9 perc olvasási idő
A Mérleg jegy-érvénytartam keleti megfelelője a Sárkány. Első Hold-háza maga a Sárkány (Hold-házként és csillagképként nagybetűvel írjuk), a második Hold-háza a Szarvaskígyó, a harmadik pedig – lévén kardinális jegy – a Giliszta.
A Sárkány a mágikus energiák jelképe, az elvont “Sárkány-erőknek” ad érzékelhető formát. Összetett, nem emberszabású lény, félig-meddig csodás állat, melyet a pikkelyesség, a tűzokádás, a súlyos, nehézkes testiség, ugyanakkor a szárnyak, a repülés képessége érzékeltet. Próbáljunk a belénk rögzült sémáktól eltekinteni, és a sárkány ne a sátán szinonimája legyen, mint ahogyan a kereszténységben megjelenik. Népmeséinkben eltolódhat a „jó” és a „rossz” irányába is. Vannak jó sárkányok, pl. a „sárkánysógorok”, akik megőrzik a hősnek a királylányt, és vannak legyőzendő sárkányok, amelyek az életet veszélyeztetik.
Hervay Tamás sárkányokról írt dolgozatában írja, hogy ókori sumér nyelven a „sár” jelentése többek között: szentséges, nagy, király. A „kan” vagy „ka-an” jelentése pedig: magas gondolat, szó, isteni parancsolat. Tehát ezek alapján a sárkány kifejezést a szentséges szó, égi parancsolat, királyi gondolat tartalmakkal lehet megtölteni. Korábban már utaltunk rá, hogy a csillagos égen az északi félteke legmeghatározóbb csillagképe a Sárkány, aki a legfőbb tudást, a legmagasabb rendű (időtálló) bölcsességet őrzi. Az égbolt legmagasabb pontjáról „rálát” a karma (élet) kerekére, az Állatövre, így sorsunk egészét ismeri. A hősök legtöbbje ezért a tudásért, a teljesség megismeréséért küzd meg beavatása során a sárkánnyal, és ennek a küzdelemnek az eredményeképpen találja meg a párját (azaz önmaga másik felét) akivel kiteljesedhet.
A Sárkánynak az évkörben háromféle jelentésével találkozunk. A cselekvést vizsgáztatjuk ahhoz, hogy megtudjuk: melyik sárkánnyal van éppen dolgunk, melyik alakváltozatával állunk szemben, és mi a megjelenésének az üzenete. Éppen azért nehéz a sárkányokkal küzdeni, mert a hatástalanításukhoz tudni kell, hogy melyikkel küzdünk éppen.
Már megismertük a Bak hurkos farkú sárkányát, ahol a hurok a téli napfordulón az értékőrzést célzó végletes bezárkózást, illetve a legmostohább sorsú, legsötétebb, az életet veszélyeztető időszakát is jelzi. Ezt a sárkányt hatástalanítja a Bikában Szent György, mert tavasszal a tél képviselője már a megkötő, az élet folytatását korlátozó magatartás megjelenítője, így visszahúzó erő.
A Sárkány leghétköznapibb szerepe a Mérleg Sárkánya (lásd első képünkön, az erdélyi Kraszna település református templomának mennyezetkazettáját), aki egy földes jegy (Szűz) és egy vizes jegy (Skorpió) között egyensúlyoz. A régi kétserpenyős konyhai mérlegek nyelvei néhol valóságos sárkányfejet formáztak. De miért kell egyensúlyoznia? Egy kicsi kitérővel erre is választ kapunk. Ha ismerjük a Szűz és a Skorpió egyezményes jelét, tudjuk, hogy képzésük során van egy közös vonásuk: mindkettő egyformán – egy kis m-betűből – indul, aminek a zárt rendszeréből a Skorpió kilő, a Szűz meg visszazár hozzá. Ez a teremt(őd)és közeli állapot analógiája is lehet, amikor a két mozgás ritmusának váltakozása nyomán bontakozik ki a világ (Pap Gábor nyomán). Miért mondjuk ezt? A következő jegy a Skorpió lesz, de annyit előre kell bocsátanunk már most, hogy a legújabb kor kozmológiája éppen a Skorpió csillagkép mögé (pontosabban a Skorpió és a Kentaur csillagképek égbolt-tartományába) helyezi az általa jelenleg számon tartott Univerzum középpontját. Megtanultuk a Szűznél, hogy a Szűz (és a Bereniké haja) csillagkép irányából – a Szűz-extragalaktikus szuperhalmazból – egy egyirányú húzást kap az Univerzumnak az a része, amelyben vagyunk. Amíg az Univerzum központjából kirobbanó, kitörő erők érkeznek, addig a Szűz felől elszívó erők érvényesülnek. A Mérleg pedig ezek között a hatalmas erők között egyensúlyoz, feladata az egyensúly megteremtése.
