Volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek ügyibe való szép felesége volt, de gyermeke csak akkora sem, mint egy ütés tapló. Imádkoztak este, reggel, lefektükben, fölkeltükben: – Uram, Istenem, csak akkora gyermeket adj, mint egy ütés tapló. De az Úr Isten nem hallgatta meg az imádságukat.
No, telik-múlik az idő. Megébred egy reggel az asszony, s azt mondja az urának:
– Hallá-é! milyen bolond álmot láttam én az éjen.
– Mit, ugyan bizony?
– Hát a házunkba jött egy ősz öregember, s azt mondja: – Tudom én, mi a bajotok, neked s az uradnak. Ha gyermekre van szükségetek, menjetek ki ma reggel a kapu elejibe, ott álljatok meg, s akármiféle lelkes vagy lelketlen állat jön arrafelé, fogjátok meg, vigyétek be, az lesz a ti gyereketek.
– No, hallod-e asszony, elég bolond álom, de próbáljuk meg.
Mindjárt felöltöznek, kimennek a kapu elejibe, s ott állingálnak jó darab ideig. Hát egyszer csak fut arra egy sárga kicsi kígyó.
Hé, ördögadta varasgyékje! – neki a sárga kicsi kígyónak, megfogják, az asszony a kebelibe dugja, beviszik a házba s ott jól tartják tejbe mártott kenyérrel.
Telnek, múlnak napok, egyszer csak megszólal a sárga kicsi kígyó, s azt mondta a szegény embernek:
– Édesapám, menjen el a királyhoz, s kérje meg nekem a leánya kezét!
– Mit beszélsz, te szerencsétlen teremtés, hiszen a király mindjárt a fejemet véteti.
– Csak menjen el, ne féljen semmitől, a többi az én dolgom lesz.
Addig s addig, hogy a szegény ember felkászálódik, s elmegy a királyhoz. Egy jó puskalövésre volt a király palotája… Bemegy az udvarba, s hát a király éppen akkor sétál a katonái előtt, s vizitálódik. Odamegy a szegény ember, köszön illendőképpen, s azt mondta:
– Felséges királyom, életem, halálom a kezedbe ajánlom, az én fiam, a sárga kicsi kígyó azért küldött, hogy megkérjem neki a leányod kezét.
Nagyot kacag a király, hogy a könnye is kicsordul belé.
– Jól van, te szegény ember, én nem bánom, hanem előbb három dolgot adok fel a fiadnak, s ha azt meg nem teszi, karóba húzatom a fejét.
Az első feltétel az lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér Ilona kertjéből.
Hej! Megszontyolodott a szegény ember. Most már kifogy ebből az egy fiából is. Hogy tudta ilyen bolond dologra adni a fejét. Csakhogy fel nem vetette a nagy búbánat. Hazamegy, s mondta a fiának a király üzenetét.
Azt mondta a sárga kicsi kígyó:
– Azért bizony egyet se búcsálódjék, édesapám, még ma elhozom a három aranyalmát.
Avval csak kikerült az ajtón, s meg sem állott a Tündér Ilona kertjéig. Ott bebúj a kert hasadékán, felfutott a legelső fára, s lenyisszentett egy almát. Hej! – atya – fiú – szentlélek! -, akkorát csendült erre a kert, hogy hetedhét országon túl is hallódott a csendülése. Hát csak törtet elő a hétfejű sárkány (mert tudjátok meg, hogy ez őrizte a kertet), a szájából hét singnyire futott elé a veres láng. Megállott a fa alatt, szimatolt erre is, arra is, ha megláthatna valakit. De a sárga kicsi kígyó belebújt a fa odvába, s meg sem moccant, míg a hétfejű sárkány nagy derendóciával el nem szelelt. Akkor kiugrott az odúból, leszakasztott még két almát, s egy percre kívül volt a kerten.
Bezzeg álmélkodott a szegény ember, mikor a sárga kicsi kígyó megérkezett a három aranyalmával.
No, volt öröm. Mindjárt tarisznyájába tette a három almát, s nagy lelkendezve futott a királyhoz.
– Itt a három alma, felséges királyom.
Nézi a király erről is, arról is, forgatja az almákat minden oldalra, de azok bizony igazi színarany almák voltak.
– No, jól van, te szegény ember, hanem még hátravan két föltétel. Mondd meg a fiadnak, hogy ha holnap reggel ilyen kakassarkon forgó aranypalotát nem teremt a te házad helyére, amilyen az enyém, szörnyű halálnak halálával hal meg.
Aj, csak most szontyolodott el isten igazában a szegény ember. Renyekedett s évelődött szegény feje, hogy mit tud most csinálni az a szetemnyi teremtés. Lopni csak lophat, de hogy építsen, mikor egy bábóháznak sem volna képese. Sírva mondja otthon a fiának:
– Jaj, szerelmes gyermekem, mibe ártottad magad! Ha holnap reggelre olyan palota nem lesz a házunk helyén, mint a királyé, szörnyű halálnak halálával halsz meg.
Azt mondja erre a sárga kicsi kígyó:
– No bezzeg, édesapám, ha még ezen is tud epekedni! Csak feküdjenek le békével, kied is, édesanyám is, majd csudára ébrednek.
Beesteledik, s kimegy a sárga kicsi kígyó az udvarra. Elévesz egy sípot, megfuvintja, s hát abban a szempillantásba annyi ördög kerekedett össze, hogy a hold s mennyi ragyogó csillag mind megfeketedett. Csak elélibegett egy sánta ördög, s azt kérdi a sárga kicsi kígyótól:
– Mit kívánsz, édes gazdám?
