna nagy lógatott fejjel, onnan kiáltotta vissza. Szomorú volt a fiú, de hát csak elmondta a felesége könyörgésére, hogy milyen nagy baj van.

– Na – azt mondja akkor a halkisasszony-felesége -, látod azt a göthös gebét? Nyergeld meg. Ülj a hátára, s bízd rá magad. Ahogy akar, úgy menjen, ahol akar, hadd álljon!

Gondolja a fiú, megteszi ő most már ezt is, ha ez kell, bár úgyis mindegy. El volt szánva a fiú, hogy megy majd, míg el nem éri az Óperenciás-tengert, s oda beleöli magát.

Fel is ült menten a gebére, s útnak indult. Még nem is ment olyan messze, amikor egyszerre nagyot csattan az ég, s erre megáll a gebe, s hallatszik a szózat:

– Menj csak haza, szegény fiú, s mondd a te királyodnak, hogy ott leszek holnap délre, udvari ebédre, de nekem olyan ebédet adjon fel, akit nem én teremtettem, hanem ő állította elő a maga királyi hatalmával!

A gebe akkor abból a helyből megfordult, s még aznap estére a fiú megmondotta a királynak az égi üzenetet.

Másnapra kelve, újból megjelent az Ég-Föld Szelleme, szólította a fiút, hogy együtt menjenek az udvari ebédre. Meg volt illetődve a fiú, de együtt tartott a Szellemmel, kettesben állítottak be a királyhoz.

Volt ott nagy zavar, fejetlenség, jövés-menés, de felterítve s ebédféle semmi.

Erre szó nélkül megfordult onnan az Ég-Föld Szelleme a legénnyel együtt, s a jött úton nyomban vissza is indult.

Amikor egy darabig már elmentek, nagyot csattan az ég. Azt mondja a Szellem a legénynek:

– Nézz csak vissza, mit látsz?

– Jaj – mondja a legény -, a palota eltűnt a föld színéről. Helyén egy tó van, a tóban békák ugrálnak.

– Na – mondja akkor az Ég-Föld Szelleme -, azok a békák ott a király és tanácsosai. Így bűnhődik minden felfuvalkodott, rosszindulatú, nagyot akaró, gonosz ember. De vésd a fejedbe te is, most már örökre, hogy kikhez tartozol, kikkel illik atyafiaskodnod.

Avval úgy eltűnt a Szellem, mintha ott se lett volna. A legény meg hazament nagy örömmel, tanulsággal. S azt hiszem, máig se hívott több királyt vendégül.

 

(Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó Budapest – 2002)

 

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy asszony. Annak az asszonynak volt hét fia. Azok után egyszer csak gyönyörű szép lánygyereket hozott a világra.

A gyerekágy után, mikor először járt a faluban, azt látta, hogy a hét fia épp jön ki a kocsmából. Annyira megharagudott rájuk, hogy megátkozta őket: „Váljatok hollókká, ha a kocsmába jártok.”Alighogy ezt kimondta, a hét holló ott szállt el a feje felett, az ő hét fia. Ő meg ment hazafelé.

Már a kislány nagyocskára nőtt, szép lett, anyányi. Látta, hogy az anyja mindig sír.

– Miért sírsz te, anyám? – kérdezte.

– Ne kérdezz engem, hogy miért sírok! Úgysem tudsz te engem megvigasztalni – felelte az.

– Dehogynem, édesanyám, tudnék tán valamit én is! Mondja csak meg, majd meglátja, hogy jobb lesz!

– Megmondom, fiam, ha olyan nagyon erősködöl, de tudom, hogy hasztalan. Hát tudod-e, mikor te születtél, már volt neked hét bátyád akik kocsmába jártak. Én meg megátkoztam őket, hogy “váljatok hollóvá!”, ők azzá változtak, elszálltak, azóta úgy oda vannak, hogy se hírük, se nyomuk, nem tudok róluk semmit.

Ezt mondta az asszony, de nagyon keserves sírásba fogott. Vigasztalta volna a kislány, de csak rosszabb volt. Annál jobban sírt.

Egy nap reggel azt mondja a lány az anyjának:

– Édesanyám! Süssön nekem pogácsát! Én elmegyek, felkeresem a bátyáimat.

– Hova mennél, te? Hisz azt se tudod, hol, merre keresd őket!

De a lány kötötte magát, az anyja se állhatott elébe, hogy ne menjen. Sütött neki pogácsát, azzal útnak eresztette.

Ment a lány, mendegélt, hetedhét ország ellen. Útjában találkozott egy farkassal. A farkas megállott előtte az úton. A lány meg nagyon megijedt.

– Sose ijedj meg tőlem, jó lány, nem bántalak én. Adjál inkább egy falat ennivalót, mert már úgy ehetném, hogy majd elveszek!

A lány megbátorodott, kivett a tarisznyából egy pogácsát, odaadta neki. Az meg egy sípot adott neki érte, hogy ha akármi baja lesz, csak fújja meg, ő azonnal segítségére megy. Azzal elváltak egymástól.

Ment a lány tovább. Útközben egy rókával is találkozott.

– Hallod-e, jó lány, fordíts meg engem a másik oldalamra, már hét esztendeje nyomorgok a fél oldalamon. Jótét helyébe jót várj!

A lány megsajnálta azt is, megfordította, adott neki is egy pogácsát. A róka meg leszakított magáról egy szál szőrt, odaadta neki, hogy ha szüksége lesz valamire, csak szakítsa ketté, ő rögtön ott terem. Jól van, a lány azt is eltette.

Harmadszor meg, ahogy megyen, egy gallyról leszól neki egy kismadár. Az is pogácsát kért. Adott ő annak is. A kismadár meg hála fejében olyat mondott, hogy “ha a Veres-tengerhez érsz, ott egy szép alma esik elébed. Te azt vedd fel, edd meg, a csutáját meg tördeld el, és hajigáld a vízbe!”   A lány megköszönte a madár jóakaratát, és indult.

