MAGYAR NÉPMESÉK

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.

A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig.

A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:

– Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?

– Én vagyok a Kacor király!

– Kacor király? Soha hírét nem hallottam!

– Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam. Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik.

A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.

– Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijön, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: “Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam.”

Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen?

– Járok egyet, mert nagyon unatkozom.

– Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

– Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király.

El is indult a medve a róka barlangja felé.

– Hallod-e, te medve – kiált rá a strázsa. – Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.

– Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! – mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldték a varjút, meghívni a vendégeket.

Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.

– Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

– Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.

– Az már más! Várj egy kicsit.

Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.

– Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!

A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott.

Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.

– Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk – mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram.

S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert reátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket.

A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.

– Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! – kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda.

Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra! Elröppent ijedtében a varjú is.

Még most is mennek, ha meg nem álltak.

 

(Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó Budapest – 2002)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király, s annak három szép növendék fia. Sugár, dali legényecske volt mind a három, de az apjuk ügyet sem vetett rájuk. Egész áldott nap ott üldögélt a király a palota hetvenhetedik ablakában, s folyton-folyvást napkeletre nézett, mintha onnét várt volna valakit. Kit várt, kit nem, azt ugyan senki lélek sem tudta, csak annyit láttak az udvarbéliek, hogy a királynak az egyik szeme folyvást sír, a másik meg nevet.

A királyfik sokat tanakodtak maguk közt, hogy ugyan mért húzódik félre az édesapjuk, s különösen azt szerették volna tudni, hogy mért sír az egyik szeme, s mért nevet a másik?

– Kérdezzük meg! – mondá az idősebbik.

– Kérdezzük meg! – mondá a fiatalabbik is.

Az idősebb királyfi nem is teketóriázott sokáig: bement az apja szobájába, s köszönt illendőképpen. A király akkor is napkeletre nézett, s haragosan fordult az ajtó felé.

– Mit akarsz, mit háborgatsz?! – förmedett a fiúra.

– Ne haragudjék, édes apámuram – felelt a királyfi -, csak azt akartam megkérdezni kigyelmedtől, hogy mért ül örökké az ablakban, s mért sír az egyik szeme, a másik meg nevet?

Hej, még csak most lobbant igazán haragra a király. Fogta a buzogányát, s úgy a fiának lódította, hogy ha hirtelen el nem kapja a fejét, mindjárt szörnyű halált hal.

A fiú esze nélkül szaladt ki az udvarra, ahol a testvérei várakoztak rá. – No, mit mondott az édesapánk? – kérdezték a fiúk.

– Menjetek be, s majd ti is megtudjátok.

A középső királyfi ment is, no de, ha bement, egy-két szempillantás múlva még sebesebben szaladt ki, mint a bátyja.

– No, mit mondott, mit mondott? – kérdezte a legfiatalabb, Mirkó királyfi.

– Menj be, öcsém, Mirkó, s te is megtudod.

– Jól van, jól, bemegyek én is – mondá Mirkó, s nem szólt, nem beszélt többet, ment az apja szobájába.

De még szóra sem nyithatta a száját, repült feléje a buzogány, hogy csak úgy surrogott-burrogott, s ha félre nem kapja a fejét Mirkó királyfi, bizony szörnyű halálnak halálával hal meg.

Hanem Mirkó bezzeg nem szaladt ki, mint ahogy a bátyjai. A buzogányt szépen kihúzta a falból (mert úgy tudjátok meg, hogy belefúródott a falba), hát, hogy szavamat ne felejtsem, kihúzta a buzogányt, aztán odavitte az apjához.

– Tessék, édes apámuram, itt a buzogány. Ha halálomat akarod, itt vagyok, üss fejbe.

Tetszett a királynak ez a bátor beszéd.

– Ember vagy, fiam – mondá Mirkónak.

– Látom, hogy nem ijedsz meg az árnyékodtól. Hát meg is mondom neked, hogy mért sír örökké az egyik szemem, mért nevet a másik. Az egyik szemem azért sír, fiam, mert éjjel-nappal azon évelődöm, búcsálódom, hogy egyik fiam sem való királynak, s ha behunytam a szemeimet, szertezüllődik az én szép országom. A másik szemem pedig azért nevet, mosolyog örökké, mert egy vitéz pajtásomra gondolok, aki a selyemréten lakik, s azt ígérte nekem, hogy ha minden ellenségét legyőzte, hozzám jő lakni, hadd legyünk együtt öreg napjainkban.

– Hát még nem győzte le az ellenséget a kigyelmed pajtása? – kérdezé Mirkó.

– Bizony nem, édes fiam. Ha százat levág, ezer támad helyébe, s azt mind egymaga kell hogy levágja.

– Ne búsuljon, édes apámuram – mondá Mirkó -, egy életem, egy halálom, megyek a selyemrétre, s vissza sem jövök a kigyelmed vitéz pajtása nélkül.

A bátyjai már szentül hitték, hogy szegény kis Mirkónak vége, mert különben rég kiszaladott volna. Bezzeg volt nagy álmélkodás, mikor Mirkó szép lassan kijött az udvarra, s elbeszélte bátyjainak, hogy mit hallott az édesapjuktól.

– De már először én próbálok szerencsét – mondá a legidősebb fiú, s tüstént visszament az apjához.

– Felséges apámuram – mondá -, hallottam Mirkótól, hogy a kigyelmed vitéz pajtásának segítségre volna szüksége. Én vagyok a legidősebb, engedje meg, hogy én menjek a selyemrétre.

– Jól van, fiam, menj Isten hírével! – mondá a király. – Próbálj szerencsét!

A legidősebb fiú elbúcsúzott apjától, testvéreitől, aztán fölnyergeltette a legszebb paripát, s még aznap elindult. Egy álló esztendeig járt oda meg vissza, de nem tudott továbbjutni a rézhídnál. Ezen nem tudott keresztülmenni a paripája. Felszakasztott a hídból egy deszkát, s azt hazavitte bizonyságnak, hadd lássa az édesapja, hogy volt legalább a rézhídig.

– Hej, fiam – mondá a király -, mikor én olyan legény voltam, mint te, egy óra volt nekem a rézhíd, nem egy esztendő. Te soha föl nem találod, míg a világ s még két nap, az én vitéz pajtásomat.

Most a második fiú jelentette az apjának, hogy ő is szerencsét próbál.

– Jól van, fiam, csak próbálj! – mondá a király.

Fölnyergeltette a paripáját, s egy esztendő múlva került vissza ez is. Hozott magával egy ezüstdeszkát az ezüsthídból. Mikor megmutatta a királynak, ez csak legyintett a kezével nagy búsan.

– Látom már, hol voltál, ne is mondd. A te korodban két óra volt nekem az ezüsthíd. Feküdj le, fiam, te sem hozod haza az én vitéz pajtásomat.

– De már most csakugyan rajtam a sor – mondá Mirkó királyfi.

Bement az apjához, ki ott ült most is az ablakban, de már most sírt mind a két szeme.

– Felséges apámuram – szólalt meg Mirkó -, ne sírjon kigyelmed! Eresszen el engem, s ha addig élek is, hazahozom a kigyelmed vitéz pajtását!

Eleget mondá a király:

– Ne menj, fiam, maradj itthon, mert ha elmégy, soha vissza nem kerülsz!

Mirkó addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy az öreg király belényugodott.

Hej, örült Mirkó! Futva futott ki az istállóba, hogy válassza ki ott magának a legszebb paripát. Egyik szebb volt a másnál, de Mirkónak egy sem tetszett. Hát amint búcsálódnék magában, odamegy egy ősz öregasszony, s megszólítja:

– A selyemrétre akarsz menni, úgy-e, Mirkó királyfi?

– Oda, nénémasszony, oda.

– No, ha oda, akkor ne itt keress magadnak való paripát. Eredj, menj vissza az édesapádhoz, kérd el tőle a csontkürtjét, s fuvints belé jó erősen. Ahogy a csontkürtbe fuvintasz, egyszeribe hazajő az aranyszőrű ménes, de ne ebből válassz magadnak paripát, hanem várd meg azt a girhes-görhes csikót, amelyik a ménes után sántikál, s amelyik úgy meg szokta sújtani farkával a kapubálványt, hogy az egész palota megrezdül belé.

Megköszönte Mirkó a tanácsot, s visszament az apjához.

– Édes apámuram, azért jövék vissza, hogy adja nekem a csontkürtjét.

– Hát azt neked ki tanácsolta? – kérdé a király.

Mirkó egy kicsit húzódozott, hogy vajon megmondja-e, de gondolta: ő bizony megmondja az igaz valóságot. Meg is mondta:

– Egy ősz öregasszony tanácsolta, édesapám.

– Jól van, fiam, menj le a hetedik pincébe. Ott van egy vakablak. Abba van bevakolva a csontkürt. Vedd ki, ha ugyan még használhatod.

Lement Mirkó a hetedik pincébe, s egy csákánnyal hamarosan kibontotta a vakablakot.

Ott volt a csontkürt. Fogta, vitte, s ahogy az udvarra ért, beléfuvintott jó erősen. Hát, Istenem, megcsendült erre a palota, az udvar, a kert, csengett erdő-mező. Jöttek az aranyszőrű paripák. Mindenik nyakában volt egy aranycsengő, attól volt az a nagy csendülés. Jöttek a paripák, szebbnél szebbek, tüszköltek, horkoltak, ágaskodtak, mintha valamennyi ki akart volna repülni a világból.

De Mirkó ügyet sem vetett rájuk, ő azt a girhes-görhes csikót várta. Jött az is, jó messzire a többi után. S ahogy az öregasszony mondta: mikor a kapu alá ért, farkával úgy megsuhintotta a kapubálványt, hogy megrendült belé a palota. Mirkó megvárta, míg a paripákat bekötik az istállóba, aztán bement ő is, egyenest a táltos csikóhoz, s megsimogatta. A táltos csikó egyszeribe megszólalt:

– Tudom, miért simogatsz, Mirkó királyfi. Azt akarod, úgy-e, hogy a selyemrétre vigyelek. Hát jól van, én elviszlek szívesen, de addig még sok mindent el kell végezned.

– Csak szólj – mondá Mirkó -, mindent megteszek, amit kívánsz.

– Először is, adjál nekem jó abrakot, mert hosszú útra megyünk.

– Mit adjak, édes lovam? Zabot? Szénát? Sarjút?

– Se zabot, se szénát, se sarjút, kicsi gazdám. Hozz egy zsák árpát!

Vitt neki egy zsák árpát. Egy szempillantásra mind egy szemig megette.

– Most hozzál egy zsák kölest!

Vitt neki egy zsák kölest, s a táltos csikó azt is megette egy szempillantásra.

– No, édes lovam, kell-e még valami?

– Kell, kicsi gazdám! Adj most egy teknő tüzes parazsat!

Ámult-bámult Mirkó királyfi, de engedelmeskedett. Vitt a táltos lónak egy teknő tüzes parazsat. Úgy felhabzsolta, mintha zsenge zab lett volna.

Ekkor egyet nagyot fújt, megrázkódott, s hát – halljatok csudát! – a girhes-görhes, bogos lábú csikóból olyan gyönyörűséges szép aranyszőrű paripa lett, hogy Mirkó királyfinak csak úgy káprázott a szeme.

– No kicsi gazdám, most még szaladj fel a palotába – mondá a táltos, kérd meg az édesapádat, hogy adja oda neked azt a kardját s azt a karabélyát, amelyikkel ötven esztendővel ezelőtt háborúban járt, azután meg azt a nyerget s azt a kantárt, amelyik ugyancsak ötven esztendővel ezelőtt a fejemben volt.

Szaladt Mirkó a királyhoz, mint a sebes szél.

– Felséges apámuram, adja ide a kardját, a karabélyát, a nyergét meg a kantárját!

– Melyiket, fiam? – kérdezte a király. – Száz meg ezer van nékem, azt sem tudom, melyik másik.

Mirkó megmondotta, hogy melyikre van szüksége.

– Hej, édes fiam, nem sok hasznát veszed már te sem a kardnak, sem a karabélynak. Rozsdás mind a kettő. De még a nyeregnek meg a kantárnak sem. Talán már meg sincsenek, ha ugyan ott nem hányódnak a szín alatt.

Bánta is Mirkó: legyen rozsdás a kard is, a karabély is, csak a táltos lónak kedve teljék. Lekapta a szegről a kardot, aztán futott a szín alá, s hát, áldott szerencsére, ott volt még a kantár is, a nyereg is. De, Uram, Jézus, milyen volt mind a kettő. Vastagon állott a piszok nyergen is, kantáron is. No, csakhogy megvoltak. Szaladt velük az istállóba.

– Itt van, édes lovam, minden, amit kívántál.

