5 perc olvasási idő
Népművészetünk ránk maradt (képes és szöveges) emlékeiben három jelentésszint jelenik meg. Az első, a hétköznapi, életképi jelentésszint, az „itt és most” megidézése. Ezt látja mindenki, ez alapján sorolják be témák vagy stílus alapján a műveket. A második jelentésszintre az „ilyentájt” megjelölést alkalmazhatnánk, ahol a téridő-egységek szerint tudunk tájékozódni. A harmadik szint pedig a képírási szint.
A bal oldali képen hétköznapi, életképi szinten (gránát)almát látunk egy vasi hímzésen, kis „szarvacskákkal”. A téridő-egységek szerinti szinten, a tavaszi (Kos) energiák robbanását követően a szökőkút-szerű kiáradás lecseng, a Kos-jel ágai kétoldalt visszakanyarodnak a tövükhöz, amellyel megkapjuk a Bika évköri-egység jelét, és amely egy félbevágott almára emlékeztet – ezért az alma a Bika egyik hagyományos képjele és egyben a Bika zodiákusi jelét is megrajzolja. Nagyon gyakori motívum a (gránát)alma a magyar népművészetben, lépten-nyomon találkozunk vele hímzéseken, keresztszemes hímzéseken, lepedőszéleken, valamint a népmesékben almafaként vagy aranyalmaként. Korábbi írásainkban több helyen kitértünk már erre. A „szarvacskák” a már megindult felfelé mozdulást szimbolizálják, amelyből majd az Ikrek-mozgásdiagramja kialakul.
A jobb oldali pásztorfaragáson, életképi szinten – ahogyan ma mondanák –, egy virágos ágat eszegető madár látható. Erről is beszéltünk már, ha egy madár jelenik meg népművészetünkben, az általában a Bika második Hold-házát képviselő Galamb. Mondhatja bárki, hogy a képen nem galamb látható, elrajzolta a faragó pásztor, Istenem, remegett a keze, vagy nem látott még galambot, madarat, stb. Lehet. De az is biztos, hogy minél élethűbben és pontosabban adja vissza – a reneszánsz óta – egy kép a „valóságot”, annál több információ vész el a téridő-egységek vagy a képírási jelentésszintből, és annál inkább kizárólagos az életképi jelentésszint, az „itt és most” (Pap Gábor nyomán). A képi gondolkodásmód nem kizárólagos, az analógia kulcsszava az „is-is”, szemben a racionális gondolkodás „vagy-vagy” szemszögével. Amikor már elhomályosul a többi jelentésszint emléke, akkor már csak az életképi szinten hasonlítják a galambot galambhoz, a virágot virághoz, és ítélkeznek oly sokan, ha nem elég „galamb” a galamb, vagy sikerületlen a fa, a levele vagy a virága. Gondoljunk ilyenkor arra, hogy nem biztos, hogy a mester volt nehézkezű, hanem, hogy nem kizárólag az (galamb, vagy fa, vagy virág) vagy nemcsak az akart lenni. Sziromból szárny, tulipánból angyalka így lehet.
Van olyan festett kazettás mennyezet, pl. a felföldi Nógrádszentpéter evangélikus templomában, ahol gyönyörűen elindul egy életfolyam növényként, majd belekerül a növény levelébe egy kis pont és máris megállapodik, madár lesz belőle. A madár teste még falevél. Népművészetünk egyik sajátossága, hogy az egyes létalakulatok (növény, állat) egymásba átalakulhatnak. Amikor egy madár/állat szájából indul a virágos ág, az álla(po)tszerűség továbbmondja a teremtő igét, újraindítja a folyamatszerűséget. Ha nem tenné, megállna a növekedés, és ez az élet megszűnését eredményezné. A folyamat és állapot ritmikus egymásba alakulása magának az életnek a folyamatábrája.
Ábrázoló népművészetünkben, így, ha a madár szájából egy virágos ág bújik ki, az nem azt jelenti, hogy éppen eszegeti, csipegeti, vagy a csőrében hozza a növényt – mint Noé galambja az olajágat -, hanem „kimond”, „kiénekel” valamit. (Szépen oldotta meg Jankovics Marcell a „Magyar népmesék” mesesorozat indító képsoraiban, ahol a madár kiénekli a virágos ágat.) Ez a „virágbeszéd”, a „virágnyelv”. Ha ismerjük a képírást, akkor ki is tudjuk olvasni, anélkül, hogy egyetlen ma ismert betűt látnánk. A képírás jelentésszintjén nem az „egy hang – egy jel” működési mechanizmusa érvényesül, hanem a kevés jellel sok, egymással szerves kapcsolatban álló információt tároló-továbbító, ún. mássalhangzó kategóriákat tekintjük alapegységnek (Pap Gábor nyomán). Ezekhez hangképző szerveinknek jellegzetes, egymástól jól megkülönböztethető állásai tartoznak és jelük lerajzolható (a magyar népművészet a jelüket sokszor ki is emeli, hol pontozással, hol „szőrözéssel”). Ezekből a képjelekből alakul a virágbeszéd vagy virágnyelv is, amelyet a népművészeti alkotásokon legtöbbször úgy látunk, mint virágos növényi ág(ak)at „kimondó” madarak vagy állatok. Népművészetünk képírási jelentésszintjének sajátosságairól való mélyebb elemzés sajnos meghaladja jelen írás kereteit.
Azon azért így is elgondolkozhatunk: vajon mit üzen a madár a képen így májusban, a szerelem-hónapunk idején? Rossz hírt vagy jó hírt? Önök szerint szomorú vagy boldog a virágözön által megjelenített üzenet? Hat a múltra, a jelenre, a jövendőre? Érezzük benne, hogy megjelenik az idősík, a folyamat, a folyamatosság? Egy szót „mond” vagy mondatokat, esetleg folyamatosan énekel? Érezzük a felhőtlen örömöt? Érezzük benne a régi népdalok monumentális erejét?
