Nem tudom, hogy s mint történt, elég az, hogy holló uraság meg rókáné komámasszony nagy barátságot kötöttek. Erdőn-mezőn együtt jártak-keltek, együtt ebédeltek (ha volt mit), egy szó, mint száz: sok országot-világot bejártam, de még ilyen barátságot soha nem láttam.
Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy egy kandúr levelet hozott rókánénak, melyben azt írja egy barátja, hogy látogassa meg az erdejében, mert sok ott a jó falat.
Rókáné tüstént futott holló úrért:
— Jöjjön kelmed sétálni az erdőbe!
Holló úr ráállott. Hát aztán mi történt? Az történt, hogy amint az erdőn sétáltak, Holló úr elrikkantotta magát:
— Nézzen oda, lelkem komámasszony, jönnek a vadászok! Jaj nekünk, mit tegyünk? Hová legyünk?
— Sose féljen, lelkem komám — mondotta rókáné komámasszony —, van énbennem tizenkét ravaszság, majd kifogok rajtuk! Gyerünk gyorsan az én barlangomba!
Nosza, nagy hirtelen kereket oldottak, s egy perc alatt, kettő alatt a barlangba futottak, ottan meglapultak.
De a vadászok látták ám, hogy hova bújtak el, s egyenest a barlanghoz mentek, aztán (mert ásót is vittek ám magukkal) elkezdték ásni a barlangot.
— Tyű — szűkölt rókáné komámasszony —, ennek fele sem tréfa! Hallja csak, holló úr, hány ravaszsága van önkegyednek?
— Nekem csak egy — felelt holló úr. — És önkegyednek hány van?
Mondotta rókáné komámasszony:
— Az imént még tizenkettő, de már csak hat van belőle.
Közben a vadászok félig beástak a barlangba, s rókáné komámasszony mind beljebb-beljebb szorult.
— Mondja, kedves komám, nem szaporodott a ravaszsága? — kérdezte rókáné komámasszony.
— Bizony nem — felelte holló úr —, még mindig csak az az egy van, ami volt.
— Hm, hm — hümmögött rókáné komámasszony —, nekem meg már csak három maradott.
A vadászok csak ástak, ástak tovább, már egészen közelébe jutottak rókáné komámasszonynak, ő meg szurkolt erősen, s újra kérdezte:
— Kedves komám, még mindig nem szaporodott a ravaszsága?
— Bizony, bizony, még mindig csak ez az egy van — mondotta holló úr, s ahogy ezt mondotta, elterült a földön, mintha meghalt volna.
Éppen akkor értek odáig a vadászok. Mondja az egyik:
— Dobjuk ki ezt a döglött hollót, minek ez nekünk?
Mindjárt ki is dobták. Ahogy kidobták, egyszeribe feltámadt holló úr, akinek csak egy ravaszsága volt, s elrepült. Rókáné komámasszonyt pedig, akinek tizenkét ravaszsága volt, fülön fogták, s agyonlőtték.
Holló úr ezalatt egy fának a legfelső ágán üldögélt, s onnan énekelte ezt a szép nótát:
Bőven elég egy ravaszság,
jóval többet érsz vele,
mint a sokkal, ha a sokból
egynek sem vagy mestere!
Így járt egyszer, egyetlenegyszer pórul rókáné. El is kukorékolta kakas gazda a nagy hírt az újságból, az egész baromfiudvar örömére.
(Benedek Elek: Vége jó, minden jó! Móra Kiadó, Budapest, 1979.)