A táltos ló csak ráfuvintott nyeregre, kantárra, kardra, karabélyra, s hát csak úgy eltűnt rozsda, piszok, ragyogott a kard, karabély, nyereg, kantár, csillogtak-villogtak az aranyos, gyémántos szíjak, a mindenféle drágakövek, mikkel a szerszámok ki valának rakva.

– Így, kicsi gazdám, így, ilyen szerszám illik egy királyfinak – mondá a táltos.

Mirkó hamar fölnyergelte-kantározta a táltost, felkötötte kardját, övébe szúrta drágagyöngyös karabélyát, s fel akart pattanni a táltos hátára.

– Hohó, kicsi gazdám – szólt a táltos -, várj még csak egy kicsit! Vezess ki a városból, s a városon kívül ülj föl majd reám.

Mirkó szépen kivezette a táltost, s a város végén fölpattant a nyeregbe.

– Na, kicsi gazdám – szólt most a táltos -, hogy vigyelek: úgy-e, mint a sebes szél vagy mint a sebes gondolat?

Felelt Mirkó:

– Úgy vígy, édes lovam, ahogy neked tetszik, csak a selyemrétre vígy.

– Hát akkor hunyd bé a szemedet, s kapaszkodj belém magyarosan!

Mirkó behunyta a szemét, a táltos pedig hirtelen fölemelkedett, s repült, mint a sebes gondolat, még annál is sebesebben. Surrogott-burrogott a levegő, hol hideg, hol meleg csapta meg Mirkót, hol forgószél rángatta, hol meleg nap izzasztotta. A táltos pedig csak repült, repült erdőkön-mezőkön, hegyeken-völgyeken, sebes folyóvizeken keresztül. De Mirkó ezt csak úgy sejdítette, mert a szemét a világért ki nem nyitotta volna. Egyszerre csak, topp! megállott a táltos, nagyot toppantott az első lábával.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám!

Mirkó kinyitotta.

– Mit gondolsz, hol vagyunk?

– Ha jól szemlélem, a rézhídnál.

– Bezzeg, hogy a rézhídnál. Eddig járt az idősebb bátyád. Innét vitt haza egy szál rézdeszkát. No, most hunyd bé ismét a szemedet!

Mirkó behunyta a szemét, s a táltos repült, repült, most még sebesebben. Ugyancsak nagy erővel kapaszkodott belé Mirkó, mert különben lefordul a hátáról. De már az igaz, hogy nem lehetett sokáig a szeme behunyva, mert a táltos egy jó szempillantásra megint toppantott a lábával.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám!

– Kinyitottam, édes lovam.

– Hát most mit látsz, kicsi gazdám?

– Ezüsthidat, édes lovam.

– Látod-e, hogy hibádzik egy szál deszka? Ezt a kisebbik bátyád vitte haza. Innét fordult vissza. Hanem most csak hunyd bé a szemedet szaporán, de jó erősen!

Hej, volt, ahogy volt eddig, de még csak ez volt az istenes repülés! Erős szélfúvás kerekedett: mintha lett volna égszakadás, földindulás, amerre a táltos repült.

– Mindjárt lefordulok, édes lovam! – ijedezett Mirkó.

– Csak csipeszkedj jól belém, kicsi gazdám, még csak egy forgószél van előttem.

Na, keresztülsurrant ezen is, mint a nyílvessző, s a másik minutában már a földre toppantott.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám!

– Kinyitottam, édes lovam.

– Mit látsz, kicsi gazdám?

– Látok egy aranyhidat s a két végén két-két oroszlánt.

– No, bizony, ha látsz egy aranyhidat s a két végén két oroszlánt, hunyd bé a szemedet, de tüstént!

Még be sem hunyta jóformán a szemét, a táltos már a földre toppantott.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám! Mit látsz?

– Látok egy éktelen magas üveghegyet. Olyan meredek, mint a ház oldala, s a teteje az eget veri.

– Hunyd bé a szemedet, kicsi gazdám, mert erre a hegyre föl kell mennünk!

– Ó, édes lovam – renyekedett Mirkó királyfi -, “lehetetlenképes”, hogy oda fel tudj menni.

– Te csak hunyd bé a szemedet, egyébre ne légyen gondod!

Hát csakugyan, egy szempillantás múlva már ismét megszólalt a táltos:

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, mit látsz?

– Látok magam alatt valami feketeséget, akkorát, mint egy jó nagy tál.

– No, ez a föld kereksége – mondá a táltos.

– Hát magad előtt mit látsz?

– Látok egy véges-végtelen hosszú üvegösvényt s innét is, túl is nagy, mély ürességet.

– No, ha úgy, azon végigmegyünk.

– Jaj, édes lovam, lefordulsz, s szörnyű halálnak halálával halunk meg!

– Ne félj, kicsi gazdám, még lábamon a gyémántszeges patkó, mit édesapád ennek előtte ötven esztendővel üttetett a lábamra. Csak csipeszkedj jól belém!

Kipp-kopp! kopogott, csattogott a gyémántszeges patkó az üvegösvényen, de csak nagy-nagy ritkán, mert a táltos most is repült, ahol egy kicsit tágult a hely. Mert senki el ne felejtse, az üveghegy teteje az égig ért. No, hanem az üvegösvény sem tartott sokáig a táltosnak. Egyszerre csak nagyot toppantott, s megszólalt:

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, mit látsz?

– Látok hátrafelé gyönge világosságot, magam előtt pedig olyan vastag sötétséget, hogy a fejszét föl lehetne rá akasztani.

– No, már csak ezen a sötétségen kell keresztülmennünk, akár bé se hunyd a szemedet, kicsi gazdám.

Hej, uramteremtőm, nekirugaszkodott a táltos annak a vastag sötétségnek, s úgy vágta kétfelé a két előlábával, hogy csak úgy harsogott belé. S hát, ahogy a setétségből kisurrantak, egyszerre olyan ragyogó világosság támadt, hogy Mirkó királyfi mind a két kezével a szeméhez kapott.

– No, kicsi gazdám, mit látsz most?

– Látok, édes lovam, egy rengeteg nagy rétet, amelyiken csupa selyemfű terem. Ha jól szemlélem, ez lészen a selyemrét.

– Eltaláltad, kicsi gazdám. Ez a selyemrét. Hát a selyemrét kellős közepében látod-e azt a kicsi feketeséget?

– Látom, édes lovam, látom.

– Hát az annak az öreg vitéznek a selyemsátra. Fekete selyem annak minden szála.

Hipp-hopp, már ott is voltak a selyemsátor előtt. Mirkó leugrott a táltosról, a kantárszárát a sátor ajtajába akasztotta, éppen az öreg vitéz lova mellé. Azzal bement a sátorba. Hát ott feküdt a sátor közepén az öreg vitéz, s aludt, mint a bunda, de fölötte egy kard folyton-folyvást vagdalódzott, hogy még álmában se bánthatták az ellenségek. Gondolta magában Mirkó: ő bizony nem költi fel az öreget, hadd aludjék szegény feje, inkább ő is leheveredik egy kicsit.

Kiment a sátor mellé, s ott leheveredett. El is aludt egyszeriben. De hogy szavamat ne vétsem, elébb szólt a kardjának: “kard, ki a hüvelyből!”, s ez is éppen úgy vagdalkozott az ő teste fölött, mint az öreg vitézé.

Eközben fölébredt az öreg vitéz, kimegy a sátorból, dörzsöli a szemét, de csak nem akarja hinni, amit lát.

– Hm – mondja -, az én lovam mellett egy idegen ló kikötve; ihol meg egy legényecske alszik a sátram tövében. No, ezt most jól megölhetném, de nem ölöm meg, mert ő sem bántott engem.

De nem tudta végét várni alvásának, fölébresztette.

– Ki vagy, öcsém, mi járásbéli vagy? – kérdezte Mirkót.

Felelte Mirkó:

– Mirkó vagyok, a fehér király legkisebbik fia, szolgálatára. Azért jöttem, hogy kigyelmedet hazasegítsem az édesapámhoz, aki erősen várja.

Hej, örvendett az öreg vitéz, de hogy örvendett. Megölelte, megcsókolta Mirkót, aztán bevezette a sátorba. Azt mondta:

– Gyere, öcsém, együnk-igyunk, vigadozzunk. Ötven esztendeje, hogy utoljára vigadoztam az apáddal.

– Együnk-igyunk, vigadozzunk, bátyámuram – mondá Mirkó is -, de hátha rajtunk ütnek az ellenségei!

– Ne félj, öcsém, majd meggyőzzük ketten, ha úgy nő is, mint a fűszál.

No, ettek-ittak, vigadoztak, az ellenséggel nem gondoltak.

Hát egyszer csak – Uram, Jézus Krisztus, ne hagyj el! – ömlik bé az ellenség a sátorajtón. Ellepték a selyemrétet, mint a fűszál, annyian voltak, mint égen a ragyogó csillag. De bezzeg vége lett evésnek-ivásnak, nagy vigadozásnak. Rikkantott az öreg vitéz, de Mirkó is: “Kard, ki a hüvelyből!” – s haj – lássatok csudát! – vagdalkozott a kard jobbra-balra, előre-hátra, nyissz, nyissz! Úgy feküdt a tenger sok katona, mint a kéve a búzaföldön. Az egész ármádiából nem maradt több élve tizenkét vitéznél. Szaladott ez a tizenkettő is, mintha a szemüket kivették volna.

– Lóra, öcsém, lóra! – rikkantott az öreg vitéz.

Egyszeribe lóra pattantak mind a ketten, s utána a tizenkét vitéznek. De úgy kell lenni, hogy táltos lova volt mind a tizenkét vitéznek, mert, ahogy az üveghegy aljára értek – hopp! -, meg sem hőköltek, a gondolatnál is sebesebben fölrugaszkodtak az üveghegyre.

– Édes öcsém – mondá nagy búsan az öreg vitéz -, én tovább nem űzhetem őket, mert az én lovamnak elvásott a gyémántszeges patkója.

Mirkó nem is hallgatott rá – hipp-hopp! -, vágtatott utánuk, ki a hegyre, végig az ösvényen, mindenütt a nyomukban. Meghiszem azt, de a tizenkét vitéz egyszerre csak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. “Hát ezek hová tűnhetének?” – álmélkodott magában Mirkó. De amint tűnődik ezen, meglát valami feketeséget. Egy vaslappancs volt az a feketeség. Hirtelen felbillentette a lappancsot, s szervusz, világ, beugratott nagy bátran.

Előtte sötétség, háta mögött sötétség: “No, ez bizonyosan a pokol tornáca!” – gondolta magában. No, ezt ugyan jól eltalálta. Egyszerre csak, supp! lesuppant a pokolba. Ahol, ni, éppen ott vágtatott a tizenkét vitéz, egyenest egy gyémántpalota felé.

– Kard, ki a hüvelyből! – kiáltott Mirkó, mikor a tizenkét vitéz éppen be akart kerülni a gyémántpalota kapuján – nyissz, nyissz, mind a tizenkettő holtan fordult le a lováról.

Megállott Mirkó a gyémántpalota előtt egy szempillantásra, de nem tovább. Azt mondta: egy életem, egy halálom, megnézem, ki lakik odabent. Hiszen még csak most állott el szeme-szája, mikor belépett a gyémántpalotába.

Egy rettentő nagy szövőszék előtt ült egy ördöngös szüle – s halljatok csudát! -, amint jobbra vetette a vetélőt, két huszár ugrott ki, amint balra vetette, két gyalog katona. “Ej-haj – gondolta magában Mirkó -, de már ennek a fele sem tréfa!” – Kard, ki a hüvelyből! Na, szegény katonák, még körül sem nézhettek, ahogy kiugrottak az ördöngös szüle keze alól, mindjárt vége is volt az életüknek. De ahányat levágott a kard, annyi ugrott ki helyettük a szövőszékből. “No, így soha meg nem győzöm az ördöngös szüle munkáját – gondolta Mirkó -, levágom az ő fejét, s akkor majd nem sző több katonát.” Hm, meghiszem azt! Az ördöngös szülének levághatta a fejét, de a keze még mindig járt, hányta-vetette jobbra-balra a vetélőt, s egy perc alatt tele volt a szoba katonával. Hej, megmérgelődött Mirkó, s ami katona volt a szobában, mind levágatta, az ördöngös szülét pedig ízzé-porrá apríttatta. Azután a szövőszéket kihúzta az udvarra, s az ördöngös szülével együtt elégette.

– De már most nem kell többet viaskodni, sem nekem, sem az öreg vitéznek – mondá Mirkó nagy örvendezéssel.

Nem-e? Na, ezt ugyan jól eltalálta, mert egyszerre csak az égő parazsából kiperdült egy vékony csontocska, elkezdett forogni sebes forgószél módjára, s – hát, Uram, Jézus, ne hagyj el! – abból a csontocskából ördöngös szüle lett!

