„Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.
Hullámi ringanak, habjai susognak.
Föld még nincsen sehol de a magasságban aranyos házában, aranyos székén ül a Nagy Égatya. Ő az örökkévalóság öreg, hosszú fehér hajú, fehér szakállú Istene. Fekete palástján ezer Csillag ragyog.
Mellette ül asszonya a Nagy Éganya. Fehér palástján is ezer ezüstös Csillag ragyog. Ő az Ősanyag amelyből minden ami van, lett. Ők örök idők óta megvoltak és örök időkig meglesznek.
Az Atya lábainál feküszik a fekete Csodaszarvas, szőrén és ezer ágabogán ezer, ezer fényes Csillag tündöklik. Az Anya lábainál feküszik a fehér Csodaszarvasünő; szőrén, ezer ágabogán ezer meg ezer fényes Csillag ragyog.
Előttük áll szépséges fiuk, a Gyönyörű, az aranysugárhajú Magyar Napisten.
Kéri édesapját a fiú : emberek világát immár alkotnák meg. Kérdezi :
-Az emberek világa mikor fog beállani?
Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak….
Öreg Égatya Isten ősz fejét lehajtja. Egy ideig, még egy ideig gondolkodik, aztán féhérhajas fejét fölemeli és fiához így szól :
— Aranyfürtösfejű, édesanyaszülte kedves fiam, alkossuk hát meg az emberek számára a földi világot, amelyen ők, akik gyermekeid lesznek, élni fognak.
— Miképen teremtsük hát azt meg, Édesapám?
— Ilyenképen lehet azt megteremtenünk: A hullámzó, a kék Mindenség Tengere mélyében alusznak a Szunnyadó Szemek, az Alvó Magvak. Szálljál hát le a Nagy Tenger színére, bukjál le a mélység fenekére és hozzál föl Aluvó Magocskákat, Szunnyadó kis Szemeket hogy azokból a földi világot megteremtsük.
Megfogadja a fiú édesapja szavát, megrázkódik, aranymadár képére, aranybúvárkacsa képére átváltozik és a végtelen Tenger síkságára leszáll. Úszik valameddig a víz szinén, ringatják egyideig a Tenger hullámai, aztán lebukik a kék mélységbe, keresi a fenekét de nem éri. Lélekzete kifogyván, föl kell merüljön. Úszik ismét a vizek tetején, ringatják a hullámok, pihennie kell, pihen sokáig, aztán nagy, mély lélekzetet vesz, lebukik megint a kékségbe, bukik még mélyebbre, már fekete sötétségbe, lassan ereszti magából a levegőt, az rezgő gyöngyökként gyöngyözve száll föl és elpattog a vizek színén, a Tenger imbolygó tetején. De íme, most csőre beleütődik a Tenger fenekébe, tengerfenék homokjába. Csőrébe vesz belőle és nyilként, föllőtt nyilként száll fölfelé. Fölhozott íme homokszemeket, tengermélyebeli fövenyeket : Aluvó magvakat, ezüstfehér ügyücskéket.
Mondja neki édesapja:
– Röppenjél föl a levegőbe, nemis nagyon magasságba, nemis nagyon alacsonyra, szórjad a szemeket a Kék Tenger szinére.
Hullanak a szemek a Tenger színére, hintázó habok közébe s íme ottan az Aluvó Magok fölébrednek, Szunnyadó Szemek fölserkennek, ősi álmukból immednek, eleven élőkké lesznek, íme élőkként növekednek, szaporodnak, egymáshoz is tapadnak, belőlük a tenger színén szigetecske támad, ringó hajócskához hasonlatos, földecske kerekedik, mintha nádból kötött lápocska, fatörzsből vájt hajócska, ember keze készítette bödönke volna. De íme zöld fű is terem már rajta.
Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak.
Ha innen fúj a szél, a szigetecskét amoda hajtja, ha amonnan fordul a szél, a hajócskát emide hajtja. Lebeg-libeg a Nagy Kékség hátán, a Végtelen Tenger tetején.
