8 perc olvasási idő
A Nap a Földről szabad szemmel megfigyelhető “hétbolygó-rendszer” tagja. A Nap a Naprendszer központi csillaga, de a hagyomány a Napot is “bolygónak” tekinti a Holddal együtt, mert az állócsillagok övezetéhez képest ők is gyorsan mozognak. A bolygókat régen “bujdosócsillagnak”, bujdosónak, “vándorcsillagnak” vagy (az ókori Közel-keleten) “prófétának” nevezték.
Napunk a Tejútrendszer csillaga, a Tejút Orion-karjának belső peremén kering ellipszis alakú pályán. Átlagosan 1 000 000 km/h pályamenti sebességével kb. 226 millió évente tesz meg egy kört a galaxis központja körül (kozmikus év). A Nap a Földtől kb. 150 millió km távolságra van, ami fénysebességgel 8,3 perc, azaz fénye és melege ennyi idő alatt ér a Földre.
A Nap a Földön kialakult, sok millió formában létrejött életnek a fenntartója és valószínűleg a szülője is volt. A legtöbb régi nép a legfontosabb isteneként tisztelte a Napot. Ahány kultúrnép élt a Földön, annyi Nap-mitológia létezik. A Nap kultusza számos népnél vallássá alakult. Évezredeken át figyelte az ember a Nap csillagok közötti égi útját. Az, hogy mikor melyik csillagkép előtt kel fel, fontos a fizikai és az erkölcsi élet szempontjából.
A Nap határozza meg a Föld ritmusát. A növények, az állatok és az emberek is a Nap járásához igazítják a napi, évi, stb. ritmusukat. A Nap legrövidebb ciklusa a naponkénti „járása”, a világosság és sötétség szabja meg az emberi élet alapritmusát. A Nap kizárólagos szerepét igazolja, hogy a “Nap” és a “nap” kifejezésre azonos szavunk van. A Földről érzékelhető legnagyobb ritmusa – a Tejút galaxisban tett kozmikus útját nem számítva – a precesszió kerekítve 26 ezer éve (nagy Nap-év).
Múltunk emlékeiben nagyon magas szintű tudás rejtőzik. Kepler I. törvénye szerint a bolygók pályája ellipszis, és annak egyik gyújtópontjában a Nap áll. A másik gyújtópontot nem ábrázolják, azzal érvelve, hogy az ellipszis igen közel áll a tökéletes körhöz, így a másik gyújtópontot (egy másik kört) ma már csak egy szám helyettesíti. Bármilyen hihetetlen, de őseink ismerték a Naprendszer arányait, és ezt az információt nem számként, hanem geometriai alakzatként – pontosabban a Hold szimbólumával – ábrázolták. Természetesen az ábrázolásokon nem a valódi Hold található ebben a pontban. Rumi Tamás felismerése volt, hogy ha két körrel jeleníti meg a két gyújtópontot, és méretarányosan ábrázolja a Föld pályáját rajzoló ellipszis két gyújtópontjának távolságát (5 millió km), akkor különös egybeeséseknek lehetünk tanúi. A két kör és elhelyezkedésük aránya ősi kultúrák közös világmodelljeit adja, az azték Napkőtől, az egyiptomi Tutankhamon halotti maszkján és a kelermeszi szkíta korongon át a Szent Koronáig, valamint sámándobokon és napbárkákon is találkozunk vele. Eleink megörökítették ezeket az arányokat, de továbbra is a Föld nézőpontjából szervezték az életüket. Ha az ellipszis két gyújtópontja távolságának a közepére egy merőlegest állítunk, ez lehet a világ tengelye, amely az északi precessziós kör középpontjára, a Sárkány csillagkép közepére mutat…
Tudott, hogy a Föld kering a Nap körül, de a földi élet szempontjából a Földről, mint megfigyelési pontról vizsgáljuk a Nap “látszólagos” útját. Ennek azon egyszerű oka van, hogy a földi élet szempontjából ez határozza meg a valóság-érzékelésünket. A mai tudomány leváltotta a Nap-központú világképet, azaz a Nap nem „kel és nyugszik”, hanem a Föld forog a Nap körül. Mindez igaz, ezzel nem lehet és nem is kell vitatkozni, de mi emberek nem a világűrből, egy külső pontból szemléljük a Földet, hanem a saját nézőpontunkból, a Földön élve a mindennapokat. Nagyapáink tanítása szerint ott a világ közepe, ahol az ember – mint mikrokozmosz – éppen áll. A tudományos megközelítés egy szűk szempontot emelt egyetemes érvényre, ezáltal a körülöttünk lévő világ érzékelésének és ábrázolásának korábbi igen magas szintje lesüllyedt a fizikai, az életképi szintre (Végvári József nyomán).