– Úgy-e?! – rikkantott mérgesen Mirkó. – Kard, ki a hüvelyből!

De az ördöngös szüle elkezdett könyörögni: hagyd meg az életemet, Mirkó királyfi, s jótétel helyébe jót várj! Nálam nélkül úgysem tudnál kijutni innét, hagyd meg az életemet.

– Jól van, meghagyom az életedet, ha megmutatod a kijárást.

Az ördöngös szüle azt mondta:

– Na, te Mirkó királyfi, nem hittem volna, hogy ilyen jó szíved legyen. Nesze, adok neked négy patkóra való gyémántszeget, erre még nagy szükséged lehet. Tedd el jól!

Azután elvezette ahhoz a likhoz, ahol lejött a pokol országába. Már az igaz, hogy soha meg nem találta volna magától, mert ennek is lappancsa volt, de azt ugyan emberi szem meg nem találta volna, olyan egyforma volt a pokol földjével.

– Nyílj fel, lappancs! – parancsolá az ördöngös szüle, s a lappancs felnyílt abban a minutában, a táltos ló pedig nekirugaszkodott, s hipp-hopp! kiugratott az üveghegy tetejére.

Hej, még csak most látta Mirkó igazán, hogy milyen szörnyűséges meredek az üveghegy oldala. Azt mondta a lovának:

– Édes lovam, én itt leszállok, s talán úgy lekerülünk a selyemrétre.

– Csak maradj a hátamon, kicsi gazdám, ha jót akarsz – mondá a táltos -, mert itt e világból való ember ugyan le nem sétál. Csipeszkedj a sörényembe, s hunyd bé a szemedet! Mint valami jó sima jégen, úgy sikolándott lefelé a táltos, s egyszerre csak letoppant a földre.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, mit látsz?

– Látom, hogy ismét itt vagyunk a selyemréten. Ahol, ni, látom az öreg vitézt is.

Hej, Istenem, de megörült az öreg vitéz, mikor megpillantotta Mirkót. Bizony nem hitte, hogy látja még ez életben valaha.

– Itt vagyok, bátyámuram – jelenté Mirkó -, ne féltse az országát ellenségtől többet.

– Hát bizony, ha úgy van, akkor legyen is tied ez a selyemrét s az egész országom, Mirkó fiam – mondá az öreg vitéz -, mert én úgysem élek már sokáig.

Felelé erre Mirkó:

– Köszönöm jó akaratát, bátyámuram, de nem jöttem én sem a selyemrétjéért, sem az országáért, hanem hogy kigyelmedet elvigyem az édesapámhoz, hadd töltsék együtt öreg napjaikat.

Az öreg vitéz egyet sem kérette magát, felült a lóra, s elindultak a fehér király országa felé. Hanem amikor az üveghegy aljába értek, erősen elszomorodott az öreg vitéz.

– Öcsém, Mirkó – szólt nagy búsan -, mégiscsak itt kell nekem maradnom, nem mehetek az apádhoz. Az én lovam nem tud kimenni az üveghegyen, mert elvásott a gyémántszeg mind a négy patkóján.

– No bizony, ha elvásott, mindjárt mást ütök én helyébe – szólt Mirkó királyfi, s elészedte, ami patkószeget kapott az ördöngös szülétől.

Hamarosan újrapatkolta az öreg vitéz lovát, s azzal – uzsgyi, neki, vesd el magad! – sebes szélnél sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben vágtattak keresztül üveghegyen, erdőkön-mezőkön, tengereken által, s mire feljött a Vacsoracsillag: megérkeztek a fehér király udvarába.

Ott ült az öreg király most is az ablakban, s nézett kelet felé, sírt az egyik szeme, a másik nevetett. Haj de mikor megpillantotta vitéz pajtását s Mirkó fiát: mind a két szeme nevetett. Egyszeribe lekiáltott a cselédeknek, hogy üssenek le tizenkét tulkot, mert ihol jőnek már az ő vitéz pajtása s Mirkó királyfi. Aztán leszaladott az udvarra, s egyszer a vitéz pajtását, másszor Mirkót ölelte-csókolta. Azt sem tudta öreg feje, hogy mit csinál nagy örömében. Csaptak aztán olyan vendégséget, hogy hét országra ment a híre. Hét nap s hét éjjel állott a vendégség, a nagy dínomdánom.

Azonban hetedik éjen azt találja mondani az öreg vitéz:

– No, öreg pajtás, vitéz legény ez a te fiad, még vitézebb, mint mi voltunk legénykorunkban!

– Magam is azt gondolom – mondá az öreg király -, de hej, pajtás, mégsem hiszem, hogy a Kutyafejűt le tudná győzni.

– No, már azt én sem hinném – erősíté az öreg vitéz. – A Kutyafejűt még anyaszülte le nem győzte.

Hallotta Mirkó ezt a beszédet, s meg nem állhatá, hogy egy szót, kettőt közibe ne vessen.

– Hol s merre lakik az a Kutyafejű? – kérdé Mirkó. – Mert ha a föld alatt lakik, ott is megkeresem.

Az öreg vitéz megmagyarázta, hogy erre meg erre, innét északra, onnét meg egy kicsit keletre, keletről meg egy kicsit nyugatra, nyugatról meg egy kicsit délre: ott van az ő országa.

– No, ha ott van, akkor megtalálom.

Eleget beszéltek mind a ketten, hogy szántszándékkal ne veszítse el fiatal életét, maradjon veszteg, eléggé megmutatta a vitézségét; Mirkónak többet nem volt maradása. Táltos lovát jól megabrakolta, magát feltarisznyálta, s még az éjjel elindult a Kutyafejű országába.

Mikor elindultak, megkérdezte a táltost:

– Jártál-e már a Kutyafejű országában, édes lovam?

– Jártam egyszer, kicsi gazdám, de azt is megbántam. Alig-alig tudám élve hozni haza az édesapádat. Jobb lesz neked is, ha itthon maradsz.

– Egy életem, egy halálom, édes lovam, meg nem nyugszom, míg a Kutyafejűt meg nem találom.

– Jól van, kicsi gazdám, hát csak hunyd bé a szemedet, mert addig meg sem állok, míg a Kutyafejű országába nem érek. Együtt élünk, együtt halunk.

Behunyta Mirkó a szemét, s vágtatott a táltos, de úgy, ahogy még nem. Egyet rugaszkodott, s két országot hagyott el, kettőt rugaszkodott, s két ország s két tenger maradt el utána. Akkor aztán megállapodott.

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, mit látsz?

– Látok egy hatemeletes gyémántpalotát, de olyant, hogy a szemem káprázik a nézésitől.

– Hát a hatodik emeletnek hatodik ablakában mit látsz?

– Látok egy szépséges szép leányt, de olyat, hogy a szemem most még jobban káprázik. Ez bizonyosan a Kutyafejű leánya. –

Nem találtad el, kicsi gazdám, mert ez a fekete király leánya. A Kutyafejű elrabolta, s itt tartja szomorú fogságban.

Mirkónak sem kellett többet hallania, lepattant a táltosról, s ment föl egyenest a királykisasszonyhoz. Pedig ez kiáltozott le torkaszakadtából: “Ne jöjj fel, ne jöjj fel, ha kedves az életed, megöl a Kutyafejű!” Kiáltozhatott Mirkónak, mire visszafordult az ablakból, ott állott előtte, s köszönt illendőképpen.

– Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte a királykisasszony -, hogy mertél idejönni?

– Mirkó királyfi vagyok, s azért jöttem, hogy megöljem a Kutyafejűt.

– Ó, te szerencsétlen királyfi, az az ember még nem született meg, aki a Kutyafejűt legyőzze! Olyan erős, hallod-e, hogy hetven mérföldről dobja haza a buzogányát, ha jő a vadászatról.

– Nem bánom én – mondá Mirkó -, ha hétszáz mérföldről dobja is haza a buzogányát, mégis megküzdök vele, s téged magammal viszlek az én országomba.

De hogy szavamat össze ne keverjem, a királykisasszonynak erősen megtetszett Mirkó. Azt mondta neki:

– Hallod-e, te Mirkó királyfi, kár volna ilyen fiatalon elpusztulnod, hát én megmondom neked, honnét veszi azt a nagy erejét a Kutyafejű. Nesze, adok neked egy kulacsot, azzal menj le a pincébe, ott találsz egy hordót. Annak a borából töltsd meg a kulacsodat, s ha csak belemártod az ujjadat, minden bemártásra ötezer ember erejével növekedik az erőd.

Megköszönte Mirkó a jó tanácsot, lement a pincébe, a palackot megtöltötte, a hordóból pedig a többi bort kieresztette, hogy a Kutyafejű ne használhassa többet. A palackot a nyakába kötötte, a kebelébe szépen elrejtette, aztán fölment a királykisasszonyhoz, s ketten kiállottak a tornácba, úgy várták a Kutyafejű hazajövetelét.

Hát, Uram, Isten, egyszerre csak nagy sötétség kerekedett az udvaron, surrogott-burrogott a levegő, mintha lett volna égszakadás, földindulás, s egy negyvenmázsás buzogány úgy suppant az udvar közepibe, hogy kifecskendett a víz utána.

– Készülj, Mirkó, jő a Kutyafejű! – mondá a királykisasszony.

Mirkó hamar belemártotta az ujját a kulacsba, leszaladt az udvarra, fölkapta a buzogányt, s úgy visszalódította, hogy éppen a Kutyafejű lova előtt esett le, pedig messzire volt az még, legalább hetven mérföldre. A ló megbotlott a buzogányban, s visszahőkölt nagy horkolással.

– Nye, te, nye, hogy a farkasok egyenek meg! – rikkantott mérgesen a Kutyafejű. – Hatszáz esztendeje, hogy veled járok, még soha meg nem hőköltél, mi bajod?

– Az a bajom – felelt a ló -, hogy valaki visszadobta a buzogányodat.

– Ne búsulj te azon, tudom, hogy ki dobta vissza. Még ennek előtte hatszáz esztendővel megálmodtam, hogy Mirkó ide jő, s megküzd velem. Hiszen csak találkozzam azzal a macskabékával, kitekerem a nyakát! Azzal megsarkantyúzta lovát, s a másik minutában betoppant az udvarába. Egyenest Mirkónak ment, s azt mondá neki:

– No, Mirkó, eljövél, úgy-e?! No, ha el, nem is mégy el innét élve. Karddal verekedjünk-e vagy birkózzunk?

Felelte Mirkó:

– Mindegy nekem, Kutyafejű, te vagy az idősebb.

– Jól van, öcsém, kezdjük karddal!

– Kard, ki a hüvelyből! – parancsolá egyszerre mindkettő, s ahogy összecsapott a két kard, pattogott belőlük a szikra, de olyan vastagon, mintha tűzeső esett volna az égből.

– Nem ér ez így semmit – mondá Mirkó -, minek rontjuk a kardunkat, birkózzunk, Kutyafejű.

– Jól van, Mirkó, birkózzunk. Búcsúzzál el, ha van, apádtól, anyádtól s minden nemzetségedtől.

– Én már elbúcsúztam – mondá Mirkó -, búcsúzzál el te is, Kutyafejű.

– Én is elbúcsúztam, még ennek előtte hatszáz esztendővel.

– No, ha elbúcsúztál, parancsoljuk vissza a kardunkat.

Visszaparancsolták mind a ketten, s azzal nekirugaszkodtak egymásnak. Még a föld is rengett, úgy erőködének. Egyszer Mirkó kapta fel Kutyafejűt, másszor Kutyafejű Mirkót, de mindkettő talpra állott. Forgatták, tekerintgették egymást jobbra-balra, de egyik sem tudá a másikat alól keríteni.

– No, még egyszer! – rugaszkodott neki a Kutyafejű, s ahogy fölkapta Mirkót, úgy találta levágni, hogy övig fúródott a földbe.

De Mirkónak eszébe jutott a kulacs, hirtelen megmártotta a kisujját, kukkra ugrott a földről, megkapta a Kutyafejűt, s úgy a földhöz teremtette, hogy döngött belé a helység. Azzal megmarkolta a hajánál fogvást, hátrahúzta a palota mögé, ahol egy feneketlen tó volt, lenyisszentette kardjával a Kutyafejű nyakát, s a testét is beledobta a tóba. Hej, Istenem, bezzeg volt nagy öröm a gyémántpalotában! A királykisasszony a nyakába szökött Mirkónak, s azt mondta:

– Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Fölkészültek mindjárt, hogy visszamenjenek a Mirkó országába. Éppen föl akartak ülni a táltosra, de Mirkó erősen gondolkozott, s úgy tetszett, mintha búsulna valamin.

