Volt egy öreg király, annak három fia. Az öreg már olyan öreg volt, hogy nem volt képes kimenni az udvarból, és templomot építtetett az udvarába, hogy ő ott, a saját udvarában menjen az Isten házába.
Mikor a templomtorony elkészült, egy reggel egy madár szólalt meg a torony tetejében. Mikor az öreg király meghallotta a madár szólását, annyira megifjodott, mint egy húszéves legény.
Rögtön szólt a fiainak, hogy fogják meg a madarat.
Fel is ment a legidősebbik. Mikor rátette volna a kezét, a madár elrepült. Utánanézett. A messzi távolban látott egy erdőt, úgy látta, mintha az az erdő szélén szállt volna le egy fára. Lement a toronyból, és azt mondta az apjának:
– Édesapám, láttam, hova repült, megyek utána.
– Segítsen az Isten, fiam, minél gyorsabban hozzad a házunkhoz – mondta az öreg király, mire a királyúrfi elment.
Jól betarisznyált magának, lóháton, fegyverrel, kopóval. Késő estére érkezett az erdő szélére. Tüzet rakott magának, s kezdett vacsorázni. Vacsorája közben elszaladt előtte egy róka. Azt mondta a királyúrfi:
– Eredj, kutyám, fogd meg azt a rókát, ne futkározzon itt körülöttem.
A róka azt kiáltotta:
– Légy kőbálvány kutyástul együtt!
A királyúrfi rögtön kőbálvány lett kutyástul, lovastul együtt.
Második reggel a középső királyúrfi ment el a torony tetejébe a madárért, és ő is csak azt látta, amit a bátyja. Mikor lejött a toronyból, azt mondta:
– Édesapám, láttam, hova repült, megyek utána.
Az is betarisznyált magának, lóra ült, kutyát, fegyvert vitt magával. Mikor az erdőbe ért, jó este volt. Õ is vacsorázni kezdett: Vacsora közben ott szaladt a róka:
– Eredj, kutyám, fogd meg azt a rókát, ne csihogjon itt.
A róka azt kiáltotta:
– Légy kőbálvány te is kutyástul, lovastul együtt.
Harmadik reggel szintén szólott a madár.
Felment a legkisebbik királyúrfi. Mikor a tenyerét tette volna rá, a madár elrepült. ő is csak azt látta, amit a bátyái, hogy a madár odament az erdőbe. Lejött a toronyból, tarisznyát tétetett, lovat nyergeltetett, kutyát, fegyvert, s útnak indult.
Mikor odaért, öreg este lett. ő is tüzet rakott, és vacsorált. Vacsorája közben ott szaladt el a róka ugatva, ő pedig azt felelt:
– Édes kis rókám, ne ugass, gyere ide hozzám vacsorára.
– Szívesen odamennék – azt mondta a róka -, de félek a kutyádtól.
Elővett egy spárgát, s azonnal odakötötte a kutyát a bokorhoz.
Hogy a vacsorát elvégezték, azt mondta a róka:
– Királyúrfi, azt hiszed, hogy a madár itt van ezen a fán?
– Persze, hogy azt hiszem. Láttam, hogy ide repült. Látszott, a fán valami csüng, azt hittem, hogy az éppen a madárfészek.
– Jaj, kérlek szépen – mondta a róka -, az a madár még innen messze van, hanem ne búsulj, mert elhozzuk. Az a madár a Veres király országában van, ami a hetedik országszél. Annak a királynak a kertjében egy körtefa van. A körtefa odvas, a madár benne van abban az odúban, odafészkelt, oda költ.
Na, megindultak, útra kerekedtek. A róka szép fiatalemberré változott, lovat vásárolt magának, és megindultak ketten. Nagyon sok idő múlva megérkeztek abba a városba, amelyikben a Veres király palotája volt.
Na, betértek egy vendéglőbe. A lovat bennhagyják az istállóban, és mennek, hogy szétnézzenek a városban. Mikor megközelítik a kertet, megmutatta a rókából lett legény:
– Ni, királyúrfi, ez az a körtefa. Nagyon vigyázz, mert a madarat megfoghatod könnyen, de mikor lejössz a körtefáról, a körte egész erőszakkal bújik a szádba, s ha meg találod harapni, olyat csendül a fa, hogy az egész királyi őrség azonnal talpon lesz.
