10 perc olvasási idő
Az Oroszlán havában tartjuk legnagyobb Boldogasszony-ünnepünket. A magyar római katolikus egyházi év kiemelkedő időszaka Nagyboldogasszony nyolcada, amelybe Szent István napja is beletartozik, és misztikus napja augusztus 15-e, Nagyboldogasszony napja. Ez a nap Szűz Mária mennybevételének és az ország Mária oltalmába ajánlásának ünnepe, valamint Szent István halálának, és koronázásának a napja is.
Az évkörön hét jelentős Boldogasszony-ünnepünk van, Boldogasszony hét megjelenési formája, hét tulajdonsága érvényesül ekkor. Nagyboldogasszony az Oroszlánban, a Nap otthonában a királynői minőséget, a „Menny és Föld Királynőjét”, az „Éj Királynőjét”, a magyarok Regináját, azaz Királynőjét képviseli.
Mindenekelőtt tudni kell, hogy a magyarság és Szűz Mária kapcsolata más, mint más nemzeteké. Pap Gábor művészettörténész hívja fel a figyelmet arra, hogy Magyarországnak Reginája, azaz Királynője Szűz Mária, és ez a hagyomány nem Szent István felajánlásával kezdődött. Szent István egyik legendájában, de Szent Gellért legendájában is olvasható, hogy a magyarok másképp tisztelik Szűz Máriát, mint más népek. Szűz Mária a magyaroknak nem (csak) Patrónája, hanem Úrnője, azaz Királynője volt már Szent Istvánt megelőzően is. Ezért lehetett a Szent Koronán még a XVII. században is – ahogy Révay Péter koronaőr leírásából (1613) tudjuk – a Szent Szűzanya zománcképe a mai Dukász Mihály kép helyén. Később III. Károly (Mária Terézia apja) „fokozta le” Szűz Máriát és terjesztette el a „Patrona Hungariae” címet. Azóta Szűz Máriát, mint Patrónát emlegetjük pl. az imádságos énekeinkben, tehát sajnos nem Királynőként tiszteljük Őt. (Vannak más országok, amelyeknek szintén patrónája Szűz Mária, de csak Magyarországnak Reginája.)Szent István a Szent Korona Szűzanyának történő felajánlásával megerősítette a királynői kapcsolatot és elfogadtatta azt a körülöttünk lévő nemzetekkel. Ez nem kevesebb védelmet jelent, mint azt, hogy aki ezt az országot megtámadja, az Jézus Krisztus édesanyját támadja meg. Az egyházi ábrázolásokon is gyakran jelenik meg Szűz Mária a Szent Koronával a fején.
Az éves körforgásban az augusztusi holdhónap Oroszlán jegye, és az időszak közepén lévő Telihold határozta meg Nagyboldogasszony ünnepét. Az Oroszlán a Nap otthona, aki a Teremtő akaratából király az égen és a földön is. Ennek az időszaknak a tulajdonságait a Nap határozza meg, de amikor megjelenik a másik uralkodó, a Telihold, a Nap királyi szerepe mellett megjelenik a királynői szerep is. Amikor éjszaka a Hold ragyogott, az Éj Királynője teljességében jelezte az elkövetkező törvénynapot, amikor a világosságban a Nap fénye (a hatalom és az erő) jelent meg a királyi törvénykezésben. Jobb oldali képünkön a Napba öltözött Boldogasszony Holdsarlón (Hold-bárkán) áll, így a Napot is és a Holdat is megjeleníti (Petrás Mária alkotása). Tetőtől talpig az arany ragyogása, a Nap sugárzása, mint egy fényburok jelenik meg, ami megidézi az ősanya védelmét és erejét.
Szent István az új állam koronázó bazilikáját az itt talált „magyar nyelvű népek” pogány istenasszonyáról, Nagyboldogasszonyról nevezte el. Uralkodása és bíráskodása első napját (ahogy utódai is) az istennő ünnepén tartotta (olvasóink egy részének elvesztését kockáztatva, de itt kell megemlíteni, hogy a régészeti emlékek, a krónikás hagyomány és a népművészetünk ismeretében valljuk az íjfeszítő népekkel való rokonságunkat, a szkíta–hun–avar-magyar folytonosságot, és azt, hogy nem Árpáddal érkezett az első „honfoglaló” magyar a Kárpát-medencébe).