De a kismadár attól a perctől fogva mindig vele ment. Sokszor feljött a nap, meg sokszor lement, míg egyszer csak nagy sokára a Dunához ért a lány.

Próbálna, próbálna, de nem tud rajta átjutni. Benyúlt a zsebébe, elővette a sípot, és megfújta. Rögtön ott termett a farkas.

– Mit parancsolsz? Itt vagyok – mondta a farkas.

A lány elmondta a baját.

Akkor a farkas elvette tőle a sípot, megfújta ő is, hát csak úgy nyüzsgött a sok farkas, annyi jött oda. Mentek egyenest a Dunának. A lány nem tudta, mire vélje. Látta azután, mikor már mind belement, hogy azért van ez, hogy ő át tudhasson menni! Úgy átsétált a sok farkas hátán, hogy még a cipője széle se lett vizes.

Már a Dunán átment volna, de még csak ezután jön a sok nehéz út!

Megy, mendegél, már el is fáradt, mikor a Fekete-tengerhez ért. Hogy menjen ő azon át? Mindenféleképpen törte a fejét rajta. Eszébe jutott a szőrszál. Szétszakította. Rögtön ott termett a róka.

– Mit parancsolsz, kedves gazdám?

– Vigyél át a Fekete-tengeren, mert nagy utam van nekem.

A róka csak nekifarolt a tengernek, a farkát rávetette a tengerre hogy félig átérte, akkor azt mondta a lánynak, hogy “eredj, no!”

Mikor a tenger közepén volt a lány, a róka megfordult a tenger másik partja felé, úgy, hogy a lány minden baj nélkül átmehetett a róka farkán. De a kismadár is mindig vele ment.

Egyszer a Veres-tengerhez ér a lány. A partján mindjárt elébe esik egy alma. Enni kezdi, a csutáját pedig a vízbe hajigálta egy cseppig. A csutából gyönyörű szép hajók lettek.

Egyikre felült, az elvitte túl a Veres-tengeren. Ott a parton volt egy nagy hegy, annak a tetejében meg egy kis ház.   A kismadár, aki hűségesen kísérte, itt azt mondja a lánynak:

– Te ide tartasz, ebbe a kis házba, de te oda nem tudsz magadtól feljutni sohasem. Hanem amott, a hegy tövében van egy hattyú, ülj annak a hátára, kapaszkodj a nyakába, ne félj, majd felvisz az!

Úgy is volt. A lány ráült, a hattyú meg felvitte.

Bement a kis házba, szétnézett. Elővette az asztalterítőt, kirakott rája hét pogácsát. Aztán elbújt az ágy alá.

Este hazajönnek a hollók, szétnéznek a házban, kérdezősködnek, tanácskoz­nak, hogy ki járt itt, de nem tudják kisütni. Azzal lefeküdtek, reggel meg elmentek hazulról.

Másnap is úgy történt a dolog. A lány megterített, és elbújt az ágy alá. A hollók találgatták most is, de nem mentek semmire.

Harmadnap a hollók javában eszik a pogácsát, a lány meg csak előbújik az ágy alól, és azt mondja nekik:

– Ismertek-e még engem?

Azt mondják erre a hollók.

– Hát hogyne ismernénk, hiszen te a testvérünk vagy! De tudod-e mit, ne maradj te itt közöttünk, mert ha a hollók királya hazajön, széttép. Eredj, míg szépen vagy!

De a lány megkötötte magát, hogy bizony nem megy ő addig, míg őket ki nem szabadítja! Azt mondják a hollók:

– Nem lesz abból semmi, mert ahhoz hét esztendőt, hét fél órát meg hét minutát kell éhezni, meg az idő alatt egy árva szót sem szólni. Te meg azt nem bírod ki!

– Dehogynem! – mondta a lány. – Majd megpróbálom!

Azzal elbúcsúzott a hollóktól, és ment, amerre látott.   Útja egy nagy uradalomba vezetett. Talált egy nagy szalmakazalt, ebbe belebújt. Ott volt ő magányosan, se nem evett, se nem szólt senkihez. Hiába hozta a király agara az ételt, rá sem nézett, még csak hozzá sem nyúlt.

De egyszer csak a lovász észreveszi, hogy az agár, ami ételt kap, mind a kazalhoz viszi. Rálesett. Meglátta, hogy a kazalban lyuk van, a lyukban meg valami szép lány van elrejtőzködve. Jelenti is a királynak mindjárt hogy mit látott.

A király odament, szólítgatta a lányt, de az tartotta a fogadalmat, és nem szólt. A király azt hitte, hogy a lány néma, de nem törődött a némaságával, és elvette feleségül. Nemsokára lett egy szép gyerekük.

De volt az udvarban egy kutyairigy vasorrú bába is, az haragudott a néma királynéra szörnyen. Mindenáron el akarta veszejteni. Elkérte egyszer tőle a kisgyereket vesszőkosárba fektette betette a folyóba, az meg vitte, vitte lefelé a kosarat és benne a kisgyereket.

Akkor a vasorrú bába bement a királyhoz, azt mondja neki:

– Mit érdemel az az asszony, aki saját tulajdon gyerekét a folyóba öli?

A király sejtette, hogy az ő feleségére kell most szólni valamit, de nem szólt, csak azt mondta:

– Még várok, az igazság majd kisül!

De született ám a királynénak második, harmadik gyereke, azokat is mind elveszejtette a vasorrú bába a vízen. De szerencsére egy molnár, akinek egy csepp gyereke sem volt, valamennyit kifogta.

A gyerekek születését azonban látták a hollók, meg azt is, ahogy a molnár egymás után kifogta őket.

De a király végül, mit volt mit tenni, elhitte, hogy a felesége csakugyan maga emészti el a gyerekeket. Kilencvenkilenc kocsi fát hordatott máglyába, és megparancsolta, hogy ha az majd tiszta parázstűz lesz, tegyék rá az asszonyt.