A magas Ég ógján át Magyar Napisten fölrepül édesapja aranyhajlékába és így szól :
— Öreg Édesapám, íme lenn valék a Kék Tenger mélyeben, Mindenség Tengere sötétségében, hozék húnyó magokat, szunnyadó szemeket, lehallatszott szavad szerín elszórám a tenger színére, hintem habok közébe, hajócska is lőn belőlük, fű is sarjadozik rajta, élők is megélhetnének rajta. De íme neked van életed párja, nekem is van gondos édesanyám de nincsen életem párja, nincsen aranyhajam simogató kedvesem, aranyarcom csókolgató édesem. Miként lehetne hát nekem feleségem; kedves feleségem, szerető asszonyom ? És mint lesz meg az emberek világa, mikor áll be az emberek ideje ?
Fehérhajú, fehérszakállú Égisten hosszúhajfonatos ősz fejét lehajtja. Fejét lehajtja, ezüstgombos botja ezüstgombjához arcát támasztja, valamennyi ideig gondolkodik, még egy kis ideig gondolkodik, aztán havashajú fejét fölemelve, édes fiához ilyen szóval szólal:
— Leszen, fiam, életed párja, hajad simogatója; hajad simogatója, arcod ápolgatója, csak még egyszer aludnod kell, csak azután immedned kell.”
Mikor aluszik a fiú, akkor Magas Égisten édesapja hűvös igéket mondogat, varázsigéket mondolgat és ekkor íme gyöngyvirág virágzik fia oldalából, rezgő gyöngyvirágszál keletkezik. Fehérgyöngyű virága van, gyöngyszínű, szépen hajló levele van, zöldelő, aztán bogyója lesz, pirosló. Égisten a bogyókat szedegeti, ujjai közt szemelgeti. Mindenség Tengerén ringó kis szigetre ejtegeti, imbolygó hajócskára eregeti. Egyik, másik a vízbe esett, hullámok közé sülyedett, de ott is elnem veszett, némelyikből vizi tündér, vízben úszkáló, szépen dalló sellőlány lett. Másokból halak váltak, ezüstpénzes, kékeshátú, aranypénzes barnahátú halak keltek. Másik más viziállattá lett, vízből kijáróvá, szárazföldön is maradókká. Ezek később nagyokat is nemzettek, embereknek munkabeli segítségül, tejükkel táplálékul. De a legszebb gyöngyevirágmag a földre hullott, zöld fűszáluk közé több is esett. A magvak oda szóródtak, ki is keltek. Egyikből gyönyörűséges tündérlány lett, a többiből gyöngyvirág kelt, Égisten varázsszavára, Fölső Isten mondott igéjére.
Föl is ébred Magyar Napisten, pihenő álma után ismét ébren van. Így szól Édesapjához :
— Íme aludtam is, föl is ébredtem már; hová menjek hát feleségkeresnem, merre forduljak életpárszereznem? Ideje is volna nősülnöm, ideje is volna hogy az ember idejebeli világ meglegyen, gyermekeim idejebeli-kor meginduljon.
Szólítja magasságbeli Öregisten a feketeszőrű csillagragyogásos Csodaszarvast, égi Vizenyőn legelésző gyönyörű állatát.
— No hát, édes fiam, Csodaszarvasom hátára üljél föl. Vigyen le téged a Kék Tenger gyöngyvirágos, füves szigetére, hullámain úszó, ringó lápjára. Ott találod felséged, jövőbeli élettársad. Csak sokáig egyfolytában nem élhetsz nála mert amíg te odalenn leszel kevés világossága lesz a Világnak, mert amíg te nem leszel az Égen, homály lesz mindenütt. Ezért majd ha visszatérted ideje eljő, visszahívatlak az Égre.
Fehéren világlik az Ég folyóvize a magasságban, fehéren dereng az Ég viziútja a Csillagok között de mindkét vége éri a Tenger tükrét mert a Tengerben van forrása és a Tengerbe szádul torkolata, mert a Tengerből származik és a Tengerbe tér vissza.
A Csodaszarvas hátán ül aranysugárhajú Magyar Napistenünk. A Csodaszarvas ezerágú agancsai között látszik, gyönyörűséges arca. Leérkezik vele a Csodaszarvas a Mindenség Tengerére, Égi Folyam torkolatába.Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik, hullámai inganak, habjai susognak. Tenger hullámai között úszik a Csodaszarvas. Ezez ága-bogán ezer fényes Csillag, ezer fényes Csillag a vízben tükröződik. Tenger habjai között úszva viszi a Csodaszarvas Áldott Napunkat, édes Atyánkat tenger szigete felé, elérkezik az úszó sziget szélére, kilábol annak partjára. Zöld füvekre leszáll Magyarok Istene, a szarvas pedig úszik tovább a tengeren míg elérkezik az Égi Folyóvíz eredő helyéhez, ahonnan vízmentében tér vissza a magas Égre, égi legelőjére, és Égistene hajlékához.