A tér és idő ábrázolásában a mitikus téridőt kiszorítja a látványszerűség és ez torzulást okoz azért, mert a tér válik meghatározóvá az idővel szemben. A nagy ókori műveltségek, a világirodalom nagy elbeszélő költeményei, a mi hagyományos műveltségünk és gazdag népmesekincsünk még egységes téridő-rendszerben fogalmaznak. Ezeknek az alkotásoknak van egy térbeli és egy azzal szorosan összefüggő időbeli jelentése, de ha ebből csak a térbelit vesszük tudomásul, akkor látványszerűséggé silányulnak. (Ezért igyekszünk az írásainkban bemutatni pl. a népművészeten keresztül a téridő és a képírási szinteket is.)
A mindennapok során az Állatöv tér- és időbeli kerete jelenik meg a hónapok, illetve a Föld kozmikus útján érintett csillagképek váltakozása során. Az idő ciklikus szerkezetét a mennybolt fényes vándorai a Nap, a Hold, a bolygók, a csillagok és csillagképek mutatják meg. Az idő ritmusát a fény és árnyék arányváltozási – a Nap és a Hold fénye – határozzák meg. Miután ehhez erkölcsi értékek is kapcsolódnak, attól függően, hogy a téridő melyik minősége nyilvánul meg a természetben és – annak részeként – az emberekben, ezzel erkölcsi, szellemi erőt és erkölcsi tartást is kapnunk a mindennapok megélései során. Ezek nélkül gyökértelenné, befolyásolhatóvá, irányíthatóvá válunk. Ha a teljes csillagos ég szintjén, illetve egy magasabb szinten, a Tejút (Isten útja, Lelkek útja) szintjén tájékozódunk, akkor pedig már az időtlenség, az örökkévalóság szintjén mozgunk. A Fényt, „a csillagokat a Teremtő adta, hogy kint és bent is tájékozódhassunk. Lássuk őket újra, és zárjuk a szívünkbe, mert valójában belül ragyognak” (Paksi Zoltán).
Elődeink a természet gyermekeinek tekintették magukat, kapcsolatuk az Éggel és a Földdel állandóan élő és közvetlen volt. Ha a művekből kivesszük a csillagmítoszi, asztrálmítoszi tartalmat, akkor jó esetben életképet, rosszabb esetben nevetségessé váló alkotást kapunk, ami irónia és gúny tárgya lehet. Napjaink gőgje miatt a hosszú távú tanulságokkal leszünk emiatt kevesebbek. Az állatövi rendszer általánosságban lesüllyedt a napilapok és a hetilapok horoszkópjainak jóslati szintjére, pedig a téridő ismerete teljességet ad, csak ez által ismerhető meg külső és belső világunk. Természetesen szükség van a racionalitásra, nem utasítjuk el az észt, az értelmet, de a racionalitásból kiindulva csak a részlegesség ismerhető meg, a teljesség soha.
A Nap tüzes, férfias, kiáradó őselv. Színe (és féme) az arany. Szimbolizálja az önérvényesítő energiákat, a büszkeséget, a becsületességet, az öntudatosságot, a tiszta küzdő készséget, az életerőt, az alkotást és a lényeglátást. A Nap otthona az Oroszlán jegyében van. Az oroszlán számos nép mitológiájában a legfelsőbb isteni erő, a hatalom és a nagyság, illetve a Nap és a tűz szimbóluma. Kapcsolatba hozzák vele az eszességet, nemességet, józan megfontoltságot, nagylelkűséget, vitézséget, igazságosságot, büszkeséget, diadalt, bátorságot.