Már meg is gyújtották a máglyát, már vinni akarták az asszonyt, de mikor épp a zsarátnokra akarták tenni, letelt a hét esztendő, a hét félóra meg a hét minuta.

A hét holló, akik ott voltak a máglya körül az igazlátásnál, csak megrázkódott, és valamennyiből szép fiatalember lett.

Ők aztán elmondták, hogy a királyné az ő testvérük, idáig azért nem szólhatott, mert őket akarta megszabadítani. A gyerekei pedig, akiket a vasorrú bába a vízen eleresztett, mind egy molnárnál vannak, az kifogta a vízből, és azóta szépen neveli is őket.

A királyné megszabadult, a gyerekeit a molnártól visszaszerezték.

A királyné az anyját magához vette, a hét testvére pedig elment haza.

Még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

(Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó Budapest – 1974)

Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy hát az apám házasodni akar, s anyámat akarja elvenni. Azt mondja nekem az apám:

– Eridj a malomba, s őrless a lakodalomra kenyérnekvalót!

Rajta szegény, kapom én nagy frissen magamat, mint ez a könnyű fickó itt, keresek egy átalvetőt, felviszek a padlásra három tarisznyát, s megtöltök kilenc zsákot olyan dálnoki búzával, mint a makk, s mind a kilencet egyszerre a vállamra villantom, s kiviszem a szekérre.

Kivezetem az ökröket, s bé akarom fogni, de egyik sem talál a régi helyére; mindegyiket a másik helyére vezetem, a csálést a hajsz helyére, a hajszot a csálé helyére, s így rendben van. Próbálom a két járompálcát, s hát az sem illik a helyére, dugom egyik helyett a lapát nyelét, másik helyett a kötőrudat, s úgy jól van a dolog. Elmegyek a malomba, s amikor odaérek, megállítom az ökröket, beleütöm az ostornyelet a földbe, nehogy meginduljanak. Magam pedig bemegyek a malomba, hadd hívjam a molnárt, hogy a búzát segítsen behordani. Egyetlenegy lelket sem kaptam benn a malomban. Nézek széjjel egy ágy alá s a kemence mögé, hát látom, hogy a kancsó nincs a szegen; abból megtudtam, hogy a malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immár, ha ennyibe van, szép békességesen hazavárom; de eszembe jut, hogy nemigen szokása hazasietni, s amíg előjön, én addig meg is őszülhetek, aztán az ökröknek is bajosocska esztendőről esztendőre várakozni, mert nem is hoztam volt nekik, amit enni adjak.

A malom után iramodom hát sebes kutyafuttában a bércre, s hát ott szimatol a bokrok között. Vágok egy istenes jó husángot, döngetni kezdem két oldalba, ahogy csak tőlem lehetett. Még egyszer jól nekihúzom a husángot, s amíg reásújtottam volna, hallom messziről, hogy megrezdül odabent a völgyben, s őröl, zakatol: éppen az én búzámon járja. H

ogy a bércről hamarább leérjek a völgybe, nekifekvém, s lehingerődzém az oldalon. Utánam mind a fatuskó, amennyi csutak csak volt. Megkívánták tőlem az időtöltést. Nekik nem lett bele semmi bajuk, én is csak egy kicsit ütöttem belé az orromat a lágy mezei sárba, de nem mártottam fel onnét egészen, még ott is elég maradt a helyén. Több baja lett annak a szegény fehér lónak, amelyik ott eddegélt az aljban, mert az tőlünk úgy megijedt, hogy a lábára szorított nyűggel együtt kifutott a világból, s még nem jött vissza manapságig. Hozzádörgölgetém az orromat a gyephez, mint a tyúk szokott, s elmentem, hadd lássam, az ökrök nem mentek-e el állóhelyükről. S hát az én ostornyelem odafogant a földbe, s akkora fa nőtt belőle, mint a barassai nagy torony.

De annyi fiat költöttek bele a seregélyek, hogy azoknak a csárogásától a malomzúgás nem hallott. Bezzeg megörvendék neki; gondolám, hogy most fogok seregélyfiat eleget. Jól tudtam hágdosni, ahogy csak kellett. Felhágok a fára, dugom a kezemet, s hát nem fér bé a likba, próbálom a fejemet, s hát az jól befér. Teliszedem a keblemet seregélyfiúval. Ki akartam bújni a lyukból, de hát én nem fértem ki; hazafutok, elviszem a fejszét, s kivágom onnét magamat:

De nem tudtam leszállni, mert a fa vastagocska volt, s a fejem is szédült, hanem kiáltottam a molnárnak, hogy vegyen le. A molnár azt gondolta, az a bajom, hogy megehültem, s nekem a fiától molnárpogácsát küldött.

De én a fiúnak olyan erős lúdméreggel mondtam meg, hogy nem efféle bajom van, hogy az egyszeribe elfutott, s hozott egy véka korpát, azt nekem egy pózna végén felnyújtotta.

Én kötelet sodortam belőle, olyant, hogy a malomkövet is fel lehetett volna vele akasztani. Próbálom, leér-e a földig, de hát egyrét nem éri, fogom kétrét, s hát olyan jól leér, hogy még a földön meghajlik. Ereszkedni kezdek rajta, de egy féreg ott fenn, ahol egy ághoz megkötöttem volt, elkercelte, elvágta, s én kötelestől lecseppentem.

De míg a földre érnék, addig a seregélyfiak a kebelemben megtollasodtak, szárnyra keltek, s engem repíteni kezdtek. Mikor az Olt felett repültünk, valami asszonyok ott az Olt felett rongyot mostak, s kiáltozni kezdtek. “Mit csinál ez a gyerek, hogy úgy tud röpülni? Ha leesik, éppen az Oltba szottyan, s belehal!” Láttam, hogy mind felém néznek, de a seregélyfiak csárogásától nem tudtam tisztán kivenni, hogy mit kiáltanak. Azt gondoltam, hogy azt kiáltják, hogy oldjam meg az ingem derekát. Én az ingem derekát kiszabadítám a harisnyám szíja alól; avval a seregélyfiak egyszerre a keblemről mind kiduvadának, nekem annyi szárnyam, mind elrepüle, s én az Oltnak kellős közepébe belécsuppanék.