Nagyboldogasszony természeti kapcsolódású, ahol az asszonyerő a király(nő)i (Nap) minőségben tündöklik. De miért kapta a „Nagy” jelzőt a Boldogasszonyok sorában? Ki Ő valójában? Milyen szerepe volt az ősvallásban és most kivel azonosítjuk Őt? Szűz Mária a Nagyboldogasszony? Nem, nem Ő az. Népünk ősvallásában Nagyboldogasszony az Anya, a személytelen anyagi természet szellemisége (Magna Mater, Nagy Istenanya, Anyatermészet), míg leánya, a Boldogasszony, a testet öltött, megszemélyesült mennyei istenasszony. Eleink hitében a magyarság – a Teremtő rendeléséből – Boldogasszony népe. Boldogasszony ősi asszonyistenség, amelyet a Kárpát-medencében élő népek tiszteltek és Gellért püspök tanácsára a térítők Szűz Máriára alkalmaztak.
Nagyboldogasszony, mint Anya, az Atya szintjén jelenik meg, és mindkettőjük ősforrása ebben az esetben az EGY. Az Atya az Őserő, az Anya az Ősanyag. Úgy az erő, mint az anyag örökkévalóak, ahogy a mai tudomány is megállapította, hogy az energia és az anyag csak átalakulhatnak, de el nem veszhetnek. Mivel az örökkévalóságot az emberi elme nem képes felfogni, ezért őseink úgy az erőt, mint az anyagot isteninek képzelték és istenségekként személyesítették meg. Mivel pedig semmiből nem képződhetik valami, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy úgy az erő, mint az anyag örökké megvoltak és örökké meg is lesznek.
Nagyboldogasszony, mint termékenység istennő ott van az élet indításánál, az élet során táplál, élelmet ad, majd az élet végén visszafogadja a testébe az elhunytat, akit majd ismét ő szül újjá. A testet öltésben viszont, mint Boldogasszony/Kisasszony, illetve a kereszténységben, mint Szűz Mária lép elénk.
A Nagyboldogasszony-Boldogasszony – Fiú „hármasnak” a gyökerei több ezer évre visszamenőleg megtalálhatók. A magyar hitvilág és hagyományok mind a mai napig élettel-halállal összefüggő szimbolikus szertartásai női központú, évezredes előzményeket tartalmaznak, amelyeket Falvay Károly foglalt össze. Az anyaistennők között fennálló közös képzetalapot az időszak természeti tulajdonságainak azonos szimbólumaiban kereshetjük (az Oroszlán időszak az aratás, a gyümölcsök, a termés beérésének, az életet adó élelem biztosításának az időszaka). Nagyboldogasszony istenanya a természet és az ember újjászületésének istennő-fogalma.
A Magna Mater alakja az ókor majdnem minden vallásában megvolt. Bobula Ida sumerológus mutat rá arra, hogy a sumer Baú és a magyar Boldogasszony között olyan hasonlóságok vannak, amit nem lehet a véletlennek tekinteni. Az ékírásokban felismerhető három gyök: BAÚ „élelemadó”, DUG „jóságos”, ASAN „isten-nő, uralkodónő” külön-külön előfordul a Magna Mater sumer nevei között. A BA-DUG összetételt a magyar BÓDOG (boldog) szavunkkal azonosítják (Dr. Gosztonyi). BAU-DUG ASAN istenasszony megfelel a magyar Boldogasszonynak. Ahogy a csíksomlyói Babbáról korábban írtuk, Daczó Árpád gyűjtése szerint az erdélyi magyarok Babbája ősibb gyökerekkel rendelkezik, mint a kereszténység Szűz Mária kultusza, és kapcsolat állhat fenn közte és a sumér anyaisten Baú vagy Baba között. Nagyboldogasszony és Boldogasszony ókori párhuzamai még a mezopotámiai Inanna-Istár, az egyiptomi Ízisz, a görög Démétér/Perszephoné istennők lehetnek.