Meglátja Istenünk a gyöngyvirágok között aluvó Gyönyörű Ilonát, Tündér Ilonát. Oda megyen hozzá, lehajlik föléje, megcsókolja gyöngyvirágszínű arcát, mire a leány megmozdul. Megcsókolja szép piros száját, mire a leány megmozdul. Megcsókolja szép piros száját, mire a leány fölsóhajt. Megcsókolja a két lehúnyt szemét, mire a lány kinyitja azokat és az Ég kéksége tükröződik bennük.
Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak.
Kicsiny szigetecskét a habok elringatják,
Ifjú szerelmes párt el is elaltatják.
Gyönyörű Magyar Napisten édesatyánk és Selyemaranyhajú Magyar Ilona édesanyánk élnek igaz szerelemben a szigetecskén. Ha déli szél fúj, északfelé viszi azt, ha északi szél kél, délfelé úsztatja azt.
Idő telik, idő múlik, örök folyóvízként folyik. Jön az Égen a csillagos Csodaszarvas, tér vissza a szépséges, ereszkedik lefelé Ég Viziútján a torkolathoz, aztán úszik a Tengerben. Ezer ágabogán ezer fényes Csillag, homloka közepén ezüstös Hajnalcsillag vízben tükröződnek, ragyogva rezegnek. Jön, jön a Csillagragyogásos, jön Napistenünkért, hogy az Égre visszavigye, mert félesztendő eltellett már Szól a Csillagos szarvas, a szigethez elérkezvén:
—Velem jer, Áldott Nap, velem jer fényes Nap, Világ világossága; hivat Édesapád, égbeli Atyád, mert kevés a világosság, csak csillagok világítanak, homályos a Világ.
Hallja Magyarok Istene égi édesatyja üzenetét, szomorúan lehajtja aranyhajú fejét és indul búcsúznia nejétől, kedvesétől.
A tengeren úszva fölvitte a Csodaszarvas az Égi Folyóvíz eredete helyére s onnan föl a magasságos Égre, hogy ismét ott ragyogjon Áldott Napunk, édesapja akarata szerint.
Ilonának, Magyar Ilonának ezalatt azonban szépséges gyöngyházarcú, fehérarcú leánykája született. Kicsoda, Kicsoda e szép leányka ? A gyöngyházarcú, ezüstarcú Holdacska ő.
Az ő ezüstős arca fog ezután világítani olyankor amikor az Áldott nincsen az Égen. Világít is azóta Ilona gyöngyházarcú szép leánya éjszakánként de kevés a világossága, gyönge a fényessége.
Megegyeztek Égisten és Napisten hogy ezentúl Napisten félnapot a magasban, félnapot lent, Ilonánál fog tölteni. És azóta ez mind mai napig így van.
Így élnek igaz boldogságban Magyar Napisten Boldogisten és Ilona Földistennő Boldogasszony sok, sok ezer esztendő óta, mert örökifjak és örökszépek ők mind a ketten.
És beállott az emberek idejebeli, magyarok korabeli idő is, megszülettek a gyermekek is, az első magyarok is, gyönyörűszép aranyhajú fiak és leányok.
De sokan is lettek és a kicsike szigeten kezdett elég helyük nem lenni, nem volt helyük játszódásra, sem terük a futkosásra. Már ha egymást kézenfogva körtáncot kezdettek lejteni, nem volt helyük síposoknak, dobosoknak, ha helyet hagytak síposoknak, dobosoknak : kevés hely lett táncosoknak.