Csuppanásommal az Oltat úgy kicsapám az árkából, hogy az egészen kiloccsant a hegy aljáig. De mikor az árkába visszatakarodott, egy kicsi híjával, amit egy gidófalvi szomjú komondor lecselt fel belőle, annyi hal maradt künn utána, hogy a helyet Mánástól Dobojig s Arkostól Angyalosig mind ellepte – még a Szépmezőt is egészen. No, volt ott hal elég. Tizenkét bivalyszekér egy hétig örökké hordta, soha meg nem szűnt, mégsem tudta megkezdeni. De mene egy csóré cigánypurdé Körös-patakról, az mind felszedé a pendelyébe, s elvivé.

De eszembe jut, hogy engem nem játszódni küldtek, hanem őrölni. Elindulok arrafelé, ahol az ökrök voltak, hadd lám, mit csinálnak, nem mentek-e el a helyükről. Sokáig mentem, úgyhogy megfáradtam bele. Látok egy réten egy lovat, s reágondolom, hogy ezen könnyen odajutok, ahova kell. Utána indulok, de hát ő engem nem vár meg. Fogom a farkát, egyet fordítok rajta, s magammal szembeállítom, s mondom neki amúgy mirgyilusosan: “Hó! megállj, pityipangós, ne ijedezz!” Megértette a jó szót, megállott, mint a cövek. Megnyergelém a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmentem a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, hogy a föld is szakadt utánam.

Egyhelyt egy szőlő alatt menék el, s annak a kerítésén belül sok szép ért gyümölcs volt. Megállítám a szürkét, leszállék a barnáról, s megkötém a sárgát a gyepűhöz. Próbálom, hogy béhágjak, de nem tudék; megmarkolám a hajamat, s annál fogva belódítám magamat. Rázni kezdem a szilvát, hull a dió, szedem a mogyorót, s telirakám a kebelemet.

Erős meleg volt, meg voltam szomjulva, hogy majd megepedtem. Látom, hogy ott nem messze vannak valami aratók, s kérdem, hol kaphatnék itt vizet valahol. Azok nekem megmutattak nem messze egy forrást. Odamegyek, de hát béfagyott! Eleget akartam a jeget a sarkommal vagy kővel betörni, de nem lehetett, mert a jég lehetett egyaraszos. Hanem kapám a fejemről a koponyámat, s könnyen betörém vele a jeget, vizet meríték véle, s amúgy jót ivám.

Elmenék a kerítéshez, a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódítám magamat az útra; eloldám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elvágtaták a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, hogy ugyan lógott a hajam belé. Egyhelyt találék két embert, mikor meghaladtam volna őket, utánam azt kiálták: “Te, fiú, hova lett a fejed?” Tapasztom a derékam, hát nincs ott a fejem! Vissza én avval, sebes kutyavágtában a forráshoz! De hát mit látok? Az én koponyám magát nálam nélkül megunta, s neki csak annyi esze volt, hogy minekutána ottfelejtettem, magának sárból kezet, nyakat, derekat, lábat csinálgatott, s a jégen csúszkálva, sikolándva kaptam meg. Én is meglehetőcskén tudtam sikolándani. Eleget csúszkáltam utána, de ő jobban tudott, mint én, nem tudtam semmiletteképpen megfogni.

Uramisten, mitevő legyek! Merőben megijedtem, hogy fejem nélkül kell csakugyan maradnom. De eszembe jutott valami, s mondám magamban: “Hadd el, koponya, ne vesd magad, mert engem nem vágsz ki! Nem jársz túl rajtam.” Csakhamar sárból egy agarat csináltam, nekiuszítám a koponyának, s az egykettőre elfogá, s szépen előmbe hozta. Én elvettem, feltevém, menék a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódítám magamat. Eloldám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, mint a madár.

Mikor a malomig értem, ott veszem észre, hogy engemet az apám otthon nem győzött várni, keresésemre indult, s hogy nem kapott, siratni kezdett nagy jajszóval: “Jaj, lelkem fiam, hova lettél? Jaj, jaj, miért is küldélek el csak magadra! Jaj, lelkem fiam, most véged neked, valahol elpusztultál!” Amennyit engem apám életemben szidott és korholt, sohasem hittem volna, hogy engemet úgy tudjon sajnálni. Hogy láttam, mi baja van, még távolról hozzászóltam: “Ne búsuljon kend egyet is, apámuram, mert itt vagyok, rossz fejsze nem vész el!”

Meghoztam szegény apámnak a lelkét. A zsákokat a liszttel szekérre raktuk, hazamentünk, s az apám lakodalmát fáintosan megünnepeltük. A menyasszony anyám volt, a menyasszonytán­cot legelőbb én jártam el vele, s azután jött a sor másokra.

Mikor a lakodalomnak vége lett, mások mind eltakarodtak, s mi otthon maradtunk csak magunkra; s máig is élünk, ha meg nem haltunk.

Én még azután egy esztendőre lettem, mert apámnak igazi törvényes fia vagyok. Szépen felcseperedtem, s ügyes legény lett belőlem.

 

(Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó Budapest – 2002)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy öreg király, s annak egy szépséges szép leánya. Akadt is a királykisasszonynak kérője, nem egy, de tizenkettő is. Hanem az öreg király egyhez sem adta, mert egy éjjel valami csudálatos álmot látott, azt elébb meg akarta fejtetni az ország bölcs embereivel. Az volt a király álma, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger; elborította az ő országát, de nemcsak azt, elborította az egész világot.