– Mi bajod van, Mirkó – kérdezte a királykisasszony -, talán bizony itt szeretnél hagyni engem?

– Nem hagynálak én itt téged – mondá Mirkó – széles e világ minden kincséért sem, de sajnálom ezt a szép gyémántpalotát.

– No, ha csak az a bajod, mindjárt megvigasztallak – mondá a királykisasszony.

– Nesze, a gyémántvessző. Én visszamegyek a palotába, te meg ezzel a vesszővel veregesd körül a palotát, s szép lassan gyémántalmává gombolyodik. Tedd a tarisznyádba, otthon pedig csak veregesd meg az almát ezzel a vesszővel, ismét palota lesz belőle, s engem megtalálsz a hatodik emelet hatodik ablakában.

Úgy tett Mirkó, mint a királykisasszony mondta. Hát csakugyan az a rengeteg nagy palota összegombolyodott egy kicsi kerek almává, de olyan kicsikére, hogy szépen a tenyerében tarthatta. Betette a tarisznyába, s hipp-hopp, tízig sem számlált, otthon volt az apja udvarában.

Az öreg király meg a pajtása már messziről észrevették, s elejébe kiabáltak:

– No, legyőzéd-e a Kutyafejűt?!

Mondta Mirkó:

– Legyőztem, biz én.

– Hej, nem hiszem, Mirkó öcsém – mondá az öreg vitéz -, nem is voltál te ott.

– De még én sem hiszem – mondá az apja.

Mirkó egy szót sem szólott, hanem kivette tarisznyájából a gyémántalmát, letette az udvar közepére, meglegyintette a vesszővel – s hát lássatok csudát! -, csak terült, terült, nőtt az alma, s egyszerre ott ragyogott előttük a gyémántpalota, ott ült a gyémántpalota hatodik emeletének hatodik ablakában kikönyökölve a szépséges királykisasszony.

– Ez a Kutyafejű palotája – kiáltották az öregek -, ilyen nincs több a föld kerekségén! Ember vagy, Mirkó!

Kezet csaptak vele, megölelték, megcsókolták, s mindjárt kihirdették az egész országban, hogy Mirkó király legyőzte a Kutyafejűt, s ez naptól fogvást ő lesz Fehérország királya.

Azonközben papot is hozattak, aki Mirkót összeeskette a szépséges szép királykisasszonnyal. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Benedek Elek összes meséi 1. kötet, Szukits Könyvkiadó, 2002)

Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűsé­ges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.

Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberrel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.

Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát.

Legelőször is a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel.

A középső sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott, Árgyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.

A holdvilág szépen világított Árgyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:

– Megvagy, tolvaj!

De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát.

– Ki vagy te, szép tolvaj? – kérdi a királyfi. – Soha többé el nem eresztelek!

– Én Tündérszép Ilona vagyok – mondta a szép lány -, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy az aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom, te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!

– Maradj nálam – kérte Árgyélus.

– Nem maradhatok – felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!

Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.

Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát.

Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.

De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Árgyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka hogy Árgyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:

– Látom, hogy Árgyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Mikor Árgyélus az almafához ment őrködni a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:

– Meglestem Árgyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.

– Hazudsz, Vénbanya! – mondta a király. – Nem igaz!

– De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról, hogy igazam van.

Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt Tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is.

– Mi bajod van, kedvesem?

– Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.

Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.

– Neked adom – mondta -, erről akárhol megismerlek.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit.

– Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.

– Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!

A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána.

Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált.

Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:

– Hol jársz erre, ahol a madár se jár?

– Öreganyám – mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona?

– Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert meglát, felfal!

Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte:

– Pfű, pfű, anyó, emberhús, büdös!

Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.

– Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél – mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felőle valamit.

Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította.

Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.

– Én – mondta a Szél – nem tudok semmit, de nem messze tőlem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.

Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.

– Jó estét, felséges király – köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?

– Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.

Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:

– Én – mondta a sánta farkas – tudok Tündérszép Ilona felől valamit. A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.

– Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit – mondta a király.

A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.

– Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz esztendőt kell még menni! – ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.

Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.

– Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok” ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson.

– No – mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!

Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!”

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.

Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, meg ismerte Árgyélust, beszaladt hangosan Tündérszép Ilonához:

– Itt jön Árgyélus!

Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.

De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első.

Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömmé változott.

– Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat! Most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz több hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél.

– Nem félek én tőle sem – mondta Árgyélus -, megvívok én vele!

Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:

– Minden-éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!

De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet, ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:

– Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.

De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a vén banya:

– Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda.

Másnap is úgy történt, harmadnap is.

De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle.

Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a vén banya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.

Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.

De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.

– Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofon vágtad, mikor igazat mondtak.

– Megérdemlem – rebegte Tündérszép Ilona.

Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott.

– Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!

Azonnal odarepültek egy szempillantás alatt.

Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.

 

(Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó Budapest – 2002)

 

“Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.
Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
A test megindúlt, tett az új erő,
S tettekkel és mozgással gazdagon
Megnépesűlt a puszta tér s idő,
Föld és a tenger küzdve osztozának
Az eltolt légnek ősi birtokán;
Megszünteté a tenger habjait,
S melyet haraggal ostromolt imént,
Most felmosolyga mélyiből az ég;
S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond,
Az ember lőn, és folytatá faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. –
Sötét és semmi vannak: én vagyok,
A fény elől bujdokló gyászos Éj. –
A féreg, a pillanat búboréka,
Elvész; idő sincs mérve lételének.
Madárt a szárny, a körmök állatot
Nem váltanak meg, kérges büszke fát
Letesznek századoknak súlyai.
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Túr és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva, összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És hol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.”

Egyszer volt egy szegény ember, akinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt rajta. A szürke ló nagyon megunta ezt a dolgot, látta, hogy a más ember lova mindig párjával őröl, neki meg magának kellett húzni a malmot, azt mondja hát a gazdájának:

– Édes gazdám, mi dolog az, hogy más ember mindig két lóval őröl, te meg engem csak magamat fárasztasz itt a malomban?

– Biz annak az az oka, kedves lovam, hogy egy árva bogaram sincs, akit melléd foghatnék.

– Ha csak ez a baj, eressz el engem, majd kerítek én magamnak egy társat.

A szegény ember mindjárt kifogta a malomból, eleresztette. Elindult hát a szürke ló, hogy társat kerítsen magának; megy, mendegél hetedhét ország ellen, egyszer meglát egy rókalyukat. Kapja magát, ráfekszik a lyukra, mintha meg volna dögölve, mintha már a farkát se tudná mozdítani.

Odabent a rókalyukban egy öreg róka lakott három fiával. Egyszer a legkisebb fia ki akar menni, meglátja a szürke lovat, azt gondolta a fehérségéről, hogy hó van. Visszamegy az anyjához.

– Jaj, anyám, nem lehet most kimenni, nagy hó van odakint.

– Már hogy volna – feleli az öreg róka -, hiszen éppen nyár közepe van most. Eredj ki te, fiam – mondja a középső fiának -, te öregebb vagy, többet tudsz, nézd meg, mi az.

Kimegy a középső fia is, az is meglátja a szürke lovat a lyuk száján, az is visszamegy.

– Jaj, anyám, csakugyan nem lehet most kimenni, hó van.

– Már hogy volna most hó, hiszen éppen nyár közepe van. Eredj ki te, legöregebb fiam, te legtöbbet láttál már a világon, nézd meg, mi van ott.

Kimegy a legöregebb fia is, de az is csak azzal megy vissza:

– De bizony csakugyan hó van, akárhogy van a dolog, semmit se láttam, csak a nagy fehérséget.

– Nem lehet most hó, hisz éppen nyár közepe van – mondja az öreg róka, azzal maga ment ki. Látja, hogy nem hó, hanem szürke ló. Gondolkozóba esik, hogy kellene azt elhúzni onnan; ha ott marad, még csak ki se tudnak járni. Próbálták elhúzni a három fiával, de meg se tudták mozdítani. Elmegy hát a farkas komájához.

– Kedves komám, ugyancsak jó pecsenyére tettem szert, már oda is vittem a lyukam szájához, de sehogy se fér bele, pedig ha kívül marad, mind kikezdik a varjak; azért hát azt gondoltam, húzzuk el a te barlangodhoz, abba talán belefér, majd rájárhatunk ketten is.

A farkas megörült a jó pecsenyének, gondolta magában: csak egyszer az ő barlangjában legyen, nem eszik abból a róka egy fél falatot se. Mindjárt visszamentek a róka lyukához; még akkor is ott feküdt a szürke ló, tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor odaértek, elkezd a farkas tanakodni:

– Hogy kellene ezt az én barlangomhoz elvinni, koma?

– Hát csak úgy – felel a róka -, ahogy én idáig hoztam: a farkam a farkához kötöttem, úgy hoztam árkon-bokron keresztül, még csak nehéz sem volt. Most hát kössük a te farkadhoz a farkát, úgy a legszebben elviheted.

A farkas mindjárt ráállott, az bizony jó lesz! Már előre fente a fogát a jó pecsenyére – a róka meg jó erősen összekötötte a farkas farkát a szürke ló farkával.

– Húzhatod már, koma!

Húzza a farkas, majd megszakad, de meg se bírja mozdítani, amint legjobban erőlködik, hirtelen felugrik a szürke ló, elkezd szaladni, húzza ám a farkast farkánál fogva maga után árkon-bokron keresztül, mint a dögöt – vitte egyenesen a gazdájához.

– No, gazdám, hoztam magamnak társat.

A szegény ember mindjárt agyonverte a farkast, a bőrét eladta a zsidónak jó pénzért, azon vett egy másik lovat, attól fogva sohasem őrölt magában a szürke ló.

Ha magában őrölt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

(Arany László Magyar népmesék – Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest – 1979)

Volt egy öreg király, annak három fia. Az öreg már olyan öreg volt, hogy nem volt képes kimenni az udvarból, és templomot építtetett az udvarába, hogy ő ott, a saját udvarában menjen az Isten házába.

Mikor a templomtorony elkészült, egy reggel egy madár szólalt meg a torony tetejében. Mikor az öreg király meghallotta a madár szólását, annyira megifjodott, mint egy húszéves legény.

Rögtön szólt a fiainak, hogy fogják meg a madarat.

Fel is ment a legidősebbik. Mikor rátette volna a kezét, a madár elrepült. Utánanézett. A messzi távolban látott egy erdőt, úgy látta, mintha az az erdő szélén szállt volna le egy fára. Lement a toronyból, és azt mondta az apjának:

– Édesapám, láttam, hova repült, megyek utána.

– Segítsen az Isten, fiam, minél gyorsabban hozzad a házunkhoz – mondta az öreg király, mire a királyúrfi elment.

Jól betarisznyált magának, lóháton, fegyverrel, kopóval. Késő estére érkezett az erdő szélére. Tüzet rakott magának, s kezdett vacsorázni. Vacsorája közben elszaladt előtte egy róka. Azt mondta a királyúrfi:

– Eredj, kutyám, fogd meg azt a rókát, ne futkározzon itt körülöttem.

A róka azt kiáltotta:

– Légy kőbálvány kutyástul együtt!

A királyúrfi rögtön kőbálvány lett kutyástul, lovastul együtt.

Második reggel a középső királyúrfi ment el a torony tetejébe a madárért, és ő is csak azt látta, amit a bátyja. Mikor lejött a toronyból, azt mondta:

– Édesapám, láttam, hova repült, megyek utána.

Az is betarisznyált magának, lóra ült, kutyát, fegyvert vitt magával. Mikor az erdőbe ért, jó este volt. Õ is vacsorázni kezdett: Vacsora közben ott szaladt a róka:

– Eredj, kutyám, fogd meg azt a rókát, ne csihogjon itt.

A róka azt kiáltotta:

– Légy kőbálvány te is kutyástul, lovastul együtt.

Harmadik reggel szintén szólott a madár.

Felment a legkisebbik királyúrfi. Mikor a tenyerét tette volna rá, a madár elrepült. ő is csak azt látta, amit a bátyái, hogy a madár odament az erdőbe. Lejött a toronyból, tarisznyát tétetett, lovat nyergeltetett, kutyát, fegyvert, s útnak indult.

Mikor odaért, öreg este lett. ő is tüzet rakott, és vacsorált. Vacsorája közben ott szaladt el a róka ugatva, ő pedig azt felelt:

– Édes kis rókám, ne ugass, gyere ide hozzám vacsorára.

– Szívesen odamennék – azt mondta a róka -, de félek a kutyádtól.

Elővett egy spárgát, s azonnal odakötötte a kutyát a bokorhoz.

Hogy a vacsorát elvégezték, azt mondta a róka:

– Királyúrfi, azt hiszed, hogy a madár itt van ezen a fán?

– Persze, hogy azt hiszem. Láttam, hogy ide repült. Látszott, a fán valami csüng, azt hittem, hogy az éppen a madárfészek.