A teremtéstörténet így kezdődik „Kezdetben teremté Isten az Mennyet és Földet” (Károli Gáspár fordításában). A magyar nyelvben és hagyományban (is) a Menny és a Föld a nőiséghez kapcsolódik (mint ahogyan a mezopotámiai és egyiptomi istennők is a „menny és föld királynője” címet viselték). Nyelvünkben egész szóbokor alakult ki a „menny” fogalom köré: menny, mennyezet, menyasszony (aki a hagyományban az „Éj Királynője”), meny (a fiú felesége), menyegző, menyecske, menyét, menyhal, méh-hal, stb.). Hagyományunkban a „Menny” az ég fölötti világ, ami a csillagok terében, a sötétség érzékelhető részeként, illetve azzal ellentétesen, a „föld alatt” van. A mennyország, a szimbolikus éden a föld fölött helyezkedik el, a halottak pedig a föld boltozatának alsó részében, az alvilágban vannak. A „másvilág” így a föld fölött is, és a föld alatt is értelmezhető. A menny és a föld, a felső és az alsó boltozat egysége. Ezt az egységet a sötétség köti össze, azaz ez a két fogalom a sötétségben azonosul. A mennyország, a mennyei téridő, női szerepkörben a kezdetet és a befejezést jelenti. Az éjszakai ég, a föld, az alvilág, az ősóceán, a női elvvel vannak összhangban.
Itt kell megjegyeznünk, hogy az 1930-as évektől a Biblia-fordításokban a hivatkozott „Menny” kifejezést „Ég”-re cserélték. Az „Ég” férfi minőség, a fény, a világosság, a tűz kapcsolódik hozzá (gondoljunk csak az „ég” szavunkra, mint igére). Ezért adódik értelmezési különbség a kereszténység előtti és a keresztény magyar istenasszony között. Szűz Mária földi leány, akit az égi Atya választ ki, aki az égi Szent Lélektől fogan, aki az égi Isten fiának az anyja, akit halála után az Égbe visznek fel és az Egek Királynőjévé koronáznak. A mennyország a (judeo)kereszténységben csak az Atyához kapcsolódó, égi fogalom.
Nagyboldogasszonyban a menny és föld kettősség egységét ismerhetjük fel; Nagyboldogasszony és szűz leánya, Boldogasszony viszonyában az anya-leány kettősséget; Boldogasszony (vagy Kisasszony) és Fia kettősében pedig Szűz Mária és Jézus viszonyát. A Szent István-i térítés óta Nagyboldogasszonyt Szent Annával (Szűz Mária édesanyja), Boldogasszonyt pedig a Szűzanyával (Szűz Mária) azonosítjuk. A keresztény középkorban feltehetőleg emiatt terjedt el hazánkban a legtöbb helyen a Mettertia kép, amelyen Szent Anna, Szűz Mária és a Kis Jézus látható (bal oldali képünk a Vas-megyei Velemér katolikus templomában készült).
Nagyboldogasszony napján Máriát Szendergő Máriának is nevezik. A SZeNDeRGő hangalaki megfelelője CSeND-öRöK, SZeNT-öRöK. A szendergés magában rejti a csendet, a szentséget, az ősanyát. A csend leggyakoribb jelzője, hogy mély. Mélység, sötétség és csend szorosan összetartoznak. Nagyboldogasszony az Életnek és a Halálnak a kapuja, a csenden át vezet egyik létállapotból a másikba. A női minőség az elengedhetetlen és egyedüli átjáró a lélek számára az anyagi világ viszonylatában. Az örökkévalóság mennyei időtlenségéből a női test kapuján keresztül érkezünk a földre, a téridőbe, és a földbe, az anyaföld testébe mélyesztett sír kapuján keresztül távozunk ebből a világból, vissza a mennyei időtlenségbe. Nagyboldogasszonytól az elhunyt újjászületését várják. Innen a sír, az anyaföld gyermeket váró domborúsága, és a rárakott, az élet mágikus kezdetét mutató virágok szimbolikus kapcsolata. Nagyboldogasszonyban a kezdet és a vég azonossága jelenik meg.
Mozart beavató művében, a Varázsfuvolában az Éj Királynője a Telihold képviseletében lép fel (leánya – Pamina – Vénuszt, a termékenység istennőjét személyesíti meg).
De itt van nekünk Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjéből az irodalom legszebb teremtéstörténete: a női alakban megjelenő, sötét ruhás, lefátyolozott Éj monológja. Kérjük, olvassák el a szívükkel! Ízelítőül (írásunkhoz kapcsolódva) álljon itt néhány idézet belőle:
„Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
…
Most felmosolyga mélyiből az ég;
S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
…
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
…
És hol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj….”