Reggel, amint felkelt a király, összehívatta mind az ország bölcseit, a jövendőmondókat, az álomfejtőket, s elmondotta nekik az álmát. Összeültek a bölcsek, s nagy tanakodás után meg is fejtették az álmát a királynak. Azt mondták, hogy az a két korsó víz két vitéz fiút jelent, s azzal a két vitéz fiúval a királykisasszonyt áldja meg az Isten. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, s az a szörnyű nagy áradás azt jelenti, hogy az a két fiú elfoglalja az egész világot s egyben az öreg király országát is.

Megijedt az öreg király ettől az álomfejtéstől. Az ország bölcsei azt tanácsolták, hogy ne adja férjhez a leányát, hanem a legmagasabb hegy tetején építtessen egy kis vasházat; azon a vasházon ne legyen se ajtó, se ablak, csak éppen egy akkora lik, hogy egy csupor meg egy tányér s mi más egyéb beférjen rajta. Ebbe a kis házacskába zárja be a leányát, ki se eressze soha, s akkor soha be nem teljesedik az álma.

Hát az öreg király megfogadta a bölcs emberek tanácsát, fölvitette a leányát a legmagasabb hegy tetejére, körülépítette egy kis vasházacskával, s azon csak éppen akkora likat hagyatott, hogy enni- s innivalót beadhassanak neki.

Hej, sírt a szegény királykisasszony, szakadott a könnye, mint a záporeső. De hiába sírt, az öreg király nem kegyelmezett. Sírás volt éjjele-nappala. Nem látta a fényes napot, nem látott sem embert, sem állatot.

Egyszer, mi történt, mi nem, elég ahhoz, hogy nagy csuda történt: a kis vasházacska földjéből forrásvíz buggyant ki. A királykisasszony nagy örömmel ivott belőle, aztán lefeküdött, elaludott szépen, csöndesen. S ím halljatok csudát! – két aranyhajú gyermek játszadozott reggel körülötte.

Éppen Péter és Pál napja volt, s a királykisasszony a két fiút elnevezte Péternek és Pálnak, s arról a forrásvízről még vezetéknevet is adott nekik. Úgy hívta őket: Vízi Péter és Vízi Pál.

Telt-múlt az idő, a királykisasszonynak elmúlt a rossz kedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket, s mire hétesztendősek lettek, úgy megerősödtek, hogy egyszerre csak nekidőltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték. Most már mehettek, amerre szívüknek tetszett. A fiúk az anyjukkal együtt azt határozták, hogy az anyjuk csak maradjon a házacskában, az oldalát helyreállítják, s maradjon ott, míg visszajönnek a szabadítására. Elindult a két fiú, bementek a városba, ott szereztek maguknak nyilat, kardot, kést, mindenféle fegyvereket, aztán addig mentek, mendegéltek, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Rengeteg erdőben addig mentek, míg egyszerre csak az út kétfelé vált. Ottan letelepedettek egy fa alá. Nem is gondolták, hogy miféle fa alá telepedtek. Ez a világ jósfája volt. Aki e fa alatt valamit kívánt, annak minden kívánsága teljesedett.

Leült a két fiú a fa alá, ottan beszélgetnek, tanakodnak. Egyszerre csak azt mondja az egyik:

– Hej, istenem, de jó volna egy kicsi ropogós malacpecsenye.

Abban a pillanatban, ahogy elsóhajtotta magát, leesett a fáról egy sült malac. Most már tudták, hogy a világ jósfája alatt vannak.

Kívántak is mindenféle jó ennivalót, innivalót, s a fáról csak úgy hullott le, amit szemük-szájuk kívánt. Mikor aztán jóllaktak, s jól kipihenték magukat, mondja Péter:

– No, öcsém, itt kétfelé válik az út, váljunk el mi is egymástól. Merre akarsz menni, jobbra-e vagy balra?

Azt mondta Pál, hogy ő jobbra megyen.

– Jól van, öcsém – mondotta Péter -, akkor én balra megyek. De előbb a késünket szúrjuk belé ebbe a fába, s ha majd valamelyik visszakerekedik kettőnk közül, húzza ki a másiknak a kését. Hogyha fehér víz folyik ki utána, az azt jelenti, hogy a másik él és jó dolga van. De ha piros vér folyik, az a másiknak a halálát jelenti.

Beleszúrják a késüket a fába, keserves könnyhullatások közt elbúcsúznak egymástól, Péter ment balra, Pál jobbra. Alighogy elváltak egymástól, Péter meglát egy farkast, ráhúzza a nyilat, meg akarja lőni, de a farkas könyörögni kezdett, hogy ne bántsa, inkább egy kölykét nekiadja. Jól van, Péter nem ölte meg a farkast, de a kölyköt elfogadta, s vitte magával. Megy, mendegél, s meglát egy tigrist, célba veszi azt is, de mondja a tigris:

– Ne lőj meg, királyfi, neked adom egy kölykemet, bizony hasznát veszed ennek. Péter leeresztette a nyilát, a tigrist nem lőtte meg, hanem a kölykét magával vitte, és úgy ment tovább tigris- és farkaskölyökkel. Amint menne, mendegélne, elejébe toppan egy oroszlán. De biz ő nem ijedt meg, célba veszi ezt is. Mondta az oroszlán:

– Hallod-e, te királyfi, ne ölj meg, inkább neked adom egy kölykemet, bizony még hasznát veheted.

A királyfi megkegyelmezett az oroszlánnak is, elfogadta a kölykét, úgy ment tovább a három kölyökkel.

Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön által, s egyszer beérnek egy rettentő nagy városba. De abban a városban minden ház gyászfeketébe volt húzva. Az utcák is be voltak teregetve gyászfekete posztóval, de még a hidak is, de még a fák is. Volt a város végén egy kicsi ház, abban lakott egy öregasszony. Bemegy ahhoz Péter, köszönti illendőképpen, s kérdi:

– Ugyan bizony, öreganyám, miért húzták ezt a várost gyászfeketébe?