A Nap ontja a meleget, emiatt tartozik az Oroszlánhoz analógiásan az adakozás, valakit pártfogásba venni, vagy a nagylelkű felajánlások (az emberi zodiákusban az Oroszlánnak a szív felel meg). A Nap melege a magas szintű szeretni tudást, a hő keblet és a jótékonyságot képviseli magas szinten. Alacsony szintű működéseként zsarnokság, hatalomvágy, önteltség, pazarlás jelenik meg. A Nap a Fény és az élet szimbóluma. A szellem sugárzása, szeretet és alkotóerő árad belőle. A Nap a szeretet állapotának életet adó jelképe. A kereszténység számos helyen von párhuzamot Isten, illetve Krisztus és a Nap között. Jézus halála és leszállása az alvilágba a Naplemente, a sírban eltöltött ideje a Nap éjszakai útja, feltámadása a Napkelte. Keresztény hagyományunkban Jézus Krisztus a Világ Világossága, az Igazság Napja.
A Nap jelképeket számba venni hatalmas feladat. Az emberarcú Nap pl. az állapot (tér) és a folyamat (idő) együttes megjelenítője. Ősi Napszimbólum a forgórózsa (vagy forgókereszt), ami megidézője és jelölője az egymást kiegészítő ellentétes forgásrendnek. Általános neve svasztika, ami a szankszkrit szuaszti (boldogság, termékenység) szóra vezethető vissza. A világ minden kultúrájában megtalálható jelkép a mi népművészetünkben is gyakran előfordul, mint a folyamat (az idő), a cselekvés, az átváltozás megidézője pl. a temetők kopjafáin. Érdekes, hogy a forgókereszt a mágneses napszéltevékenység modelljét is adja. Sajnos az elmúlt évszázadban lejáratták ezt a nagyon fontos és ősi szimbólumot (is).
Az oroszlánnak, mint az állatok királyának méltóságos, tekintélyt parancsoló testtartása, mozdulatai, erejének nagy és összpontosított kifejtése is jelképezi a Napot. (Az oroszlán sörénye megidézi az ekkor esedékes energiasokszorozódást, és magát a Napot is a napsugaraival, amikor az legbővebben bocsátja ki energiáit.) Ugyanakkor az oroszlán az állatok királya, nekünk emberként az állati szint fölé kell tudni emelkedni. Ameddig az ember csak érdeket érvényesít, addig az állati szint működik. Belsőnk uralásával, a lelkünkből kell előhívni a többletet, hogy emberként tudjunk viselkedni. Napjaink tudatosságát nem a racionális gondolatoknak kell megszülniük, hanem a lelkünk mélyén rejlő szeretet érzésének. Nem elég, ha csak intellektuálisan éljük az életünket, arra is szükség van, hogy használjuk a Lélek erejét.
Az istenmítoszok között sok az asztrális vonatkozású, nagyrészt Nap-mítosz, amelyek a Nap évi körútját jelenítik meg az Állatöv 12 csillagképén át. A görög-római mitológia napistene Héliosz (latinul: Sol), aki négylovas hintóján halad át az égen. Apollón (latin Apollo), mint a Fény istene is rendelkezett Napisten jelentéssel. Az ókori római misztériumvallások között jelentős volt a Mithrasz-kultusz. Ennek központi jelentőségű eleme a téli napfordulókor ünnepelt „legyőzhetetlen Nap” tisztelete. A Kelet felé forduló imádkozás, illetve a templomok és a sírok keleti tájolása szintén a Nap-szimbolikához kapcsolódik. Igazi Nap-hős volt Héraklész, de meséink főszereplői is legtöbbször a Napot jelképezik.
Képünkön a késő középkori miniatúra szimbolikusan a férfi minőségűnek tételeződő Napot jeleníti meg. A lábánál lévő kis körön belül látjuk egyetlen „otthonának” az Oroszlán jegy-érvénytartamnak a szimbólumát. Alatta ebben a jegyben a jellemző tevékenységek láthatók. A Nap-tulajdonságokkal erőt próbáló, erőt és találékonyságot kívánó játékok függenek össze. Ezek a vetélkedések ifjú férfiak között zajlik, szabad térben. A képen lándzsát és követ is hajigálnak erejük kifejtésére. Ilosvai Selymes Péter Toldijának („Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história”) első dramaturgiai egységében lévő erőjátékokat a Naphoz (is) tudjuk kapcsolni.