Idő múlott, idő elhaladott. Egyszer amidőn Napisten az Égen volt, Édesapjához így szólott:
— Égbeli Édesapám, édes jó atyám, immár jóvoltodból boldogságban élek és az ember idejebeli, az ember korabeli világ beállott, mert aranyhajú, selyem-aranyhajú fiaim, leányaim vannak. De íme, már ők is szaporodnak, napról napra többen lesznek. Nem férnek a szigetecskén, szűken vannak lápjuk földjén. Körtáncot ha lejtenének : nincsen hely a zenészeknek, ha meg hagynak zenészeknek; nem maradhat táncosoknak. Szigetünkön sok szép fű nőtt, mindenféle bokor zöldell, a füveken sok mag termett, a bokrokon édes bogyó lett, mindnyájuknak eledelül, édes táplálékul, de amióta gyermekeim sokan lettek, nemigen jut mindegyiknek, nem elég már ami terem mert a sziget igen kicsi, úszó lápunk szűkös nagyon, az sem biztos; ingó-ringó, ha ilyen szél van : arra viszi, ha olyan szél van : erre hajtja. Gyermekeim kérdezgetnek: Édesapám, mit csináljunk, éhségünkben mihez kezdjünk? Ezért én is most hozzád fordulok tanácsért, ezen bajainkban segítségért.
Magasságbeli Nagy Isten meghallgatja a fia szavát, szívéhe veszi panaszát, őszhajú agg fejét lehajtja, ültő helyében ezüstgombos, rovásos botját arcához szorítja, úgy gondolkodik. Gondolkodik egy ideig, elmélkedik még valameddig, azután fehérhajú szép fejét fölemeli, hullámosan hosszúhajú fejét föl emeli és aranyos asztala előtt álló, gondban levő fiához így szól, kedves gyermekének így felel:
— Magas Égen járó édes fiam, lenti Világban járó gyermekem, panaszod szívembe vettem, gondjaid mind megértettem. Meg kell hát tanítsalak végtelen Tenger kis szigetét nagyobbá miként tegyed, szükség szerint hogyan növeljed, gyermekid hazájává hogy képezzed, hogy az áldott Csallóközzé miként legyen, boldog gyümölcsénnyé, Magyarok honává miként váljon. Hogy rajta sok-sok eledelre való bogyót termő bokor nőjjön, végtelen sokaságban szélben hullámzó, aranykalászos, szemes fű teremjen, mindenféle magas, gyümölcstermő fa is nővekedjen. Hogy a sziget ne inogjon, széltől emide, amoda ne hajtasson. Bűvös igékre is kioktatlak, varázsigékre megtanítlak, sziget növesztésére valókat, anyaga szaporítására kellőket.
Égi Nagy Isten aranyhajú fiát megtanította, sok szükséges, sok hasznos dologra kioktatta. Ezután Áldott Napunk, a szigetbeli nép gondviselője, szigeten lett magyarok ápolója, gyermekein ekkép segített : A kis szigetet megnövesztette kétnapos járóföldnyi husszúra, egy napi járásnyi szélesre gyarapította, hogy rajta sok zöldlombos fa, virágos, gyümölcsös fa, piros meggyet termő fa, piros, édes almát termő fa, sárga aranyalmát termő fa elférhessen, virágos, bogyós, sok, sok bokor lehessen. Viruló virágokhoz szálldosó, zümmögő állatkákat, röpdöső méhecskéket szerzett, édes mézet hogy hordjanak, méllő mézet gyűjtögessenek, odvas fák üregébe, emberkészítette kasokba. Kalászos füveket szaporította, sík mezőkön elterjesztette, mindezeket eledelül, gyermekei számára táplálékul. De arra is megtanította, szeretettel figyelmeztette, hogy a méhecskéktől minden mézet el ne vegyenek, nekik, is hagyjanak, hogy mikor majd virág nincsen, a szárnyaskák meg ne haljanak. Meg ne haljanak, éhen ne vesszenek.
Most Áldott Napunk földi gyermekeit még arra tanítgatja, hogy égi Nagy Isten apa tanácsa szerint szélhajtotta szigetüket miként állítsák meg hogyan rögzítsék meg, hogy az többé ne inogjon sem hol ide hol amoda ne bolyonghasson: Magas fenyőfákat, sudártörzsű tűlevelűket vágjanak ki, nyessék le ágaikat; ágaikat, gallyaikat; törzsük vékonyabb végét jól hegyezzék meg, a fákat fektessék le szigetükön, osszák széjjel mindenfelé, aztán ha a szél a szigetet a tenger sekélyebb helyére vitte, zátonyos tájára terelte, ott a fákat hegyükkel verjék le szigetük földjébe, hogy azok azt által üssék, a vizen is átérjenek, tenger fenekébe akadjanak, tovább is verjék le a fákat hogy fenékbe fúródjanak, a homokba hatoljanak, hogy szigetük ott maradjon, többé tova ne úszhasson, szelek szerint ne bolyongjon.