– Jaj, lelkem, fiam, ne is kérdezd! Ennek előtte huszonnégy esztendővel egy irgalmatlan nagy sárkány keresztülrepült a városon, s a város kútjába beleeresztett egy tojást. Abból a tojásból kikelt egy tizenkét fejű sárkány s ez a sárkány adót vetett ki a városra, hogy csak úgy ad vizet, ha minden esztendőben egy tizennyolc esztendős leányt a kútba vetnek. Ebben az esztendőben csak egy tizennyolc esztendős leány van. És ez a királyé. Most rá került a sor. Azt üzente a királynak a sárkány, hogy ha a leányát szépszerével odaadja, többet nem sanyargatja a várost, mert a királykisasszonnyal elrepül nagy Sárkányországba. Hiszen csak akadna egy vitéz ember, aki a sárkányt megölje, nekiadná a király a leányát s fele országát.

“No, Péter – gondolta magában a fiú -, most mutasd meg, hogy mit tudsz!”

A királykisasszonyt másnap kellett vinni a kúthoz, Péter hát lefeküdött az öregasszonynál, hogy jól kipihenje magát, de hajnalhasadáskor felkelt, jól kifente a kardját, adott az állatainak is enni, amennyi csak beléjük fért, s úgy sétált a város kútjához.

Hát úgy dél felé hozzák a szegény királykisasszonyt gyászfeketébe vont hintón, a hintó előtt tizenkét paripa, mind a tizenkettő hollófekete, s azokon is gyászfekete posztó. Jött a hintó után a nép is, de jó messziről, sírt a királykisasszony, sírt az apja, anyja, sírt minden jólélek. Csak egy ember jött a királykisasszonnyal: a vörös herceg. Ez eléállott, hogy ő majd megöli a tizenkét fejű sárkányt. Vízi Péter föl sem ment a királyhoz, nem is ajánlotta magát, csak ott állott a kútnál, s várta a sárkányt.

Hát egyszerre csak nagy buggyokat vet a víz, kavarodik-zavarodik, a színében sötétre változik. Aztán csak szakadni kezd a kútból a vörös láng, a kék láng, a zöld láng: ez már a sárkány torkából szakadott ki. Ím, csakugyan jő a sárkány, kiveti magát a kútból, tátogatja rettentő nagy száját, mind a tizenkettőt, üti a földet a farkával, hogy csak úgy döngött-rengett belé.

Haj, uramistenem, a vörös hercegnek sem kellett egyéb, egyszeriben inába szakadt a bátorsága, s nagy hirtelen fölmászott egy fűzfára. De bezzeg nem ijedt meg Vízi Péter. Kirántotta széles, görbe kardját, s neki a sárkánynak.

Szakadt a verejték Vízi Péterről, de szakadt a sárkányról is, mert hiába erősködtek, sem Vízi Péter nem tudta halálosan megvágni, sem a sárkány nem tudott úgy fordulni, hogy a farkával megcsaphassa Vízi Pétert, pedig mind azon mesterkedett.

Hanem mikor az állatok látták, hogy a gazdájuk mindjárt a fűbe harap, uccu, neki a sárkánynak, a tigris lekapta a farkát, megragadta az oroszlán is, meg a farkas is, s abban a szempillantásban Vízi Péter beleugrott a sárkány tizenkettedik szájába, nagy hirtelen a buzogányával kipeckelte a száját, leszaladt a gyomrába, ottan megtalálta a sárkány lelkét fekete galamb képében, annak a szívét keresztülszúrta, s amint vége volt a fekete galamb életének, vége lett abban a minutában a sárkány életének is.

Akkor Vízi Péter szépen végigsétált a sárkánynak mind a tizenkét fejében. Mind a tizenkét fejében talált egy-egy aranyalmát; azokat a zsebébe tette, s szépen kisétált a földre.

Szörnyűképpen el volt fáradva Vízi Péter, a fejét lehajtotta a királykisasszony ölébe, s egyszeriben elaludott. Elaludtak az állatai is, de a fűzfán ülő vörös hercegnek sem kellett egyéb. Bezzeg most nem félt, leszállott a fűzfáról, felkapta Vízi Péter kardját, a másik kezével befogta a királykisasszony száját, hogy ne kiálthasson, s Vízi Péter nyakát levágta. Nem volt arra senki lélek, aki ezt látta volna. A vörös herceg hát szépen hazavezette a királykisasszonyt, de útközben megmondta neki, hogy ha elárulja, így meg úgy öli meg.

Fölmennek a palotába, ott a vörös herceg eldicsekedik, hogy így meg úgy ölte meg a sárkányt, s mert hogy a királykisasszony nem mert szólni, mindjárt papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, a vendégségnél a vörös herceget a főhelyre ültették, de még tizenkét selyempárnát is tettek alája.

Amíg a királynál folyt a dínomdánom, lakodalom, azalatt az állatok felébredtek, s látják, hogy a gazdájuk feje le van vágva. Nosza, szalasztják a tigrist – mert az volt a közöttük a legjobb futó -, hogy hozzon az erdőből forrasztófüvet, azzal majd visszaforrasztják a gazdájuk fejét.

Elszalad a tigris, s amint szalad az erdő felé, találkozik egy nyúllal. Annak a nyúlnak a szája tele volt valami fűvel. Kérdi a tigris:

– Mit viszel, te nyúl?

– Én bizony útilaput a fiamnak.

– Add csak ide, találsz te még ott, hol ezt találtad, nekem nagyobb szükségem van erre. Jó szívvel, nem jó szívvel, a nyúl az útilaput odaadta a tigrisnek, mert félt, hogy különben szerteszéjjel szaggatja, s a tigris visszaszaladt a társaihoz.

– Hát melyik ért a doktorsághoz? – kérdi az oroszlán.

– Én értek – mondta a farkas -, minden nemzetségem doktor volt.

– No, ha úgy, hát forraszd vissza a gazdánk fejét.

