4 perc olvasási idő
A Skorpió évköri egységére (október 23-November 21) az energiák szétválása jellemző. A lehulló levelek és növényi részek (anyag) avarrá válva elbomlásukkal táplálják a talajt, áldozatukkal így segítve az élővilágot. Ennek során energia szabadul fel, ami elválik az anyagtól. Ugyanakkor nyugvó rügyekbe, hagymákba, magvakba is sűrűsödik energia – kicsi helyen nagy belső feszültséggel -, ami majd a tavaszi újjászületést biztosítja. Hihetetlen erők mozdulnak, amelyek az élővilág egész területén itt a legerősebbek.
A Skorpió hava a természet őszi haldoklásának és átváltozásának az ideje. A nappalok egyre rövidülnek, a sötét órák száma nő. A táj lecsupaszodik, a borongós idő az elmúlás gondolatát ébreszti bennünk. Befelé fordulunk, a hideg idő, a kezdődő fagyok is a bentre kényszerítenek. A természet téli álomba szenderül, az állatok a búvóhelyeken húzódnak meg. A téli álom egyfajta tetszhalál.
Október végén a fák elalszanak, nedvkeringésük lelassul. Október 31-e, Farkas napja. A régiek úgy tartották, hogy Farkas altatja el a fákat. Ezen a napon öreg fát vágtak ki bútorfának, épületfának, de a helyére nyomban új fiatal csemete-fát ültettek, azaz eleink hitében a halál nem jelentett pusztulást. A halál az utolsó átváltozás, a test itt marad, a lélek eltávozik. A teljes megsemmisülés csak a materialista világnézetű ember gondolataiban létezik.
A képen a Baranya-megyei Kórós település református templomának mennyezetkazettáján a Skorpió időszakának képjele látható. A kazettán érzékelhető az átváltozás nyugalma. Virágnyelven ugyan, de még a Skorpió ollói és fullánkja (duplán) is “láthatók”. A hangsúly viszont a középső, mintegy felemelkedő szív mintán van. Így a képen a virágok a Skorpió csillagképet is megidézik, pontosabban annak legfényesebb csillagát, az Antarest, a Skorpió szívét. Ez a csillag kiemelt jelentőségű, mert egyedüliként Világoszlop és Tejútoszlop, azaz az Antares az egyetlen csillag, mely tartója az emberek és az Istenek útjának is. Maga a Skorpió csillagkép a legmélyebben ragyog a Napúton, így a Skorpió szíve a legmélyebb, a biztos szeretet jelképe.
Népművészetünkben sokszor az alsó világ jelölője a szív alak, amelyből indul az Életfa (ami Tejút képjel). Mennyezetkazettánkon is így jelenik meg, képnyelven megidézve a Tejútoszlopot. A belőle induló, széthajló (még úton lévő) virágai a középső világot jelenítik meg, amik fölfelé is és lefelé is „csatolnak”. A középső világ mindig kettős természetű, részben az alsó világhoz kötődik (mint pl. az emberi test esetében a lábak), részben pedig a felső világra tárulkozó (az előző példánál maradva, pl. a kezek). A felső világot a kiteljesedett (teljessé vált) világ-virág rajzolja. Az Életfa a világhoz való igazodás fontos szimbóluma. Sulykokon, kályhacsempéken, de még óvodás gyermekek rajzain is találkozunk ezzel a motívummal, ahol a szív az életcsíra ősi jele, az áldozatos szeretet, és az áldozatból támadó élet képjele is.
Írásainkban az évkör utolsó stációjához érkeztünk. Az esztendő körét végigjárva – majd újra elindulva – átélhetjük az élet „ugyanaz, de sohasem ugyanúgy” ismétlődő folyamatát, ami mindig lehetőséget ad arra, hogy emelkedjünk. A legjobb helyen vagyunk most ehhez: a Skorpió szívénél felléphetünk a Tejútra, hogy egy magasabb szinten folytathassuk az utunkat. És a földi utunk végén, amikor majd kilépünk a körforgásból, nyugodtan mondhassuk Szent Pál apostollal: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.” (2Tim.4,7).