A Napisten azóta minden esztendőben egyszer Aranymadár képében körülröpüli gyermekei földjét hogy lássa miként élnek, milyen sorsuk, őrködik fölöttük és gondjukat viseli.
Hogy gyermekeinek a Földön helyük legyen, azt Napisten továbbra is nagyobbítja. Új szigetek is támadnak, mezők, rétek lesznek. A nép nádat vág, kévékbe kötözi, kötegekbe fogja, egymáshoz is köti, lápot készít, vízenjáró hajót alkot, vízenjáró lápon másutt is megtelepedik; más mezőkön, más földeken, az új földeken, nagyvilágban elterjed, magának kunyhót épít, házat épít. A földbe karókat szúr le, ezeket hajtogatja, egymásfelé görbítgeti; görgítgeti, kötözgeti, egymáshoz erősítgeti, közeiket vékony vesszővel, hajló fűzfagallyal befonogatja; fonogatja, fűzögeti míg gömbölyű tetejű, sövényfalú lakóház lesz belőle, kerek ajtajú, kerek ógú magyar ház válik belőle. Tetejét fűvel tagargatja, leveles lombbal borítgatja, hogy alatta széltől védve legyen, hogy alatta kicsi gyermekei esőtől védve legyenek.
Mindezt Magyar Napisten szava szerint, Magyarok Istene tanítása szerint, mert csak a már fölnőtteket védte Magyar Napisten apjukéhoz, Magyar Ilona anyjukéhoz hasonló nagy aranyhajuk palástja de nem a kicsinyeket, akik haja még kevés és rövid. Habár tudták már azt is, Napisten édesapjuk és Ilona édesanyjuk tanítgatása szerint, miként lehet falevelekből, gyöngyvirág leveleiből, virágából, fűből szallagokat tűzdelni, ruhává tűzni-fűzni; tündérruhává alakítani, valamint tudták már azt is miként kell gyöngyvirágból, másmilyen virágból, zöld levélből fejükre ékességül koszorút kötni, leányoknak, legényeknek díszül, gyermekeknek szépítésül. De tudták már azt is hogyan lehet fonott fűből, kötött szalmából, keményhéjjú, sárga tök cserepéből férfiak, gyermekek fejére sapkát készíteni, eső ellen, tűző sugár ellen.
Épített a nép Napisten Atya tanítása szerirat vályogfalú házat is, agyagos földdel, vízzel és fűvel elegyítve, megszárítva, vesszőfonatos cserényház falait azzal betapasztva, szárított darabokból falat rakva de megtanultak kákából, gyékényből oly szép és díszesfonású falat is készíteni amelyen sem szél sem esővíz át nem hatolhatott.
És épített a nép Napisten Apának és Ilona Anyának gyönyörűséges hajlékot Ilona gyümölcsös Szent kertje közepében, Csallóköz szent szigete legszebb részében. Gömbölyű tetejét színaranyból vert levelekkel födte mert Napisten már arra is megtanította gyermekeit miként lehet a Nagy Folyóvíz homokjából fényes aranyat mosni, miként lehet abból maguknak ékességet, eledelük számára edényt, házaik tetejére, tetők borítására aranyleveleket készíteni.
A Napisten minden esztendőben egyszer leszáll a Mindenség Tengere mélységébe is, hogy ott a Nagy Hallal megküzdjön, amely a sötétséget okádja a Világra.
Tanítgatja az Áldott Földön élő gyermekeit miként kell az erdőn-mezőn lombot eszegető, füvet legelésző szarvasokkal szeretettel bánni, miként lehet azok hasznát venni. Sok tejük van, több mint fiaiknak, kicsinyeiknek kell, őket megfejthetni, gyermeknek, embernek tápláló italul, jó eledelül.