Fölkapja a farkas Vízi Péter fejét, egy pillanatra oda is forrasztja; de mikor talpra állítják, akkor látják, hogy a képes fele hátrafelé van fordulva.

– Ejnye ilyen-olyan teremtette – kiáltott az oroszlán, s jól pofon ütötte a farkast -, hát így tanultad ki a doktorságot?!

– Hirtelen lekapta Vízi Péter fejét, előrefordította a képes felét, s úgy forrasztotta a nyakához.

Vízi Péter egyszeriben kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy csak nagyot aludott. Az állataitól tudta meg, hogy mi történt vele.

– No, megállj, vörös herceg, mindjárt megkeserítem én a lakodalmadat!

Elébb a sárkány tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat (volt mind a tizenkettőben kettő), a tarisznyájába tette, s mondta az állatainak:

– Gyertek velem, édes szolgáim.

Bement a városba, egyenesen az öregasszonyhoz, s attól megtudta, hogy már áll is a lakodalom javában. De bezzeg nem volt Vízi Péternek maradása, szólította az állatait, ment föl a palotába, s ahogy ment föl a garádicson, csak hullani kezd a selyempárna a vörös herceg alól. Először egy, utána kettő, egyszerre csak úgy leesett a kopasz földre, hogy alig tudták felszedni.

Bekiáltott Vízi Péter a palotába:

– Gyere ki, vörös herceg, ha igazi vitéz vagy!

Hej, reszketett a vörös herceg, mint a nyárfalevél, ment is volna, nem is, nem tudta, hogy mit csináljon. De a királykisasszony is csak biztatta:

– Eredj, csak eredj, mutasd meg a vitézségedet!

Megint bekiáltott Vízi Péter:

– Gyere ki, te sárkányölő herceg!

– Eredj, eredj – biztatta a királykisasszony -, mutasd meg, hogy te ölted meg a sárkányt!

Mit volt mit tenni a vörös hercegnek, kimegy az udvarra nagy reszketve, kirántja a kardját, de biz azt ránthatta, többet a hüvelyébe vissza sem dughatta: csak egyszer vágott hozzá Vízi Péter, s mindjárt a fűbe harapott.

Akkor bement Vízi Péter a palotába, elővette a tarisznyájából a tizenkét aranyalmát meg a sárkány huszonnégy aranyfogát, s mondta a királynak:

– Ím, ezzel bizonyítom, felséges királyom, hogy én öltem meg a sárkányt, s nem a vörös herceg.

De bezzeg bizonyította a királykisasszony is, de bezzeg örült a király is, mert jobban tetszett neki Vízi Péter, mint a vörös herceg. Folytatták a lakodalmat, s abban sem hagyták hét álló hétig.

Lakodalom után egyszer Vízi Péter vadászni indul, hanem a felesége a nyakába borult, s úgy kérte, hogy akárhová menjen, csak a boszorkánytanyát kerülje, mert az sötétebb a pokolnál, onnét még ember élve nem került vissza.

Ígéri Péter, hogy nem megy, de amint kiment a palotából, nagy kedve kerekedett mégis, hogy megnézze azt a boszorkánytanyát. Kimegy az erdőbe, megy, mendegél, s egyszer csak felszökik előtte egy nyúl. Megcélozza a nyilával, s nem találja.

“Mi dolog ez – gondolja magában Vízi Péter -, még sohasem hibáztam el vadat!” Megy tovább, és egy hajításnyira megint felszökik előtte egy nyúl, rálő, s azt sem találja. Mérgelődött Péter, s ment tovább nagy bosszúsan. Alig ment tovább, harmadszor is felszökik előtte egy nyúl, arra is rálő, s azt sem találja.

Hát, halljatok csudát, mi történt! Egyszerre csak elsötétedik az erdő, mintha éppen a poklok országában lett volna, az állatai reszketve, szűkölve húzódtak melléje. Nézett erre, nézett arra, nézett fel az égre, nem látott egyebet rettentő nagy sötétségnél.

“Na, ez bizonyosan a boszorkányok tanyája” – gondolta magában. Az is volt, érezte a kezével- lábával, testével, hogy csak úgy nyüzsögnek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallotta, hogy repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek.

Aztán egyszerre csak támadott rettentő nagy forgószél, szaggatta ki a fákat tövestül, fölkapta Pétert is, a három állatát is. Ebben a forgószélben, mint egy hintóban, úgy ült egy öregasszony, a forgószelek királynéja. Ez fölkapta Vízi Pétert, s jó messzire elhajította, utána az állatait is. De áldott szerencsére, süppedős homokba esett, s abban süppedett mind alább-alább, három napig meg sem állott. Akkor belecsobbantak egy mély folyóvízbe. Na, kivergelődnek ebből a vízből, s mennek szegények a poklok országában, mert ez ugyan nem volt más. S hát uramteremtőm, látták mindenfelé, amint az ördögök hányták be forró, meleg üstökbe azoknak az embereknek a lelkét, akik e világon való életükben nagyot vétkeztek.

No de Vízi Péter nem idevaló volt, hirtelen nagy forgószél kerekedett, fölkapta ismét az állataival együtt, fölrepítette a pokol likán, s vitte vissza egyenest a boszorkánytanyára.

Megy, mendegél szegény Péter, elgyengülve, támolyogva botorkázott a nagy sötétségben, s ím, egyszerre meglát valami gyenge világosságot. Lassan odatapogatódznak, ahol ez a világosság volt, s hát ott egy nagy darab fa égett, s amint szénné lett, egy láthatatlan kéz megint más darab fát tett a szénre.

Leül Vízi Péter a tűz mellé, melléje az állatjai, a tarisznyájában volt kenyér, szalonna, azt eléveszi; a szalonnát fanyársra húzza, s a zsírját veregeti a kenyérhez. Amint sütögeti a szalonnát, megszólal mellette valaki didergős, fázós hangon:

– Jaj, be fázom!