– Azt, hogy ezt a házat szépen szedjétek széjjel, s éppen olyan aranypalotát építsetek ide, mint a királyé. – Hej, neki az a rengeteg sok ördög, surrogtak, burrogtak, mozgolódtak, forgolódtak, s mire pitymallott, az utolsó szegig készen volt a palota. Megébred reggel a szegény ember s a felesége, csak dörzsölték, dörzsölték a szemükből az álmot, kérdezték egymástól: vajon ők-e ők? Odafut a sárga kicsi kígyó, s azt mondja, hogy bizony csak kietek-kietek.
Felszökik a szegény ember az aranyos ágyból, felöltözik aranyos gúnyába, s fut a királyhoz. Ez már ott állott az ablakában, s onnét nézte a palotája társát. Jó messziről elejébe kiáltott a szegény embernek:
– Be se jöjj, te ördöngős gyermeknek ördöngős apja, hanem vidd meg a harmadik főfeltételt. Hogyha holnap reggelre a két palotát össze nem köti egy aranyhíddal, s ha a híd két oldalán aranyfákon aranymadarak nem énekelnek, elpusztítom a föld színéről minden nemzetségével.
Hazamegy a szegény ember, de most már nem is búsult olyan erősen. Gondolta, ha a többit megcsinálta az ő fia, csak megsegíti az isten a harmadik főfeltételben is.
Jól gondolá, mert reggel már az aranyhídon sétált a királyhoz. Magával vitte a sárga kicsi kígyót is. Bemennek a királyhoz, jó reggelt köszönnek, s a szegény ember elémondja:
– Fenséges királyom, életem, halálom a kezedbe ajánlom, itt a fiam, a sárga kicsi kígyó, most már tartanók meg a lakodalmat.
Eleget kenterfalazott, teketóriázott a király, de mit volt mit nem tenni, szavának kellett, hogy álljon. Jaj! A szegény királykisasszony, mikor meglátta az urára levendőt! Sírt, földhöz vágta magát hetvenhétszer, de mind hiábavalóság volt, a lakodalmat megtartották. Eközben beesteledik, s az éfiú pár bemegy a szobájába. A királykisasszony bizonygatózott, hogy inkább megöli magát, de nem fekszik egy ágyba azzal a rusnya sárga kígyóval, s ha hozzá talál nyúlni, megfogja, s kitekeri a nyakát.
Hát egyszer csak keresztülbucskázik a fején a sárga kicsi kígyó – s halljatok csudát! -, dali szép legény lett belőle!
Megszólal a legény:
– Ne félj tőlem, szépséges szép királykisasszony. Nem vagyok én sárga kicsi kígyó, én egy elátkozott királyfi vagyok. Apám arra átkozott, hogy hét esztendeig, hét hétig s hét napig kígyóbőrben járjak. Még nem telt ki az átok ideje, azért azt mondom neked, hogy senkinek ezen a világon ne szólj erről, mert mind a ketten erősen megbánjuk.
Megörvendett ennek a királykisasszony, fogadkozott, hogy senkinek sem szól.
De reggel bemegy az apjához, s ez addig faggatta, hogy mégis elmondott mindent. Várj csak – gondolá a király -, nem hordod te tovább azt a rusnya kígyóbőrt.
Volt a palotában egy vén boszorkány, azt magához hívatta, s megparancsolta neki, hogy előre menjen be az éfiú pár szobájába, s ha leveti a sárga kicsi kígyó a bőrét, égesse el.
A vén boszorkány előre bé is ment, s mikor az ifjú pár lefeküdt, kibújt az ágy alól, megkereste a kígyóbőrt, s egy teli parázs serpenyőben porrá égette.
Megébred reggel a sárga kicsi kígyó, fel akarja venni a bőrét, s hát nincs! Aj, megszomorodik szegény feje! Azt mondja a feleséginek:
– No, feleség, mégsem tartottad meg a szavad, a bőrömet elvitte valaki. Nekem most már el kell innen pusztulnom, haza, az apám várába. Még éppen hét napom van, de ha azt akarod, hogy a feleségem maradj, utánam kell jönnöd.
Ezzel egy aranyabroncsot vett elő, s azt mondta:
– Ezt az aranyabroncsot a két karodra teszem, hogy senkit meg ne ölelhess, míg ismét egymásé lehetünk. Én megyek a fekete várba, te jere utánam egy ingesen, mezítláb, állj meg a várkapu előtt, s hét nap, hét éjjel szüntelen azt kell kiáltanod: Jere ki, te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot.
Elbúcsúztak keserves könnyhullatások közt, s a sárga kicsi kígyó ember képében elindult a fekete várba.
Estére kelve a felesége is utána, s meg sem állott, míg a fekete várhoz nem ért. Ott aztán csak kiabálta: Jere ki, te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot!
Hét éjjel s hét nap mind ezt kiabálta, akkor megnyílt a fekete vár kapuja, kijött a dali királyúrfi, odafutott a feleségéhez, megölelte, megcsókolta s az aranyabroncs magától lehullott. Azzal szépen fölkerekedtek, dióhéjba telepedtek, a Küküllőn leereszkedtek.
Holnap legyenek a ti vendégetek.
(Benedek Elek összes meséi, 1. kötet, Szukits Könyvkiadó, 2001)