Tanítgatja az Áldott a népet miként kell a földet kampós faággal kapálni hogy a gyümölcsfák több gyümölcsöt teremjenek, hogy az aranykalászos füvek kalászai nagyobbak legyenek; nagyobbak is legyenek, több aranyszemet is hozzanak. És íme, hogy a nép a tanácsot megfogadja: megtellenek a gyümölcsfák szép virággal, virulnak mint eddig még soha. Aztán gyümölcs is érik rajtuk, több mint azelőtt; gyümölcsöznek bőven, ágaik hajladoznak és szedi Magyar Napisten népe, Magyar Ilona népe, édes táplálékul, jóízű eledelül. Szárítják is, el is teszik télirevalóul.
És íme, termi az Áldott Föld a sárgakalászos füveket, búzát, rozsot, árpát oly sokat mint soha azelőtt. Ha szél suhan a mező fölött, zizegve, susogva hullámzik a búzamező, mint a hullámjárta tenger, mint a habjasusogó tenger.
De fák ága gyönge, hamar kopik. Hamar elkopik, hamar el is törik. Mondják ezt a fiak Áldott Napnak, Édes Atyjuknak, mutatják a törött ágakat, letörött kampókat; lassan halad munkájuk, folyvást új ágakat kell vágni, új kapát csinálni.
Fölrepül az Áldott, fölszáll fényes Aranymadár képében a magas, kék Égbe, magas, kék Égben Nagy Isten aranyoszlopos hajlékába, fiai panaszát hogy elmondja, gyermekei gondját megmondja.
Égi Atyaisten fia szavát meghallgatja, fehérhajú szép fejét lehajtja, havas-hajú fejét lehajtja. Valamennyi időig gondolkodik, még egy ideig elmélkedik aztán tanácskérő fiának, hozzá följött gyermekének így válaszol.
— Tanácskérő édes fiam, gondban lévő édes fiam: Földi gyermekeik dolgát ekkép könyítheted, földön élő magyarjaid munkáját ekkép lehet könnyíteni: Tejelő szarvasaik telenként szarvaikat elvetik, fiaid ezeket téli éjszakánként, Alvilágban jártod idején világító ágasul használják, asztalra Aranytükör mellé kétoldalt állítják. De íme, tavaszi reggel idején, világos nyár nappala korán, Földön jártod szakaszára, Égen jártod idején vílágításra nincsen szükségük. A szarvakból vágjanak hát kampókat, csináljanak belőlük kapákat, mert kemények azok, el nem törnek, nehezebben kopnak, egyévi munkára elegendők lesznek. Áldásom azokon legyen, áldott termőföldet azokkal munkálják, teremjen az nekik gyönyörű gyümölcsöt, gyönyörű gyümölcsöt, aranyos kalászot.
Azon idő óta a magyarok úgy tesznek, áldott termőföldet munkálva élnek. Égi Isten Napisten hozta üzenetét követik, szarvasaik elvetett agancsát eképen használják.
De Nagy Magyar városában, Napisten városában, az aranyhupolagos szent Napházában a szent Aranytükör mellett az égi Csodaszarvas, a Csillagos Szarvas hagyta agancsok állanak, Napisten nagy Aranytükre mellett aranyedényekben azok vannak és Áldott Nap e szent házában az Égi Szarvas agancsából készült szent ágak, őriztetnek, Égi Nagy Isten áldása örök emlékére, az általa megáldott magyar munka örök dicséretére.
Rájön a nép hogy gyorsabban is megy a munka ha húzzák maguk után a kemény agancságát és ez így szántja föl a földet. Rájönnek arra is hogy nagy és erős kampós faágat kell vágni és azt ketten, négyen húzni a föld hasítására. Egyik tartja, hogy ide-oda ne dűlöngjön a nagy ága, amelyet most egének neveznek, ekének mondanak. Egyik tartja, kettő is, négy is húzza. De nehéz az eke, nehezen hasad a gyepes föld; elfáradnak az emberek, nem bírják sokáig. Egyszer is megállaniok, pihenniök kell, másszor is pihenniök, nyugodniok kell. Panaszkodnak Aranyistennek, gondviselő Napistenüknek:
— Íme, Édesapánk, kapával kapdosó munkánk asszony gondjában Iévő kertben jó, leány gondjában lévő kertben jó, de mezőn való munkánkban lassú, agávali munkánk nem szapora.