A magyar népmese a világot az egyetemes működés szintjén tárgyalja, egy teljes világképet fejez ki, azaz a népmesében a Földünkről belátható egész kozmológiai rendszer analógiásan mindenestől benne foglaltatik.
A Mérleg és a Bak sárkányok a közös – megőrző, megfogó, gúzsba kötő – tulajdonságaikat a Szaturnusznak köszönhetik (a Bakban otthon van a „küszöb őre”, a Mérlegben pedig erőben).
A mesékben a sárkányok fejét szokták levágni. Erre legtöbbször azért van szükség, mert a szellemiségük (fej!) fajult el, egy olyan világképet fejeznek ki, ami kizárólagosságra törekszik, és ami már életellenessé válhat. Ezzel magyarázható a fejek száma is. A kiteljesedett világ mindig hármasságban jelenik meg, így ha a sárkánynak három feje van, akkor ez a kiegyenlítettség a legegyetemesebb világképre a teljesség igényével telepedne rá. A 7 fejű sárkány a világ dinamikus- (hétbolygórendszer), a 12 fejű a statikus – állatövi, évköri – rendszert egyöntetűen fenyegető tulajdonság-kiegyenlítődést jelent. Miért veszélyes az, ha mindenhol a kiegyenlítettségre törekszünk? Mert ez az a tendencia, amelyik fokozatosan lecsenget mindenfajta sajátszerűséget, sokszínűséget és ezzel egy végletes (végzetes) egyenlőséget hoz létre, hasonlóan a „hőhalálhoz”.
Rudolf Clausius a XIX. században fogalmazta meg a termodinamika második fő tételét, amelyből következik a „hőhalál” víziója. Magára hagyott, zárt rendszerben az entrópia (az „átalakító tartalom”) a maximumra törekszik, és ha ezt eléri, beáll a termikus egyensúlyi állapot. (Lehet vitatkozni, hogy ez csak homogén, véges kiterjedésű rendszerekben valósulhat-e meg, vagy sem, és a mi életterünk nyitott vagy zárt, de mi ezzel részleteiben most nem tudunk foglalkozni.) Mindenesetre, van az egyensúlyi helyzetnek egy olyan veszélyes fokozata, amikor a meleg nem meleg, a hideg nem hideg, hanem mindkettő langyos. Amikor egy társadalomban a nő már nem nő, a férfi nem férfi, hanem átváltoznak egy nemtelen masszává, és nincs meg a késztetés, hogy különbözzenek, akkor ebből már semmilyen tulajdonság nem bontakozik ki. Ez az egyöntetűség pedig életellenes. Ez a szélsőség jelenik meg a Mérleg harmadik Hold-házának analógiájában, amikor a Gilisztáról már nem tudjuk megállapítani, hogy hol a feje és hol van a farka.