Péter körülnézett, nem látott senkit, s nem is szólt semmit. Megint megszólalt az a hang:

– Jaj, be fázom! Tovább már nem állhatta szó nélkül, mondta Péter:

– Ha fázol, gyere ide, s füttözzél!

– Jaj, nem merek, mert az állataid összetépnek.

Fölnéz Péter a fára, hát ott guggol egy öregasszony. Mondja neki:

– Jöjjön csak le, néne, nem bántják ezek az állatok.

– Nem merek, hanem ledobok három arany hajszálat, azokat fektesd az állataid hátára, akkor lemegyek.

– Jól van, dobja le.

Ledobja az öregasszony a három arany hajszálat. Vízi Péter ráteszi az állatjaira, s észre sem vette, hogy az állatok egyszeriben kővé meredtek. Leszáll az öregasszony a fáról, a tűz mellé ül, előránt egy varangyos békát, nyársra húzza, sütögeti, s mondogatni kezdi magában:

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, én eszem szalonnát, te eszel békát.

– Mit beszél kend?

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, én eszem szalonnát, te eszel békát.

– De már ki mit süt, azt egyék! – kiáltott Vízi Péter, s haragjában a vén boszorkányhoz vágta a szalonnát.

Hej, a vén boszorkánynak sem kellett egyéb, felpattant, megragadta Vízi Pétert, de úgy megragadta, hogy mozdulni sem tudott. Szólítja az állatjait, azok sem mozdulnak. Elvette a vén boszorkány Vízi Péter kardját, miszlikbe vagdalta a testét, s egy nagy kádba belehányta.

Amikor ez történt, egy nappal, két nappal azután Vízi Pál visszafordult a világ jósfájához, ahol a testvérétől elvált, kihúzza a kését, s hát piros vér buggyan ki utána.

– Hej, édes istenem, meghalt a bátyám! – sóhajtott keservesen Vízi Pál. Meg sem állott, ment azon az úton, amerre a bátyja elment. Éppen úgy járt, mint a bátyja.

Találkozott a tigrissel, meg akarta lőni, de nem lőtte meg, s a tigris nekiadta egy kölykét. Éppen így járt az oroszlánnal, így a farkassal is. Neki is volt három állata, s úgy ment abba a városba, ahol a bátyja megölte a tizenkét fejű sárkányt. Vízi Pál úgy hasonlított Vízi Péterhez, mint egyik tojás a másikhoz, s mikor a városba megérkezett, s előre vitték a hírét, hogy jő, elejébe harangoztak. A kicsi királyné pedig aranyos, bársonyos hintóba ült, s úgy ment elejébe. Azt hitte, hogy az ura került vissza a boszorkánytanyáról, s mikor meglátta Vízi Pált, leugrott a hintajából, s nyakába borult.

– Édes uram, lelkem, uram, csakhogy visszakerültél a boszorkánytanyáról!

Vízi Pál egy szóval sem árulta el, hogy ki s mi ő, elég az, hogy tudta, hol s merre kell keresni a bátyját.

Másnap reggel nem szólt a kicsi királynénak semmit, ment a boszorkánytanyára, mentek vele az állatai is. Éppen úgy járt, mint a bátyja, háromszor lőtt nyúlra, s egyszer sem talált, s mikor a harmadikra is elhibázta, elsötétedett az erdő, egy lépést sem látott sem előre, sem hátra.

Hanem mégis több szerencséje volt, mint a bátyjának, mert mindjárt megpillantotta azt a gyenge világosságot, s odament. Leül a tűz mellé, sütni kezdi a szalonnát; s hát hallja, hogy valaki didereg a fán, s leszól:

– Jaj, be fázom!

– Gyere le, ha fázol – vetette oda Vízi Pál, de a vén boszorkány most sem mert lejönni, míg Vízi Pál meg nem ígérte, hogy a három arany hajszálat az állatjaira fekteti.

– Hát csak vesse le – szólott föl Vízi Pál.

Le is veti a vén boszorkány, de úgy találta vetni, hogy mind a három arany hajszál a tűzbe esett, s porrá égett. De ezt a vén boszorkány nem vette észre. Leszállott a fáról, a tűz mellé ült, honnét, honnét nem, egy varangyos békát ránt elő, sütögetni kezdi, s mondogatja magában:

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, én eszem szalonnát, te eszel békát.

– Eszel, majd megmondom, mit! – s a boszorkányhoz csapott a szalonnával. Felszökik a boszorkány, megragadja Vízi Pált, de abban a szempillantásban ráugrik a három állat, s úgy megfogják, hogy moccanni sem tudott.

– Kegyelmezz az életemnek – könyörgött a boszorkány -, s föltámasztom a bátyádat s föl az állatait!

Hát jól van, Vízi Pál intett az állatoknak, de azért jól közrefogták, hogy el ne szaladhasson. Akkor a boszorkány szedett egy csomó mindenféle forrasztófüvet, csinált mindenféle hókuszpókuszt, hát egyszer megelevenedik Vízi Péter, megelevenednek az állatai is, s ahogy megelevenedett Vízi Péter, halljatok csudát, megvilágosodott az erdő, híre-pora sem volt többé a boszorkánynak, eltűntek a csúszó-mászó állatok, mintha a föld nyelte volna el.

Összeölelkezett, összecsókolódzott a két testvér, s mentek a városba, utánuk a hat állat, azután fel a palotába. De csak még most ámult-bámult a kicsi királyné. Amíg meg nem mondták, melyik az ő édes ura, nem tudta, hogy melyiket ölelje, melyiket csókolja. Még csak ezután teljesedett be az öreg király álma. Vízi Péter és Vízi Pál országról országra jártak, elfoglalták az egész világot, úgy nőtt a vitézségük, mint a tenger, elborította az egész világot.

Így volt, vége volt, mese volt.

 

(Benedek Elek összes meséi, Szukits Könyvkiadó, 2001, 2. kötet)