Volt egyszer egy öregember s egy öregasszony, volt nekik egy kakaskájuk meg egy tyúkocskájuk. Egyszer a kakaska meg a tyúkocska kiment a mezőre, ottan jártak-keltek, keresgéltek-kapirgáltak, míg-nem a kakaska talált egy búzakalászt, a tyúkocska meg egy mákfejet. Nosza, mindjárt hazavitték, s az öregember egyszeribe kicsépelte a búzát, aztán meg is őrölte, az öregasszony pedig kikopolta a mákot, megtörte, mézzel összekeverte, a lisztből kalácsot gyúrt, azt meg a mézes mákkal megtöltötte. Az ám, de nem volt szegény öregeknek sem tűzhelyük, sem tüzük, ablak közé tették a kalácsot. Gondolták: majd megsüti ott a nap.
Véletlenül éppen akkor járt ott Rókáné komámasszony Farkas komájával, megpillantotta a kalácsot, s mondja Farkas komának:
– Ejnye, komámuram, egyet mondok, kettő lesz belőle.
– Hadd hallom, kedves komámasszony.
– Lopjuk el ezt a kalácsot.
– Nem bánom én, komámasszony, csak aztán meg ne csaljon kend az osztozásnál.
– Ugyan, ugyan, komámuram, mit nem gondol rólam? – szenteskedett Rókáné komámasszony.
Bezzeg hogy egykettőre elemelték a kalácsot, aztán – uccu neki, vesd el magad! – szaladtak árkon-bokron át, s meg sem álltak, míg az erdőbe nem értek. Ott hamarosan letelepedtek, s Farkas koma mindjárt hozzá akart látni az osztozásnak, de a hamis Rókáné azt tanácsolta, hogy várjanak az osztozással, hadd süsse még a nap egy keveset a kalácsot, addig aludjanak egyet. Hej, de jó lesz, ha majd felébrednek! Farkas koma megfogadta a tanácsot, nyomban el is aludt, de bezzeg nem aludt el Rókáné komámasszony: feltörte a kalácsot, a mézes mákot mind egy falásig megette, aztán újra megtöltötte sárga meg fekete homokkal. Most már ő is elaludt, s egyszerre ébredett fel a Farkas komával.
– Na, most osztozzunk – mondotta Rókáné komámasszony, s nagy hirtelen feltörte a kalácsot.
– Hát ez mi? – ordított Farkas koma. – Hová lett a mézes mák?!
– Hiszen én is éppen azt szeretném tudni! – kiabált torkaszakadtából Rókáné komámasszony.
– Bizonyosan kend ette meg, amíg én aludtam!
Csúnyán összevesztek, esküdöztek mennyre-földre, végre is abban állapodtak meg, hogy kefeküsznek a napra, s amelyiknek a testéből viaszt olvaszt ki a nap, az ette meg a mézes mákot.
Na, kifeküdtek a napra, Farkas koma csakhamar el is aludt, de bezzeg nem aludt el Rókáné komámasszony, beszaladt a faluba, ott egy méhkasból elcsent egy keret mézet, a keretből a mézet kinyalta, a viasszal pedig véges-végig bekente Farkas koma testét.
Felébred Farkas koma, nézi a testét, ámul-bámul, nem érti a dolgot, hümget.
– No látja kend, komámuram, hogy kend ette meg a mézes mákot! – üvöltötte magánkívül Rókáné komámasszony.
– Hát ami igaz: igaz – szégyenkezett farkas koma -, úgy látszik, csakugyan én ettem meg.
És szentül megfogadta, hogy máskor becsületesen osztozik meg Rókáné komámasszonnyal!
Így volt, vége volt, mese volt.
(Népmese https://gondola.hu/cikkek/3917-Rokane_mezes-mazos_kalacsa.html)
