A halkisasszony

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de az Óperenciás-tengeren még innen, volt egyszer egy nyomorult szegény özvegyasszony, akinek csak az a szerencséje volt, hogy csupán egyetlen gyermeke született, egy fia; mert ha sok gyermeke lett volna, talán étlen-szomjan kellett volna a nagy szegénység miatt elpusztulniok.

Amikor a fiú akkorára nőtt, hogy legénysorba jutott, egy vasárnap halászni ment, hogy legalább aznap legyen mit enniök, ne kelljen még azt a napot is étlen-szomjan ünnepelniük. Halászott, halászott, addig halászott ott a víz partján, míg valahogy egy kicsi, fényes halat nem fogott. Hej, kapta tüstént nagy örömmel kézbe a halat, s uzsgyi el, szaladt haza, hogy az anyja teremtsen belőle azonnal egy kis vasárnapi ebédet. De utána azért csak szaporán visszament tovább halászgatni, hátha lenne még szerencséje.

Közben otthon a szegény asszony vette nagy örömmel a kést, s neki a halnak, hogy felhasítsa. Hanem megszólal egyszer csak az a hal:

– Fel ne bonts, te szegény asszony, ha jót akarsz magadnak is, fiadnak is!

– Jaj, kedves, szép halacskám, hát te beszélni is tudsz? – mondta örömmel az asszony. – Dehogyis bántalak! Bár, bár… ámbátor… mit együnk ebédre, ha nem téged, mikor még kenyerünk sincs?

– Ó, ha csak annyi a baj, ha csak azért akarsz megölni, hogy megegyetek – mondja a halacska-, azon én segíthetek. Menj ki a fiadhoz, s kívánj a hálójába, amennyi halat csak jónak látsz. Hanem engem tégy be addig a párnák közé.

– Téged, a halacskát? Nem fulladsz meg ott?

– Bízd csak rám – mondta a kis hal -, s tedd, amire kérlek.

Jól van, beteszi a halacskát a párnák közé, s megy az asszony nagy ízibe ki a fiához. Mondja neki, hogyan járt a halacskával.

– Szép, szép, hogy beszélt az a halacska – mondja erre a fiú -, de vajon igazat beszélt-e? Kipróbálhatjuk! Mi lenne, ha kívánnánk kezdetnek csak egy félvékányi halat?

Még jóformán ki se szalasztja a száján a kívánságát a fiú, hát már ott ugrál a hálójában egymás hátán a sok hal. Egy rántással kiemelt egy jó félvékányit. Az anyja azonnal kötényébe szedte a sütni való szép nagy halakat.

– Mára elég is – mondta a fiú.

Vállára vette a hálóját, s mentek haza mindketten, nagy örvendezéssel.

Azt mondja a hal otthon a párnák alól, ahogy a fiú anyja benyit a szobába:

– Na! Lelkem, öreganyám, hát meg van-e elégedve velem?

– Meg én, édes kicsi halacskám, nagyon is, hátha még egy kis zsírom is volna, hogy kisüssem a halakat!

– Ejnye! Lelkem, öreganyám – elkezdi a hal -, hiszen most már azt is csak kérnie kell: kérjen magának, amennyit akar. De aztán igyekezzék hogy ebédelhessünk, mert én is már nagyon ehetném.

Na jó, az asszony épp csak odagondol magának egy jó bödönre való zsírt. De jóformán még ki se gondolta, s máris ott volt egy bödönke zsír az asztalon. Az asszony éppen meg akarta köszönni a kis hal szívességét. Néz a párnák felé, s mit lát? A párnákon egy szép fiatal lány, de olyan gyönyörűséges, hogy annál szebbet kívánni sem lehetett volna. S már pattan is ki az ágyból, a szoba közepére.

– Haj! – csapta össze a két kezét az öregasszony nagy ámulatában. De még a fia! Az még szólani se tudott, csak fényesedett a két szeme a nagy bámulástól. Ez volna jó őneki feleségnek! Ezt kellene tüstént megkérni, ha legalább egy hangot ki tudna kényszeríteni a torkán.

Hanem megszólal a szép kisasszony, s azt mondja:

– Csak egyet se bámulj, te szegény legény. Élek, itt vagyok, s ha kellek, kellhetek, ha akarod, legyen úgy, hogy csak ásó-kapa s a nagy harang síró szava válasszon el minket egymástól. Hívjál vendégséget, hadd legyek a feleséged, mert te mentettél fel az átok alól!

– Haj, édes szentem, hogyne kellenél – mondta a fiú nagy örömmel.

Még jóllakni se tudott nagy örömében, csak kifordult rögtön a házból, s ment összehívni a lakodalmi nagy vendégséget.

Kérdi a szép halleány, amint a fiú hazaért:

– Kiket hívtál meg? Mondja a legény büszkén, hogy kiket: meghívta a lagzira magát a királyt, az első úri cselédségével együtt.