– Jaj, kérlek szépen – mondta a róka -, az a madár még innen messze van, hanem ne búsulj, mert elhozzuk. Az a madár a Veres király országában van, ami a hetedik országszél. Annak a királynak a kertjében egy körtefa van. A körtefa odvas, a madár benne van abban az odúban, odafészkelt, oda költ.

Na, megindultak, útra kerekedtek. A róka szép fiatalemberré változott, lovat vásárolt magának, és megindultak ketten. Nagyon sok idő múlva megérkeztek abba a városba, amelyikben a Veres király palotája volt.

Na, betértek egy vendéglőbe. A lovat bennhagyják az istállóban, és mennek, hogy szétnézzenek a városban. Mikor megközelítik a kertet, megmutatta a rókából lett legény:

– Ni, királyúrfi, ez az a körtefa. Nagyon vigyázz, mert a madarat megfoghatod könnyen, de mikor lejössz a körtefáról, a körte egész erőszakkal bújik a szádba, s ha meg találod harapni, olyat csendül a fa, hogy az egész királyi őrség azonnal talpon lesz.

Éppen mászott le, már a legalsó ágon volt, de muszáj volt, hogy leheletet vegyen. Egy körte csak a szájába csapódott, és bizony beleharapott. Az őrség azonnal talpon volt, a királyúrfit bizony elfogták.

Szerencsére a róka kívül maradt a kerítésen.

Azt mondta a Veres király a királyúrfinak:

– Ni, látom, hogy királyúrfi vagy. Most fel kellene, hogy akasztassalak, mert eljöttél a kertembe lopni, de megkegyelmezek neked egy feltétel mellett.

Azt kérdezte a királyúrfi, hogy:

– Mi legyen az a feltétel?

Azt mondja a Veres király:

– A Veres-tengernek a partján van egy gyönyörű palota. Abban van egy királykisasszony, ha el tudod lopni, elhozod nekem, szabadon bocsátalak.

– Egy életem, egy halálom, megpróbálom.

Kiment, a rókából lett legény mindjárt hozzá csatlakozott. Azt mondta a rókából lett legény:

– Ugye – azt mondta -, megmondtam. Most szintén nagyot vállaltál el, de most már nem bízom rád, magam vállalom el. Teérted megteszem, mert igaz voltál hozzám, nem, mint a bátyáid.

Mentek, mendegéltek. Elértek egyszer a Veres-tengernek az innenső partjára, de a palota meg a kisasszony a túlsó parton volt. Törik erősen a fejüket, hogy mehetnének keresztül. Leszakaszt a róka egy lapulevelet, azonnal egy csónakot csinált belőle, s egy letört faágból pedig evezőt. Beleültek mind a ketten, áteveztek a tengeren. Mikor a túlsó partra értek, megrúgja a rókából lett legény a csónakot, a csónakból lett egy pár aranycipő, s lássatok csodát, a rókából lett legény most egy öreg suszterré változott, de az olyan öreg volt, hogy a szakálla olyan volt, mint a kender, fehér.

Elkezd a rókából lett suszter sétálni az aranycipővel a szép palota előtt. Rákiált a kisasszony, látva az aranycipőket:

– Te szegény suszter – azt mondta -, hozd föl azokat az aranycipőket, hadd vegyem meg.

– Bocsánatot kérek, én nagyon öreg vagyok, nem tudok oda fölmenni. Méltóztassék lesétálni a kisasszony, s próbáljuk fel itt.

Azonnal leszaladt a királykisasszony, felpróbálja a cipőket. Hát uramfia, úgy illik a lábára, mintha onnan nőtt volna ki! Mikor próbálgatta a királykisasszony a lábán, az öreg suszter csak elkiáltotta magát:

– Hipp-hopp, kis cipőim, ott legyünk mind a hárman, ahol én akarom.

Azonnal a tengernek a túlsó partján teremtek. Mikor a túlsó parton vannak, azt kérdezte a királykisasszonytól:

– Mi azért jöttünk, hogy elvigyük a királykisasszonyt a Veres királynak. Ismeri-e?

Elkeseredik a királykisasszony:

– Hogyne ismerném! De én ahhoz nem megyek, inkább meghalok.

Kérdezte a róka, mert már visszaváltozott rókává a suszter:

– Felséges kisasszony, aki itt van velünk, szintén királyfi, hát ezt sem szeretné férjéül?

– Dehogynem, egész boldognak éreztem magam, azt hittem, neki szöktettél meg.

– Egyet se búsuljon, királykisasszony, ennek lesz a felesége. Én leszek a felesége a Veres királynak.

Megindultak szépen hazafelé, de mikor megérkeztek a Veres király városába, betértek abba a vendéglőbe, ahová menetközben a lovakat kötötték.

Átbucskázott a róka a fején, lett belőle egy kisasszony, éppen olyan, mint a másik, hogy akárki rájuk nézett, nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.

Azt mondta aztán a királyúrfi az igazi kisasszonynak:

– Édes lelkem, légy türelmes. Most beviszem ezt a kisasszonyt a Veres királynak, aztán a többi az ő dolga.

Mikor meglátta a Veres király a kisasszonyt, huj, de nagyon megörült. Azonnal hozzáfogtak a lakodalom előkészítéséhez. Marasztalták az ifjú királyt is, aki a menyasszonyt vitte, de az nem maradt, mert nagyon sietett hazafelé.

Mikor asztalnál ültek, azt mondta egy úr a többi közül:

– Ez a felséges királyné kifogástalan, de egy kis hiba mégis van benne.

Azt kérdezték az urak:

– Ugyan, kérem, hát mi lehet?

Ha még ebbe is hibát lehet találni, akkor kibe nem? Csak azt mondta a nagy úri ember, hogy:

– Ebben, uraim, semmi egyéb hiba nincs, csak az, hogy rókaszemű.

Ki ne szégyellné magát, mikor egy menyasszonyt annyira lekisebbítenek, szemibe odavágják, hogy rókaszemű?

Szépen lehúzta magát az asztal alá a menyasszony, átvetette magát a fején, lett belőle egy nagy lompos farkú róka, kiszaladt a szobából, s menekült, amerre csak látott. Mire a vendégek magukhoz tértek, futottak erre is, arra is, hogy elfogják, de már csak a hűlt nyoma volt.

Visszament a róka a vendéglőbe.

– Na – azt mondta a királyúrfinak -, pakoljatok, s induljunk!

Összeszedték magukat, s mentek szépen hazafelé hárman.

Mikor az erdő szélén mentek el, ahol neki a királyúrfi vacsorát adott; azt mondta a róka a királyúrfinak:

– Látod azokat a kőbálványokat?

– Hogyne látnám.

– Tudd meg, hogy azok a te bátyáid, a te két bátyád lovastul együtt.

– S hogy kerültek azok oda?

Azt mondta a róka:

– Bizony, barátom, azok reám uszították a kutyáikat, és én varázsoltam őket kőbálvánnyá. Szeretnéd, ha élnének?

– Hogyne szeretném, hiszen mindenki köteles a testvérét szeretni.

– Jól van – válaszolta a róka -, én feltámasztom, de te majd meg fogod bánni.

– Soha nem bánom meg.

Erre a szóra a róka odament a két kőbálványhoz; megcsapdosta őket vesszőjével, s azt mondta:

– Keljetek fel, és éljetek!

Azonnal talpra állt mind a kettő, és rendes emberalakot vettek fel.

Aztán elindultak hazafelé. Még egy jó darabig ment velük a róka is. Egyszer aztán azt mondta:

– No, drága királyúrfi, többet nem megyek veletek.

Elbúcsúztak egymástul, a róka megköszönte a királyúrfi szívességét, mennyi jót tett vele, s elment másfelé.

Mentek aztán négyen hazafelé. A két bátyjába mindjárt beleállt a gyűlölet: „Hát illik az, hogy a legkisebbik házasodjon meg legelőbb? Ők, ha lelépnek a földről, se kapnak olyan gyönyörűt” – gondolták a hálátlan testvérek.

Elhatározták, hogy megölik az öccsüket. A legnagyobbik királyúrfi hátramaradt, a fiatal pedig észre sem vette, csak felé suhintott a kardjával, s leütötte a fejét.

Haj, de a róka tudta, hogy így lesz. Szaladt a róka, és látta, hogy a barátja feje messze van hengeredve a testtől.

Nincsen szegénynek forrasztófüve, tudta pedig, hogy az használ. Szaladt erre, szaladt arra, látta egyszer, hogy jön egy kígyó nagy csomó forrasztófűvel a szájában:

– Hej, te kígyó, adjál egy kis forrasztófüvet.

– Dehogy adok – válaszolta a kígyó -, hét esztendeig kerestem, ott majd te is fogsz kapni.

Megtapodta a róka a kígyónak a farkát, az pedig visszafordult nagy büszkén, hogy megmarja a rókát. Kifújta a forrasztófüvet a szájából, a róka felkapta, odaszaladt vele a királyúrfihoz. Szépen bedörzsölte a levágott nyakat mind a két oldalról, visszaillesztette.

Hétszerte különbül állt, mint annak előtte! Most aztán a királyúrfi rögtön megébredt:

– Jaj – azt mondta -, mennyire elaludtam!

– Te elaludtál örökre – azt mondta a róka -, ha én nem volnék, te aludnál, míg a világ s még két nap. Ugye, megmondtam, hogy a bátyáid megölnek, s elveszik a feleségedet. Látod, úgy is történt. Ezentúl vigyázz magadra, többet nem megyek veled, áldjon meg az Isten!

Elbúcsúztak egymástól, a királyúrfi útnak eredt. Gondolta a róka magában: „ Mennyi jót tettem ezzel az emberrel, vajon meg tudná hálálni?”

Fogta magát a róka, kerülőúton a királyúrfi elébe került, lefeküdt, tette magát, hogy meg van dögölve. Mikor odaérkezett a királyúrfi, látta, hogy egy róka az úton megdögölve fekszik. Egészen megesett a szíve:

– Vajon nem az én rókám?

Forgatta, nézegette, de hát kérem szépen, a róka mind egyforma, nem ismerte meg. Már azt gondolja magában, ha az, ha más, legalább rokona, a földszínen nem hagyja, mert vétkeznék. A királyúrfi a kardjával gödröt ásott, beletette a zsebkendőjét. Mikor akkora volt már a gödör, hogy a róka könnyen belefért, ráfektette a rókát, felül szintén betakarta a másik zsebkendőjével, puha muhart rakott rá. Már kezdte volna beföldelni, a róka csak kiszökött a lyukból:

– Na, kedves királyúrfi, látom, hogy te is igaz voltál hozzám. Most már tényleg hagylak, többet egymást nem látjuk. Vigyázz magadra, áldjon meg az Isten!

Azzal a róka eltűnt, akárcsak egy szellem.

Hazaérkezett a királyúrfi az édesapjához, a kicsi madár még mindig a kebelében volt. Föltette az óra tetejébe. Elkezdett a madár gyönyörűen énekelni. Felugrott az öreg király, teljesen megfiatalodva:

– Kedves fiam – azt mondta -, melyik hozta ezt a madarat?

– Ezt, édesapám én hoztam – azt mondta a kisebbik.

Elmondta, hogy hogy járt a bátyáival.

Azt kérdezte az öreg király a kicsi királyúrfitól:

– Hát mit kívánsz a két bátyádnak?

– Megérdemelnék, hogy megölessem őket, de nem teszem. Felséges atyám, adjon nekik pénzt, amennyire szükségük van, adjon paripát, száműzze őket, boldoguljanak, ahogy tudnak. Itt nem akarom látni őket soha!

A két királyúrfit kiűzték az országból, a kisebbik elvette feleségül a királykisasszonyt, még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

(Tündér mesék – Hajnalcsillag – szerk. Majtényi Zoltán, Unikornis Kiadó Budapest – 1999)

 

Volt egyszer egy öregember s egy öregasszony, volt nekik egy kakaskájuk meg egy tyúkocskájuk. Egyszer a kakaska meg a tyúkocska kiment a mezőre, ottan jártak-keltek, keresgéltek-kapirgáltak, míg-nem a kakaska talált egy búzakalászt, a tyúkocska meg egy mákfejet. Nosza, mindjárt hazavitték, s az öregember egyszeribe kicsépelte a búzát, aztán meg is őrölte, az öregasszony pedig kikopolta a mákot, megtörte, mézzel összekeverte, a lisztből kalácsot gyúrt, azt meg a mézes mákkal megtöltötte. Az ám, de nem volt szegény öregeknek sem tűzhelyük, sem tüzük, ablak közé tették a kalácsot. Gondolták: majd megsüti ott a nap.