A harmadik sárkánnyal majd később ismerkedünk meg, aki egy összetett csodalény. Ez a kozmikus minőség két virtuális pont, a Felszálló Hold-csomópont (a hagyományban Sárkányfej) és a Leszálló Hold-csomópont (Sárkányfarok) „egybeírásával” jön létre. Az ő működési terepe már egy magasabb létszint. Rendkívülisége abban áll, hogy ő a Nap-, illetve a Holdfogyatkozás sárkánya, mert ezek a különleges égi jelenségek csak a Hold-csomópontokban jöhetnek létre. A mesehősnek mindig tudnia kell, hogy a sárkánynak a feje vagy a farka van erőben (az Ikrek, illetve a Nyilas évköri pontjain erősködnek), mert aszerint tud megküzdeni vele. Ha a Sárkányfarok van erőben, akkor szemtől-szemben kell felvenni vele a harcot, mert így a Sárkányfejet könnyebben lehet levágni, azaz szellemi tekintetben lehet legyőzni. Ha viszont a Sárkányfej van erőben, akkor mögé lehet kerülni, a Sárkányfarokkal lehet viaskodni vagy bele kell ugrani a sárkány szájába, a gyomrába vagy a szívéhez, és így belülről győzhető le.
A Mérleg második Hold-házának jelzőállata a Szarvaskígyó, más elnevezéssel Sárkánykígyó, vagy meséink „Koronás kicsi kígyója” (középső képünkön a székelyföldi Ége református templomának festett kazettás mennyezetén az Oroszlán és a „Koronás kicsi kígyó” látható). A Koronás kicsi kígyó egyrészt megelőlegezi a végső egyensúly képjelét (Giliszta), másrészt pedig a következő jegyet is (Kígyó). A Rák havában, annak második Hold-házánál (a Gólyánál) már utaltunk rá, hogy a Szarvaskígyó a Mérleg második Hold-házaként a megtartó erő képjele is, és ez az erő (az őszi időszakban) indítja el az élővilágot a megmaradás, a menedék felé. A székelyek a Sárkánykígyót őrzőnek, a kapu, a bent, a telek – amit életnek neveznek – őrének tartják.
A Mérleg harmadik Hold-háza pedig – ahogy fent említettük – a Giliszta. A Giliszta a végső kiegyenlítettség, a struktúrálatlanság megjelenítője, ahol nem lehet eldönteni hol a kezdet és hol a vég (van mese, ahol Kolbászként jelenik meg, mert mindkét minőségre a vékony hosszú test, és az egymástól megkülönböztethetetlen végződések a jellemzők). Egy másik kazettán is érdekes párost látunk az égei mennyezeten: az Oroszlánt és a Gilisztát (utolsó képünk). Pap Gábor nyomán juthatunk arra a gondolatmenetre, hogy pusztulást okozhat, ha az agressziót engedjük szabadjára (életképi szinten az oroszlán testesíti meg), de az is életellenes, ha a kiegyenlítettség tud határtalanul érvényesülni, azaz ha minden egyöntetűsödik. A kiegyensúlyozottság végletes esete (Giliszta) áll szemben a képen az aktív cselekvés ugyancsak szélsőséges képviseletével (Oroszlán), akinek a megjelenése óhatatlanul az egyensúly felbomlásával jár. Ez egy folyamatos küzdelem a kialakult kiegyenlítettség és az azt megbontani szándékozó erőhatás között, ami a dinamizmust, az életet segíti úgy is, hogy arra késztet, hogy kibontsuk magunkból a lehetőségeinket.
Két mesét említenénk még: a Sárkány általában a szép lányokat viszi el, de az Ambrus királyfi című mesében legényeket rabol. A mese láttatja, hogyan billen meg a világ, mi történik az olyan világban, ahonnan fokozatosan eltűnik az emberségen belül a férfiasság (az AMBRuS név hangalaki megfelelője eMBeR, eMBeRSég).
Másik mesénk a Világvándora herceg, ahol a hercegtől egyszerre két (számára félelmetes) erőtényező kér segítséget: a Sárkány és az Oroszlán (a Sárkány ebben a mesében is a Mérleg-szerű végletes kiegyenlítettséget jeleníti meg). A hercegnek kell eldöntenie, hogy melyik „erőnek” segítsen. A már beavatott mesehős azonnal tudja, hogy a dinamizmust, a cselekvést (azaz az Oroszlánt) kell ilyenkor választani, így tudja közvetlenül az életet segíteni.
Aki nem hiszi, járjon utána!