Íme, hogy szaporább legyen a munkánk : asszony tartja az eke szarvát, leány tartja a nagy aga végét, apa vonja azt, fiaival vonja azt, de nehezen megy nagyon, szántó munkánk így is lassan halad, fölszámlató dolgunk így sem halad kellőn, elfáradunk; egyszer is pihennünk kell, másszor is pihennünk kell, minduntalan nyugodnunk kell. Idő múlik, idő telik, szántásunkkal ha elkésünk: nem lesz elég szem téli eledelül, nem lesz elég búza téli táplálékul. Mikép cselekedjünk hogy munkánk gyorsabb legyen, hogy téli eledelből ki ne fogyjunk?
És íme Aranyisten, gyöngevállú fiai gondozója, gyöngelábú emberek gondja viselője tudja mit kell tenniök, szapora szántásnak ő a kigondolója, gyorsabb számlatásnak, lett föltalálója. Tanítgatja édes gyermekeit, megmutatja mikép járjanak el : jármot készít eke rúdja elé, szépen kisimítja azt hogy durva ne legyen, hogy szép sima legyen, állat nyakát föl ne törje, a nyakat ne sebezze. Erős vállú két szarvast fog a járomba, erős lábú két szarvast fog igájába s ő tartja az eke szarvát. Szóval indítja az állatokat, szavával bíztatja azokat és szótfogadnak a szelíd de nagyerejű szépséges állatok.
Könnyen húzzák ezek az ekét, játszva vonják a nagy agát, könnyen hasad most a föld, gyorsan számlik most az ugar, magyarok nagy örömére, a nép gyönyörűségére. Férfiak örvendeznek, ujjongva nevetnek, asszonyok, leányok tapsolnak Áldott Napjuknak, a Gyönyörűnek, aranysugárhajúnak. Ének is szól azóta Napisten ekéjéről, Aranyisten szántásáról, örök megemlékezésül, örök dicséretéül. Így szánt azóta a Napisten népe, Magyar Isten minden gyermeke. Könnyen halad most az eke, könnyen számlik most a föld, mélyebben jár benne az eke, termőbbé teszi talaját, termékenyebbé ugarát.
Van mármost földi embereknek, szigetbeli nemzetnek élelme elegendő. Élnek boldogan és szaporodnak mind számosabbra, mire mégis kezd helyük kevés lenni. Napisten gondja lesz immár: hol fognak gyermekei megférni, hol fognak meglenni ha a Föld minden helyét benépesítették?
Íme gyümölcsfavirágozó tavaszi reggel van már, íme gabonatermő, zöldmezőhullámoztató nyár van már. A kék Csodaszarvas viszi föl a magasságos Égre Magyar Napistent. Aranyoszlopos tornácában ül Égatya Öregisten. Betér hozzá Magyarok Istene, köszönti apját ahogy köszönteni apát illő, ahogy köszönteni öreget való, és így szól:
— Íme, Édesapám, gyermekeim immár jól vannak, semmiben hiányt nem szenvednek. Szépen élnek, szeretetben éldegélnek. Ámde szaporodnak, napról napra többen vannak. Mi lesz, Édesapám, ha az egész földi világot is benépesítették, ha annyian lesznek, hogy sehol elég helyük nem lesz, sehol férő helyük sem lesz ?
Hallgatja fehérhajú, havasfejű Öregisten édes fia gondját, égenjáró fia aggodalmát. Gondolkodik valameddig, tűnődik még egy ideig, aztán aranyhajú fiához így szól:
— Aranyhajú, előrelátó édes fiam, gyermekei gondját viselő édes fiam: a vizek mélyén, Kék Tenger fenekén van a Halál.
Majd ha a Tenger mélységébe ismét le kell szállanod, majd ha a Nagy Halat ismét legyőzted, akkor mondjad meg neki hogy de mégis megengeded hogy annyi ember haljon meg amennyi születik. Így engedjenek az öregek helyet a fialatoknak.
Megfogadja az Áldott Nap amit édesapja mondott és amikor leszáll ismét a tenger mélységébe, a Nagy Nyolckarút legyőzi de ezután megengedi neki hogy annyi ember legyen az övé amennyi születik. Azóta is így van ez és az emberek ezen boldogságban élnek.
(A Csodaszarvas, írta Magyar Adorján 1948-1955, Magyar Adorján Baráti Kör kiadásában)