Véletlenül éppen akkor járt ott Rókáné komámasszony Farkas komájával, megpillantotta a kalácsot, s mondja Farkas komának:
– Ejnye, komámuram, egyet mondok, kettő lesz belőle.
– Hadd hallom, kedves komámasszony.
– Lopjuk el ezt a kalácsot.
– Nem bánom én, komámasszony, csak aztán meg ne csaljon kend az osztozásnál.
– Ugyan, ugyan, komámuram, mit nem gondol rólam? – szenteskedett Rókáné komámasszony.

Bezzeg hogy egykettőre elemelték a kalácsot, aztán – uccu neki, vesd el magad! – szaladtak árkon-bokron át, s meg sem álltak, míg az erdőbe nem értek. Ott hamarosan letelepedtek, s Farkas koma mindjárt hozzá akart látni az osztozásnak, de a hamis Rókáné azt tanácsolta, hogy várjanak az osztozással, hadd süsse még a nap egy keveset a kalácsot, addig aludjanak egyet. Hej, de jó lesz, ha majd felébrednek! Farkas koma megfogadta a tanácsot, nyomban el is aludt, de bezzeg nem aludt el Rókáné komámasszony: feltörte a kalácsot, a mézes mákot mind egy falásig megette, aztán újra megtöltötte sárga meg fekete homokkal. Most már ő is elaludt, s egyszerre ébredett fel a Farkas komával.

– Na, most osztozzunk – mondotta Rókáné komámasszony, s nagy hirtelen feltörte a kalácsot.
– Hát ez mi? – ordított Farkas koma. – Hová lett a mézes mák?!
– Hiszen én is éppen azt szeretném tudni! – kiabált torkaszakadtából Rókáné komámasszony.
– Bizonyosan kend ette meg, amíg én aludtam!

Csúnyán összevesztek, esküdöztek mennyre-földre, végre is abban állapodtak meg, hogy kefeküsznek a napra, s amelyiknek a testéből viaszt olvaszt ki a nap, az ette meg a mézes mákot.

Na, kifeküdtek a napra, Farkas koma csakhamar el is aludt, de bezzeg nem aludt el Rókáné komámasszony, beszaladt a faluba, ott egy méhkasból elcsent egy keret mézet, a keretből a mézet kinyalta, a viasszal pedig véges-végig bekente Farkas koma testét.

Felébred Farkas koma, nézi a testét, ámul-bámul, nem érti a dolgot, hümget.

– No látja kend, komámuram, hogy kend ette meg a mézes mákot! – üvöltötte magánkívül Rókáné komámasszony.
– Hát ami igaz: igaz – szégyenkezett farkas koma -, úgy látszik, csakugyan én ettem meg.

És szentül megfogadta, hogy máskor becsületesen osztozik meg Rókáné komámasszonnyal!

Így volt, vége volt, mese volt.

 

(Népmese https://gondola.hu/cikkek/3917-Rokane_mezes-mazos_kalacsa.html)

 

Nem tudom, hogy s mint történt, elég az, hogy holló uraság meg rókáné komámasszony nagy barátságot kötöttek. Erdőn-mezőn együtt jártak-keltek, együtt ebédeltek (ha volt mit), egy szó, mint száz: sok országot-világot bejártam, de még ilyen barátságot soha nem láttam.

Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy egy kandúr levelet hozott rókánénak, melyben azt írja egy barátja, hogy látogassa meg az erdejében, mert sok ott a jó falat.

Rókáné tüstént futott holló úrért:

— Jöjjön kelmed sétálni az erdőbe!

Holló úr ráállott. Hát aztán mi történt? Az történt, hogy amint az erdőn sétáltak, Holló úr elrikkantotta magát:

— Nézzen oda, lelkem komámasszony, jönnek a vadászok! Jaj nekünk, mit tegyünk? Hová legyünk?

— Sose féljen, lelkem komám — mondotta rókáné komámasszony —, van énbennem tizenkét ravaszság, majd kifogok rajtuk! Gyerünk gyorsan az én barlangomba!

Nosza, nagy hirtelen kereket oldottak, s egy perc alatt, kettő alatt a barlangba futottak, ottan meglapultak.

De a vadászok látták ám, hogy hova bújtak el, s egyenest a barlanghoz mentek, aztán (mert ásót is vittek ám magukkal) elkezdték ásni a barlangot.

— Tyű — szűkölt rókáné komámasszony —, ennek fele sem tréfa! Hallja csak, holló úr, hány ravaszsága van önkegyednek?

— Nekem csak egy — felelt holló úr. — És önkegyednek hány van?

Mondotta rókáné komámasszony:

— Az imént még tizenkettő, de már csak hat van belőle.

Közben a vadászok félig beástak a barlangba, s rókáné komámasszony mind beljebb-beljebb szorult.

— Mondja, kedves komám, nem szaporodott a ravaszsága? — kérdezte rókáné komámasszony.

— Bizony nem — felelte holló úr —, még mindig csak az az egy van, ami volt.

— Hm, hm — hümmögött rókáné komámasszony —, nekem meg már csak három maradott.

A vadászok csak ástak, ástak tovább, már egészen közelébe jutottak rókáné komámasszonynak, ő meg szurkolt erősen, s újra kérdezte:

— Kedves komám, még mindig nem szaporodott a ravaszsága?

— Bizony, bizony, még mindig csak ez az egy van — mondotta holló úr, s ahogy ezt mondotta, elterült a földön, mintha meghalt volna.

Éppen akkor értek odáig a vadászok. Mondja az egyik:

— Dobjuk ki ezt a döglött hollót, minek ez nekünk?

Mindjárt ki is dobták. Ahogy kidobták, egyszeribe feltámadt holló úr, akinek csak egy ravaszsága volt, s elrepült. Rókáné komámasszonyt pedig, akinek tizenkét ravaszsága volt, fülön fogták, s agyonlőtték.

Holló úr ezalatt egy fának a legfelső ágán üldögélt, s onnan énekelte ezt a szép nótát:

Bőven elég egy ravaszság,

jóval többet érsz vele,

mint a sokkal, ha a sokból

egynek sem vagy mestere!

Így járt egyszer, egyetlenegyszer pórul rókáné. El is kukorékolta kakas gazda a nagy hírt az újságból, az egész baromfiudvar örömére.

 

(Benedek Elek: Vége jó, minden jó! Móra Kiadó, Budapest, 1979.)

 

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy dali szép aranyhajú herceg, akinek nem volt párja hét puszta határban. Csak akarta volna, hozzá ment volna akármelyik királykisasszony, de hiába biztatták a herceget, nem házasodott meg. Folyton járt-kelt ország-világszerte, hétszer is megkerülte a világot, s el is nevezték a népek Világvándora hercegnek.

Ám ne higgyétek, hogy jókedvéből járt-kelt annyit. Azért nem volt maradása a hercegnek, mert az öccsét még kicsi korában elrabolták, s ő megfogadta, hogy addig meg nem nyugszik, amíg az öccsét meg nem találja.

Mondom, hogy már hétszer körüljárta a világot, de az öccsének hírét, nyomát sem találta sehol. Eleget mondották neki, maradjon itthon, ne keresse többet az öccsét, de Világvándora herceg újra nekiindult a világnak.

Vele ment az öreg inasa is, aki világjáró útjában soha el nem maradt tőle.

Mennek, mendegélnek, s egyszer beérnek egy olyan sűrű erdőbe, hogy sem eget, sem földet nem láttak. Ennek az erdőnek a közepén volt a világ óriás fája. Ez a fa olyan magas volt, hogy a felső ága az eget verte, a legkisebbik ága is olyan vastag, mint egy mestergerenda, s olyan széles, hogy három nap ugyancsak vágtathatott egy lovas legény, hogy megkerülje. Hanem még mi volt a világ óriási fáján? Volt azon egy akkora tojás, mint egy hétemeletes ház, s rá volt pingálva szörnyű nagy betűkkel:

“Aki e tojásba be akar menni, legyen annak huszonnégy regement katonája.”

– Hiszen, ha csak ez kell, van nekem huszonnégy regement katonám – mondja a herceg. Belefújt a kürtjébe, s abban a szempillantásban odamasérozik nagy trombita- s dobszóval a huszonnégy regement katona. Szalutál a generális, s kérdi, hogy mi légyen a parancsolat.

– Azt parancsolom, hogy ezen a tojáson vágjatok egy akkora likat, hogy egy ember azon beférhessen.

Nekiesnek a katonák karddal, buzogánnyal, faltörővel. Ütik-verik, döngetik a tojást, de hát csak hullanak a katonák, mint a legyek. Amint egy hozzáüt, mindjárt hátratántorodik, s szörnyethal. Úgy elpusztult a huszonnégy regement katona, hogy még hírmondónak sem maradt belőle. Hej, megmérgelődik a herceg, kirántja a kardját, s egy csapásra olyan likat vágott a tojáson, hogy le sem kellett hajolnia, szépen besétálhatott. Bemegy a tojásba, úszik, úszik a fehérjében, aztán fölér a szikjához, s annak a közepében talál egy levelet. Az volt írva aranypapirosra:

„Aki engem megtalál,

Nem éri el a halál.”

Beteszi a levelet a zsebébe, kiúszik a tojásból, s hát, uramteremtőm, úgy megerősödött a tojás szikjától, mintha csak karján, lábán, derekán, az egész testén páncélgúnya lett volna.

Ahogy kiért, belefújt a kürtjébe, s egyszeriben ott termett száz katona. Azzal továbbindulnak, keresztül az erdőn, s egyszerre csak, halljatok csudát, mi történik! Akarnak menni keletre, hát hiába akarnak, mert mindig nyugatra mennek. Messze, messze, de olyan messze, hogy a szemükkel alig látták, volt egy rettentő magas hegy, s mind a felé a hegy felé húzta őket valami. Nem telt belé egy perc, kettő, ott voltak a hegynek az aljában. Hiába akartak onnét tovább menni, meg sem tudtak mozdulni, akárcsak kötéllel kötötték volna meg kezüket-lábukat. Mondja az öreg inas Világvándora hercegnek:

– Hej, uram, innét, míg a világ s még két nap, el sem is megyünk. Hallottam én már hírét ennek a hegynek. Ez a Mágnes-hegy. Aki a tájékára vetődik, búcsúzzék el a világtól, mert innét ugyan meg nem szabadul.

Szegény fejük, hát most mit csináljanak? Ami elemózsiát vittek magukkal, azt megették; boruk, ami volt, megitták, azután a lovakra került a sor. Egymás után leszúrták, s a húsát megették. S mikor már ló sem volt, sorban éhen haltak a szegény katonák. Nem maradt más élve, csak a Világvándora herceg, az öreg inas s a hercegnek az aranyszőrű paripája.

Azt mondja egyszer az öreg inas:

– Uram, egyet mondok, kettő lesz belőle. Én már öregember vagyok, elpusztulhatok, senki ezen a világon meg nem sirat engem. De te szép vagy s fiatal vagy, kár volna meghalnod ilyen fiatalon. Leszúrom a paripádat, lerántom a bőrét, s abba téged belevarrlak. Idejár mindennap egy saskeselyű, mely a halottakat elviszi, a lovad bőrében majd elvisz téged is.

A herceg megfogadta az öreg inas tanácsát, leszúrták az aranyszőrű paripát, aztán keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak egymástól, s az öreg inas bevarrta a herceget a lóbőrbe. Hát csakugyan megy a saskeselyű, mint egy nagy nehéz fekete felleg, akkora volt a szárnya, mint két nagy csűrkapu. Lecsap a lóbőrre, fölkapja, elrepül vele messze, messze, egy magas kősziklának a tetejére, ottan leteszi, s ott hagyja a fiainak, ő pedig elrepült, hogy vigyen még eleséget, mert az a lóbőr meg se kottyant a fiainak.

Nekiesnek a saskeselyűfiak a lóbőrnek, vágják, csipkedik, kikerül belőle a Világvándora herceg, s éppen nekivágnak a sasfiókák, de ebben a pillanatban kerekedik rettentő fergeteg, szakadni kezd az égből a kénköves tüzes istennyila. No, most vége neki is, vége a sasfiókáknak is. Egyet gondol, s a lóbőrt a sasfiókákra teregeti. Ő maga is behúzódik alája: így kerülte el őket a tüzes istennyila.

Megy haza az öreg saskeselyű, mondják a fiai, hogy mi történt. De bezzeg hogy nem bántotta most a herceget. Felültette a hátára, leszállott vele a kőszikla tetejéről, s egy vadon erdőnek a közepébe letette. Megy tovább a Világvándora herceg, s hát amint megy, mendegél, látja, hogy szörnyen viaskodik egymással egy oroszlán s egy hétfejű sárkány.