– Ejnye, ejnye – mondja neheztelve a lány -, hát te még nem tudod, hogy nagy urakkal nem jó egy tálból cseresznyét enni? Hát nem tudtál inkább magadhoz való szegény embereket invitálni össze? Hanem, ha már ennyiben van, csak meg ne bánd. Mert hogy férnek el ebben a füstös viskóban? Hogy fogadjuk, hova ültetjük őket? No, de ezen még segíthetek!

Azzal kiment a lány az udvarra, s állított egy perc alatt oda olyan nagy kacsalábon forgó, gyémántfoglalatú aranypalotát, hogy a napra lehetett nézni, de arra szemvilágvesztés nélkül egyet se.

Na jó, rendes időben megérkezik a király a fő-fő udvarnokaival. Látja nézi a lányt a király, s igen-igen megtetszett neki a szép halkisasszony. Úgy odalett érte, hogy azt mondja nyomban a tudós tanácsadóinak:

– Már akárhogy s mint, akár istenes erővel, akár ördögi praktikával, de nekem utat nyissatok arra, hogy ez a gyönyörűséges szép fehérnép az enyém lehessen, mert én azt úgy megszerettem, hogy nekem e nélkül a fehérnép nélkül többet nem élet az élet!

– Ó, felséges királyom – mondja egyik tanácsosa -, ezen segíthetünk. Annál könnyebb sincs! Hívassa magához azt a fiút, s mondja meg neki, hogy ha holnap reggelre a királyi palotával szemben levő erdőről annyi öl fát nem vág, s azt ölbe rakva ki nem szárítja, amennyit a király harmadmagával egy nap alatt ne tudjon számba venni, karóba kerül a feje.

Hát jó. Elmúlt a lakodalom, el egy nap. Hívatja magához a király a fiút, s mondja a parancsot neki. Ezt s ezt kell holnapra megtenned!

Megbúsul a fiú, hogy mit tegyen ő most?

Kérdi otthon a felesége, ugyan mi bánata van, hogy olyan nagy búra hajtotta a fejét.

– Elég nagy az én bajom – mondja a fiú -, mert ma még van életem, de holnap szervusz világ s vetett ágy – karóba kerül a fejem! Többet nem is mondok.

De a felesége csak azért sem hagyott békét neki, s addig faggatta míg a fiú el nem mondta, hogy mi az a nagy baj.

– Mondtam én, ugye – kezdi a halleány -, hogy nem jó nagy urakkal egy tálból cseresznyét enni! Hanem ez már megvan. De ezen még megpróbálok segíteni. Te csak feküdjél le. Reggelre meglátjuk, mi lesz belőle.

– A fiú lefeküdt, azzal a halleány meg kilépett az ajtó elé. Megfújt gyorsan egy ezüstsípot. Hát egyszerre gyűlni kezdett ott az udvaron annyi ördög, hogy a földnek nehéz volt tartani.

Azt mondja akkor a halleány:

– Azt parancsolom, hogy menjetek neki annak a világnagy királyi erdőnek, s mind egy utolsó szálig levágjátok s ölbe rakjátok, hadd legyen a királynak elég fája, ha fa kellett neki!

Még jóformán ki se mondotta a halleány a parancsot, már dolgozott a sok ördög. S míg a lány egyet térült-fordult, mind egy utolsó szálig levágták azt a világnagy erdőt, s a legutolsó forgácsig ölbe is rakták. Akkor a halleány sorjába ráfuvingatott az ölfára, hogy a nyers hasábok száradjanak ki.

Ahogy reggel lett, a király nagy kíváncsian pillantott ki az ablakon, mi lett az erdejével. Amit látott, attól valósággal megrökönyödött. Okolta a tanácsosokat is meg magát is, hogy miért nem adott más parancsot. Mert erdő nincs, asszony sincs most!

Azt mondják a tanácsosok most a gyötrődő királynak: egyet se törje rajta az eszét, az árt az egészségének! Hanem Most már csak azért is karóba kerül a feje annak a senkinek! S azért is felséges királyné lesz a halleány! De miképpen? Mondják erre a tanácsosok:

– Ki kell adni a parancsot, hogy azt az égig érő kősziklát, ha holnap reggelig szét nem hányja a fiú, s a helyén szőlőhegyet nem állít, hogy abból reggel a király szőlőt is egyék, a mustjából is igyék, karóba kerül a paraszt feje!

Hát jó. Tüstént hívatja a király a fiút, s mondja neki a kívánságát.

Búsult, búsult újból a fiú úgy, hogy majd belévakult. Hanem azért most csak elmondta otthon a feleségének az egész dolgot, azzal, bánja is ő már, legyen, ami lesz!

– Na! Látod – mondja a felesége -, mind így jár az, aki nagyobbra vágyik annál, amit ér. Hanem már benne vagy. Csak feküdj le, s aludjál reggelig, én megpróbálom ezt is eligazítani.