Odakiált neki a sárkány:

– Hallod-e, te Világvándora herceg, ha segítesz nekem, az oroszlán bőrét neked adom! Odakiált az oroszlán is:

– Nekem segíts, te Világvándora herceg, s egész életedben hűséges szolgád leszek! Gondolja a herceg, ő bizony a kettő közül inkább az oroszlánnak segít, kirántja a kardját, neki a sárkánynak, s levágja mind a hét fejét.

Aztán mentek együtt: a herceg meg az oroszlán.

Ha megéhezett a herceg, az oroszlán mindjárt fogott valami vadat, azt megsütötték s megették. Hanem miért, miért nem, a herceg mégis félt egy kicsit az oroszlántól. Gondolta, hátha egyszer nem talál az oroszlán vadat, s majd őt eszi meg. Egyszer aztán, amint mentek, mendegélnek, elértek a Forró-tenger partjára. Gondolja a herceg, elküldi az oroszlánt vadászni, azalatt ő vesszőből dereglyét fon magának, általevez a tengeren, s szépen megszabadul az oroszlántól.

Úgy is tett, ahogy gondolta. Hamarosan dereglyét font, olyat, amilyet tudott, nekiindult a Forró-tengernek, de mire a közepére ért, visszakerült az oroszlán a vadászatból, látja a gazdáját, beleugrik a tengerbe, s úszik utána. Forró-tenger forró vize lekopasztotta az oroszlán bundáját, de ez csak úszott, úszott gazdája után, addig úszott, amíg utol nem érte. Akkor belekapaszkodott a dereglyébe, s elkezdett szűkölni keservesen. A herceg rávágott a kardjával, de az oroszlán nem eresztette el a dereglyét, szűkölt tovább keservesen.

Addig szűkölt, hogy a hercegnek megesett a szíve rajta, fölvette a dereglyébe.

A dereglye csak haladt elébb, elébb, s ím egyszerre valami gyönyörű énekszót hall a herceg. Arrafelé tereli a dereglyét, s hát egy szigethez ér. Ez a sziget az igazak szigete volt.

Úgy tudjátok meg, hogy az igazak szigetére csak azok jutnak, akik világon való életükben a hét halálos bűnben nem találtattak, akiknek a lelke olyan tiszta fehér, mint éppen a ma esett hó.

Kiszáll Világvándora herceg a szigetre, ottan lefekszik egy cédrusfa alá, mindjárt el is szenderült, s aludott szépen, csendesen másnap reggelig. Ahogy felébredett, elindult a szigeten. Először is ért a rézerdőbe, ahol csupa rézmadarak énekeltek; onnét az ezüsterdőbe. Ott meg ezüstfehér madárkák énekeltek szép, vidám nótákat. Ezüsterdőből ért az arany erdőbe. Ottan aranymadarak énekeltek olyan szép nótákat, hogy a hercegnek a szíve felvidult belé. Ment tovább, s ért a selyemrétre, ahol aranykaszával vágták a füvet, aranyvillákkal s gereblyékkel gyűjtötték a puha selyemszénát. Selyemrétről ért a virágerdőbe, hol aranyméhek döngicséltek a legszebb virágokon.

Ennek a virágerdőnek a közepén állott az igazak királyának a palotája. Hétszínű szivárvány volt ennek a palotának a bolthajtása, s annyi ablak rajta, ahány nap az esztendőben. S ím, elejébe jöttek világvándora hercegnek az igazak, szépen karon fogták, s úgy vezették fel a palotába. Ottan balzsamos fürdőben megfürdették, aranytörlővel megtörölték, aranyhaját szépen megfésülték, adtak reá bíboros bársony köntöst: úgy vezették a király elé.

Az igazak királya három rózsabimbóval ajándékozta meg a herceget. Adott neki egy sárga, egy fehér s egy piros rózsabimbót. Ezeket a rózsabimbókat csak meg kellett szagolni, egyszeriben kinyíltak, s olyan ruha hullott ki belőlük, hogy azon egy öltés nem sok, annyi sem látszott. A sárga rózsában volt tiszta színarany, a fehérben ezüst, s a piros rózsában bíborvörös gúnya.

Megköszönte a herceg a drága szép ajándékot, aztán elvezették a királyné színe elé. Fogadta ez is a herceget kegyes szóval, s adott neki egy szépen szóló ezüstfurulyát. Megköszönte ezt is a herceg, aztán elbúcsúzott illendőképpen, s ment tovább.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, s ekkor érkezett a Forró-tengernek a túlsó partjára. Amint megy, mendegél az úton, látja, hogy egy sovány, girhes-görhes csikó fekszik ott, szeretne lábra állani szegény, de nem tud. Megszólítja a csikó a herceget:

– Ne hagyj itt, Világvándora herceg, inkább segíts, hogy talpra álljak!

A hercegnek megesett a szíve a csikón, s a farkánál fogva fölemelte.

– No, ha fölemeltél – mondotta a csikó -, húzz el még a selyemrétre. Hadd lakjam jól egyszer életemben.

Megtette a herceg ezt is jó szívvel. Nagy kínnal-bajjal a selyemrétre húzta a csikót, ez ottan nekiesett a puha selyemfűnek, s evett, amennyi csak belefért.

– No, te Világvándora herceg, ha már megetettél, itass is meg! Amott van a szivárványforrás, húzz oda engem, többet aztán semmit sem kívánok tőled.

Jól van, megtette a herceg ezt is. Odahúzta a csikót a szivárványforráshoz, hadd igyék. S hát ahogy elvette a száját a forrástól, megrázkódott a csikó, s olyan seregélyszőrű paripa lett belőle, amilyet még a világ nem látott.

Mondja a paripa:

– Hallod-e, te Világvándora herceg, megetettél, megitattál, ülj fel most a hátamra. Hogy menjek? Úgy-e, mint a madár, vagy mint a villámlás, vagy még ennél is sebesebben, mint a gondolat?

– Akárhogy mehetsz, édes lovam, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék.

Felült Világvándora herceg a táltos lóra. Egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s ott voltak egy városban.

Abban a városban lakott a világszép királykisasszony, kakassarkon forgó gyémántpalotában. Gondolkozott a herceg, vajon mindjárt fölmenjen-e, vagy nem, aztán arra határozta magát, hogy még nem megy fel.

Betért egy kicsi házba, egy öregasszonyhoz, s ottan szállást kért éjszakára. Hanem amint beesteledett, mégsem volt maradása: felöltözött rongyos ruhába, elment a világszép királykisasszony kertjébe, ottan elővette szépen szóló furulyáját, s fújta olyan szépen, keservesen, hogy egyszerre csak kinyílt az ablak, kikönyökölt rajta a királykisasszony, s úgy hallgatta a nótát.

Meglátja a királykisasszony a herceget, szalasztja az inasát, hadd nézze meg: ki s miféle ember, aki az ő kertjében furulyázik.

De mire az inas lement, Világvándora herceg eltűnt a kertből: híre-nyoma sem volt. Visszament az öregasszonyhoz, ottan lekönyökölt az asztalra. Hiába kínálta az öregasszony tyúkkal, kaláccsal, paprikás szalonnával, sem nem evett, sem nem beszélt, le sem feküdt, egész éjjel ébren maradt.

Reggel a herceg elővette azt a sárga rózsát, melyet az igazak királyától kapott, háromszor megszagolta, s hát csakugyan kinyílt a rózsa, s benne volt egy színaranysárga ruha. Hirtelen magára vette a ruhát, felült táltos lovára, s bevágtatott a királykisasszony udvarába.

Hanem hogy szavamat ne felejtsem, tele volt az udvar mindenféle hercegekkel s királyfiakkal, akik a világszép kisasszonyért vetekedtek. Azám, mentek oda a világ minden részéről királyfiak s hercegek, de a világszép királykisasszony azt mondta: annak lesz a felesége, aki legvitézebb valamennyi közt.

Éppen akkor kezdődött a viadal, mikor Világvándora herceg beugratott a palota udvarára. Nosza, ő is mindjárt kiállott, csattogtak a kardok, csak úgy szikráztak. Dőltek a királyfiak s hercegek, ki jobbra, ki balra, csak két vitéz maradt a lova hátán: Világvándora herceg s egy dali szép vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a herceg, mintha éppen egy anyának lettek volna gyermekei…

Hej uramistenem, ez volt csak a viaskodás! Körbe állottak a hercegek, királyfiak, kint ült a tornácon a világszép királykisasszony is, s nézték a viaskodást nagy gyönyörűséggel. De hiába küzdöttek egész nap, feljött már a Vacsoracsillag is, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Abban egyeztek meg a vitézek, hogy másnap folytatják a viaskodást.

Este a királykisasszony mind felgyűjtötte a királyfiakat s hercegeket a palotájába. Volt ott nagy dínomdánom, muzsikaszó, csak egy nem jött el, akire legjobban várt, a Világvándora herceg.

Visszament ez az öregasszonyhoz, levetette színarany ruháját, de ismét csak nem volt maradása. Elment a királykisasszony kertjébe, ottan elévette szépen szóló furulyáját, fújta szépen, keservesen. Egyszerre csak megszakadt a muzsikaszó, mind a furulyaszót hallgatták. A világszép királykisasszony odaszaladt az ablakhoz, kinézett a kertbe, de mire a herceg után leküldött, eltűnt az, mintha a föld nyelte volna el.

Akkor éjjel sem aludt Világvándora herceg. Hiába kínálta az öregasszony, sem nem evett, sem nem ivott, le sem feküdt.

Jókor reggel elévette a fehér rózsabimbót, háromszor megszagolta, s ím kipattant a bimbóból egy drága szép ezüstszín ruha. Fölvette a ruhát, ráült a táltosra, s hipp-hopp, beugratott a világszép királykisasszony udvarába.

Reggeltől estig küzdött a két vitéz, de hiába. Nem tudták egymást legyőzni. Azt határozták, hogy harmadszor is megpróbálják a viaskodást, s azzal elváltak. A világszép királykisasszony palotájában volt nagy dínomdánom, muzsikaszó ez este is, de a Világvándora herceg csak a kertbe ment el, ottan elévette szépen szóló furulyáját, s fújta szépen, keservesen. Most a királykisasszony maga szaladt le, de hiába. Mire leért, híre-nyoma sem volt Világvándora hercegnek.

No, elkövetkezett a harmadik nap is. Le sem hunyta a szemét Világvándora herceg, s reggel jókor elévette a piros rózsabimbót, megszagolta háromszor, s ím, kipattant belőle egy bíborvörös ruha, amilyent még emberi szem nem látott. Felvette magára, szépen megfésülte hosszú aranyhaját, aranyos törlővel megtörölte az arcát, aztán felpattant táltos lovára, s beugratott a világszép királykisasszony udvarába.

Ott voltak már mind a hercegek, királyfiak, szépen körbe állottak, s várt reá az udvar közepén az ismeretlen vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a Világvándora herceg, mintha éppen egy édesanyának lettek volna gyermekei…

Megkezdik a viaskodást, csattogott a kard, döngött, rengett a föld alattuk, de hiába, egyik sem tudta, a másikat legyőzni.

Hát egyszerre csak mi történt? Az történt, hogy az ismeretlen vitéz kebeléből kifordult egy fekete zsinór, fekete zsinóron egy fél karikagyűrű. Leereszti kardját Világvándora herceg, s mondja:

– Megállj, vitéz! Kitől kaptad a fél karikagyűrűt?

Mondja az ismeretlen vitéz:

– Az édesanyám akasztotta a nyakamba, mikor még kicsike voltam.

Benyúlt a kebelébe Világvándora herceg, s kihúz onnan egy fél karikagyűrűt. Ott mindjárt összeteszik a két fél gyűrűt, s hát olyan szépen összetalálnak, hogy csupa csuda.

– Te vagy nékem, te vagy az én édes öcsém – kiáltott Világvándora herceg -, teéretted lettem a világ vándora!

Mindjárt hüvelybe dugták kardjukat, összeölelkeztek, összecsókolóztak, s fölsétáltak szépen a királykisasszonyhoz. Csak ámult-bámult a világszép királykisasszony, nem tudta elgondolni, hogy mi történt velük. No, mindjárt megtudta.

Mondta a Világvándora herceg:

– Tovább nem küzdhetünk, szép királykisasszony, mert testvérek vagyunk. Válassz kettőnk közül.

Hiszen nem volt nehéz a választás, mert a világszép királykisasszony a szívében úgy is azt kívánta, hogy a Világvándora herceg legyen a győztes. Egyszeriben papot hívtak, s csaptak lakodalmat, hét országra szólót.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

(Benedek Elek összes meséi, 2. kötet, Szukits Könyvkiadó, 2001)

 

Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak volt egy fia. A szegény embernek a felesége meghalt, és ő egy másik asszonyt vett feleségül. Annak az asszonynak meg volt öt lánya. A legkisebb lánynak három szeme volt, a második lánynak négy szeme volt, a harmadiknak öt, a negyediknek hat, az ötödiknek pedig hét: egy leghátul, a nyakcsigolyáján volt.