Estére kerülve kiment a halkisasszony a szikla alá. Elővette az ezüstsípját, belefújt. Özönlött megint a sok ördög, hogy annyi lett, mint egy országos nagy vásárban a ló meg a marha.

Mondja a lány:

– Azt parancsolom, hogy ezt a sziklát tüstént széthányjátok, a helyét megtrágyázzátok, szőlővel beültessétek!

Jól van, alighogy kimondotta, s alig fordult rá egyet-kettőt maga körül, már el is végezte az ördöghad az egész dolgot.

Most a halleány nekilátott maga a soroknak, s mind rendre végigfuvintotta azokat. Hát mind megfogant, fürtöket termelt, s reggelre meg is ért!

Költi reggel a felesége a fiút, hogy csak menjen ki a szőlőbe, hozzon szőlőt, csináljon mustot a királynak.

Úgy is lett.

A király evett a szőlőből, ivott a mustból. S amennyit vigasztalódott, hogy erdője helyett legalább szőlője van, legalább annyit búsult, hogy az a szép fehérnép mégsem lesz az övé.

Hívatja ismét nagy nekibúsultan a tanácsosokat. Most süssenek ki valami nehéz feladatot, de olyat, hogy abba igazán belebukjon az a fiú.

– Uram király – mondják a tanácsosok -, ha már ennyibe van, meg kell hívatni avval a mihaszna kicsodával holnap délre udvari ebédre az Ég-Föld Szellemét. Ha nem hívja ide, fejét veszti.

Hívatja a király magához a fiút, s mondja, hogy mit kell tennie, mert ha nem, karóba kerül a feje s varjaknak a teste.

Megrökönyödik erre a királyi parancsolatra a büszkeségével annyi bajt szerzett legény úgy, hogy még hazafelé se nézett, csak úgy maga elé vette az utat, s megindult árva fejével egyfelé, maga se tudta, merrefelé. Ezer szerencséje, hogy meglátta a halkisasszony-felesége, amint éppen a Küküllő hídja mellé ment volna nagy lógatott fejjel, onnan kiáltotta vissza. Szomorú volt a fiú, de hát csak elmondta a felesége könyörgésére, hogy milyen nagy baj van.

– Na – azt mondja akkor a halkisasszony-felesége -, látod azt a göthös gebét? Nyergeld meg. Ülj a hátára, s bízd rá magad. Ahogy akar, úgy menjen, ahol akar, hadd álljon!

Gondolja a fiú, megteszi ő most már ezt is, ha ez kell, bár úgyis mindegy. El volt szánva a fiú, hogy megy majd, míg el nem éri az Óperenciás-tengert, s oda beleöli magát.

Fel is ült menten a gebére, s útnak indult. Még nem is ment olyan messze, amikor egyszerre nagyot csattan az ég, s erre megáll a gebe, s hallatszik a szózat:

– Menj csak haza, szegény fiú, s mondd a te királyodnak, hogy ott leszek holnap délre, udvari ebédre, de nekem olyan ebédet adjon fel, akit nem én teremtettem, hanem ő állította elő a maga királyi hatalmával!

A gebe akkor abból a helyből megfordult, s még aznap estére a fiú megmondotta a királynak az égi üzenetet.

Másnapra kelve, újból megjelent az Ég-Föld Szelleme, szólította a fiút, hogy együtt menjenek az udvari ebédre. Meg volt illetődve a fiú, de együtt tartott a Szellemmel, kettesben állítottak be a királyhoz.

Volt ott nagy zavar, fejetlenség, jövés-menés, de felterítve s ebédféle semmi.

Erre szó nélkül megfordult onnan az Ég-Föld Szelleme a legénnyel együtt, s a jött úton nyomban vissza is indult.

Amikor egy darabig már elmentek, nagyot csattan az ég. Azt mondja a Szellem a legénynek:

– Nézz csak vissza, mit látsz?

– Jaj – mondja a legény -, a palota eltűnt a föld színéről. Helyén egy tó van, a tóban békák ugrálnak.

– Na – mondja akkor az Ég-Föld Szelleme -, azok a békák ott a király és tanácsosai. Így bűnhődik minden felfuvalkodott, rosszindulatú, nagyot akaró, gonosz ember. De vésd a fejedbe te is, most már örökre, hogy kikhez tartozol, kikkel illik atyafiaskodnod.

Avval úgy eltűnt a Szellem, mintha ott se lett volna. A legény meg hazament nagy örömmel, tanulsággal. S azt hiszem, máig se hívott több királyt vendégül.

 

(Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó Budapest – 2002)

 

https://csillagmesekucko.hu/wp-content/uploads/2020/06/Csillagmese_logo_Csillagmese-logo-white.png

© Minden jog fenntartva!

Nink Gabriella

LIBRA Magyarország Kft.

Cégj. 13-09-178181

Adósz. 25426920-2-13

error: A tartalom szerzői jogi védelem alatt áll!!