Volt a szegény embernek két ökröcskéje. A csás ökröt, a jobb oldalit, Szilajnak hívták. A fiú mindennap kiűzte az ökröket a legelőre. Tarisznyába való ételül a mostohaanyja folyton korpából sütött neki kenyeret. A fiú mindig azt ette, korpakenyeret. A csás ökör megsajnálta a fiút, megszólította:

– Édes jó gazdám, te csak korpakenyérrel élsz! Van nekem a jobb szarvamban elég eleség, csak ügyelj magadra. Húzd ki a jobb szarvamat, s amit akarsz, azt egyél belőle.

A fiú kihúzta az ökörnek a jobb szarvát, és mindjárt megterült egy asztal magától. A fiú evett-ivott. Aztán visszadugta az ökörnek a szarvát.

Így folyt napról napra, s a fiú mind kövérebb lett, mind jobb színben volt. A mostohaanyja elcsodálkozott, hogy a mostohafia a korpától milyen jó színben van. Azt számította, hogy elküldi a legkisebb leányát, lesse ki a fiút, hogy mit eszik. A legény kiment, enni adott az ökröknek. Az ökör táltos volt, már tudta, hogy másnap mi történik. Megmondta a fiúnak:

– Vigyázz, holnap a háromszemű lány jön velünk. Addig játsszál vele, míg el nem alszik. De vizsgáld meg jól a szemeit, hogy mindegyik szemével elaludjék, mert különben meglátja, hogy te honnét eszel, s jaj lesz neked.

A fiú úgy csinált. Addig játszadozott a lánnyal, míg a lány el nem aludt, s mindegyik szeme be nem volt hunyva. Akkor kihúzta az ökör szarvát, evett jól, s megint visszadugta a szarvat a helyére. Hazamentek este, kérdezte mindjárt az anya suttyomban a lányától:

– Evett-e valamit?

– Nem egyebet korpakenyérnél – mondta a lány.

Elküldte a mostoha másnap a fiúval a négyszeműt, lesse ki az, hogy a fiú mit eszik. De az ökör megint csak mondta a fiúnak, hogy vigyázzon, és játsszon megint, míg a lány el nem alszik mind a négy szemével.

A fiú úgy is csinált. Addig játszott, míg a lány egészen el nem aludt. Megvizsgálta, s mikor elaludt, kihúzta az ökör szarvát, evett-ivott, és megint visszadugta. Este hazamentek, kérdezte az anya a lányát, hogy mit látott.

Az sem tudott mondani semmit. Másnap a mostoha elküldte az ötszeműt. De az ökör megint megmondta a fiúnak, hogy mi lesz. Játsszék vele, míg mind az öt szeme el nem alszik a lánynak.

A fiú úgy is csinált. Addig játszott a lánnyal, míg az el nem aludt. Evett-ivott jól, aztán visszadugta az ökör szarvát. Hazamentek este, s a lány azt mondta az anyjának, hogy nem látott egyebet, csak korpakenyeret. Másnap úgy határozott az asszony, hogy elküldi a hatszeműt. Erősen ráparancsolt, hogy ügyeljen, mit csinál a fiú. Az is csak úgy járt, mint a többi. Este az anyja jól elverte, mert hogy ő se látott semmit.

Azt határozták most, hogy menjen el a hétszemű lány. De az ökör megint megmondta a legénynek, hogy ügyeljen magára. Az ökör sírva mondta el:

– Avval a hétszeművel addig játsszál, míg mind a hét szemével nem alszik el, mert ha nem, pórul járunk!

És addig játszott a fiú, míg a lány el nem aludt. Megvizsgálta a szemeit. De egyet a nyakcsigolyáján nem látott meg. Avval nem aludt el a lány. Meglátta, hogy a fiú kihúzta az ökörnek a szarvát, s evett-ivott.

Este megmondta az anyjának, hogy a fiú miért van olyan jó színben, s miért olyan vidor.

– Olyan ételeket eszik, hogy még a bárók sem különbet, a Szilajnak a szarvából!

Az asszony most már tudta, mit csináljon. Betegnek tettette magát, s azt mondta a férjének, hogy addig nem gyógyul meg, míg a Szilajnak a húsából nem ehetik.

Nagy nehezen ráadta magát az ember, hogy az ökröt vágják le. Az ökör sírva panaszkodott a fiúnak, hogy mit terveznek vele.

– Tudd meg, édes fiam, engem holnap levágnak! Hanem ügyelj, mert mi ketten el fogunk szökni. Holnap, mikor visznek majd levágni, kérjed meg édesapádat, hogy te vezess engem a vágóhídra. És mikor én letérdepelek, te ugorj a szarvam közé.

Másnap vitték az ökröt levágni. A fiú, mikor az ökör letérdelt, felszökött a szarva közé. Az ökör többé nem ment a földön, hanem felemelkedett a levegőbe. Elrepült a fiúval, és a többi faképnél maradt.

Mentek az ökörrel, sokáig repültek, és elértek nagy idő múlva egy szép rézerdőhöz. Leszálltak. A fiú megkívánta a szép rézvirágokat, mondta az ökörnek, hogy leszakít egyet, s a kalapja mellé tűzi. Leszakított egyet, s a kalapja mellé tűzte. Az ökör azt mondta:

– Édes fiam, miért nem hagyod békén? Ezért nekem mindjárt megint kell szenvednem. Mikor kiértek a rézerdőből, előállott egy nagy farkas.

– Hó, megálljatok! Miért bántottátok az én rézerdőmet? Most, Szilaj ökör, meg kell küzdened velem.

– Nem bánom – mondta a Szilaj ökör -, küzdjünk hát egyet.

Megküzdöttek, s a harmadik öklelésnél Szilaj ökör úgy felkapta a farkast, hogy három ölre vetette a levegőben. Mire a farkas visszaesett a földre, nyaka-lába ki volt törve, nem bírt többet mozdulni. Mondta az ökör a fiúnak:

– Látod, egykönnyen martalékul eshettem volna a farkasnak. Ne próbálj hát az erdőből szakítani.

Mentek, mendegéltek, sokáig mentek, míg végre elértek egy szép ezüsterdőbe. Az erdő nagyon szép volt, ezüstlombbal, virágokkal volt teljes. A fiú rimánkodni kezdett az ökörnek, hogy ő mégiscsak szakít egy virágot innét is. Az ökör eleget kérte, hogy ne szakítson, mert azért neki meg kell küzdenie. De addig rimánkodott a fiú, míg végül az ökör megengedte, hogy szakasszon egy ezüstvirágot az erdőből. Mentek tovább, kiértek az erdő szélére. Mikor kiértek, előáll egy oroszlán.

– Szilaj ökör, mi csengett az erdőn? Valamit hallottam, bántottátok az ezüsterdőm!

Megküzdtek az oroszlánnal. Ezt Szilaj ökör úgy megöklelte, hogy a szarvai keresztülmentek az oroszlán oldalán. Mégis, az oroszlán valahogy a jobb fülét leharapta az ökörnek.

– No – mondja az ökör a fiúnak -, látod, most már jegyes vagyok. De harmadszor ne próbáld, mert akkor életemet veszítem.

Mentek, mendegéltek tovább, nemsokára elértek egy tiszta aranyerdőt. Az erdő szép aranyvirággal volt tele. A fiú rimánkodni kezdett, hogy ő mégiscsak szakít egy aranyvirágot. Az ökör sírva kérte a fiút:

– Ne szakíts, mert ennek az erdőnek már nemcsak egy őre van.

De a fiú nem fogadott szót, mégiscsak szakított egy virágot. Az ökör megrántotta a fejét:

– Látom már előre, hogy végem lesz. Hanem ha megküzdöm a kis nyúllal, a jobb szarvam majd leesik messzi tőlem; ügyelj, és vedd fel. Dugd el rögtön a zsebkendődbe, ott lesz neked étel elég.

No hát, ahogy az erdő szélére érnek, előállít egy tigris, egy háromfejű sárkány és egy kis fekete nyúl. A sárkány beszélt mint gazda:

– No, Szilaj ökör, most akár add meg magad, rabszolgánk leszel, míg élsz, a fiúval együtt, akár pedig egymás után mind a hármunkkal meg kell küzdened. Miért bántottátok az aranyerdőt?

A fiú búsulni kezdett. Sírt nagyon, hogy az ökör elpusztul, de az ökör azt mondta:

– Ne sírj, ez még nem az utolsó, evvel megbirkózhatom.

Másnap délben megverekedtek, és az ökör a tigris nyakát keresztülöklelte egészen. Avval elment legelni, s azt mondta a fiúnak:

– Ha valaki keresni fog, mondjad, hogy holnap délben itt leszek; ha pedig késztet, fújjad a furulyát, s itt leszek mindjárt.

Jön a kis fekete nyúl, azt kérdi a fiútól: hol a Szilaj ökör? A fiú megfújta a furulyát, de még igazi vígan, táncnótára. Azt mondja a kis fekete nyúl:

– Hagyj békét a furulyának! Csak azt mondd meg a Szilaj ökörnek, hogy holnap délben velem verekedjék meg: ez a háromfejű sárkánynak, az erdő királyának a parancsa.

Előjött az ökör, s kérdi a fiútól:

– Miért fújtad olyan táncnótára a furulyát?

– Hogyne fújnám, mikor idejött egy kis fekete nyúl, s azt mondta hogy vele kell megküzdened.

– Az teszi el az én fejem!

Így is lett. Mikor a küzdéshez fölálltak, a kis nyúl csak forgott egyre ott az ökör körül, míg végre bebújt az ökör hasa alá. Úgy feldobta az ökröt, hogy mindjárt kétfelé hasadt, s a jobb szarva két-három ölnyire szökött el tőle. A fiú felvette a szarvat, a zsebkendőjébe tette, s ment tovább nagy búsan, egyedül. Elért egy szép rétre. Ott egy forrás felett leült, kihúzta a szarvat, evett-ivott, lefeküdt s elaludt. Mikor felébredt, látja, hogy az egész rét tele van nyájakkal. Búsulni kezdett, hogy hogyan tudja majd visszaűzni azt a tenger nyájat a Szilaj ökör szarvába, mert azok mind onnét jöttek ki; de nem bírta eltalálni.

Hát jött egy öregasszony, és az egy valóságos boszorkány volt. Látja a fiút, hogy búslakodik. Könnyen kiszedte a fiúból, hogy mi van a dologban:

– Én nem tudom ezt a sok csordát beűzni a szarvba.

– Ha csak az a baj – mondja a boszorkány -, az nem nagy baj. Én beűzöm, nem is nagy a fizetség. Csak arra esküdj meg, hogy soha meg nem házasodol.

A fiú nagy nehezen megesküdött, és az öregasszony egy hoppra elővette a mesterségét, és beűzte a sok csordát. A fiú elbúcsúzott az öregasszonytól, és ment tovább.

Nemsokára elért a fiú egy malomba, szállást kért. A molnárnak volt egy igen szép lánya. A fiú megszerette a lányt, a lány is a fiút. A lány még inkább, mint a fiú; kérte hát, hogy vegye el őt feleségül. De a legény megmondta, hogy neki milyen esküje van, hogy sohasem házasodhat meg.

– Ha csak az a baj – mondta a molnárlány -, segítek én azon. Légy bátor, mert semmi bajod nem lesz!

Erre összekelt a lánnyal, megesküdtek.

Mikor eltelt a vendégség, lefeküdt az egész ház népe. De a menyecske feltett az asztalra egy kenyeret és egy korsó vizet. A vaskanalat meg a seprűt pedig felállította a nyelére az ajtó mellé. A számítás jó volt, mert éjfélkor jött a boszorkány. Kiáltja a seprűnek:

– Nyisd ki, seprű, az ajtót!

Mondja a seprű:

– Nem lehet, mert a fejemen állok.

Kiáltja a vaskanálnak: – Vaskanál, nyisd ki az ajtót!

– Én sem tehetem, mert a fejemen állok!

Kiáltja a boszorkány a házba:

– Gyere ki, esküszegő, mert úgyis véged lesz!

Erre megfelelt a kenyér:

– Hej, te kutya boszorkány, te nem engedheted meg, amit én megengedek? Engemet elvetnek, megnövök, azután lekaszálnak, azután megcsépelnek, megőrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyit kínt én mind kiállok, s megbocsátok.

– Ejnye teremtette! – kiáltott a boszorkány. – Itt nagyobb boszorkány van nálamnál!

Úgy megharagudott a boszorkány, hogy rögtön kettéhasadt.

A fiatalok pedig még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

(Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó Budapest – 2002)