Éppen mászott le, már a legalsó ágon volt, de muszáj volt, hogy leheletet vegyen. Egy körte csak a szájába csapódott, és bizony beleharapott. Az őrség azonnal talpon volt, a királyúrfit bizony elfogták.
Szerencsére a róka kívül maradt a kerítésen.
Azt mondta a Veres király a királyúrfinak:
– Ni, látom, hogy királyúrfi vagy. Most fel kellene, hogy akasztassalak, mert eljöttél a kertembe lopni, de megkegyelmezek neked egy feltétel mellett.
Azt kérdezte a királyúrfi, hogy:
– Mi legyen az a feltétel?
Azt mondja a Veres király:
– A Veres-tengernek a partján van egy gyönyörű palota. Abban van egy királykisasszony, ha el tudod lopni, elhozod nekem, szabadon bocsátalak.
– Egy életem, egy halálom, megpróbálom.
Kiment, a rókából lett legény mindjárt hozzá csatlakozott. Azt mondta a rókából lett legény:
– Ugye – azt mondta -, megmondtam. Most szintén nagyot vállaltál el, de most már nem bízom rád, magam vállalom el. Teérted megteszem, mert igaz voltál hozzám, nem, mint a bátyáid.
Mentek, mendegéltek. Elértek egyszer a Veres-tengernek az innenső partjára, de a palota meg a kisasszony a túlsó parton volt. Törik erősen a fejüket, hogy mehetnének keresztül. Leszakaszt a róka egy lapulevelet, azonnal egy csónakot csinált belőle, s egy letört faágból pedig evezőt. Beleültek mind a ketten, áteveztek a tengeren. Mikor a túlsó partra értek, megrúgja a rókából lett legény a csónakot, a csónakból lett egy pár aranycipő, s lássatok csodát, a rókából lett legény most egy öreg suszterré változott, de az olyan öreg volt, hogy a szakálla olyan volt, mint a kender, fehér.
Elkezd a rókából lett suszter sétálni az aranycipővel a szép palota előtt. Rákiált a kisasszony, látva az aranycipőket:
– Te szegény suszter – azt mondta -, hozd föl azokat az aranycipőket, hadd vegyem meg.
– Bocsánatot kérek, én nagyon öreg vagyok, nem tudok oda fölmenni. Méltóztassék lesétálni a kisasszony, s próbáljuk fel itt.
Azonnal leszaladt a királykisasszony, felpróbálja a cipőket. Hát uramfia, úgy illik a lábára, mintha onnan nőtt volna ki! Mikor próbálgatta a királykisasszony a lábán, az öreg suszter csak elkiáltotta magát:
– Hipp-hopp, kis cipőim, ott legyünk mind a hárman, ahol én akarom.
Azonnal a tengernek a túlsó partján teremtek. Mikor a túlsó parton vannak, azt kérdezte a királykisasszonytól:
– Mi azért jöttünk, hogy elvigyük a királykisasszonyt a Veres királynak. Ismeri-e?
Elkeseredik a királykisasszony:
– Hogyne ismerném! De én ahhoz nem megyek, inkább meghalok.
Kérdezte a róka, mert már visszaváltozott rókává a suszter:
– Felséges kisasszony, aki itt van velünk, szintén királyfi, hát ezt sem szeretné férjéül?
– Dehogynem, egész boldognak éreztem magam, azt hittem, neki szöktettél meg.
– Egyet se búsuljon, királykisasszony, ennek lesz a felesége. Én leszek a felesége a Veres királynak.
Megindultak szépen hazafelé, de mikor megérkeztek a Veres király városába, betértek abba a vendéglőbe, ahová menetközben a lovakat kötötték.
Átbucskázott a róka a fején, lett belőle egy kisasszony, éppen olyan, mint a másik, hogy akárki rájuk nézett, nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.
Azt mondta aztán a királyúrfi az igazi kisasszonynak:
– Édes lelkem, légy türelmes. Most beviszem ezt a kisasszonyt a Veres királynak, aztán a többi az ő dolga.
Mikor meglátta a Veres király a kisasszonyt, huj, de nagyon megörült. Azonnal hozzáfogtak a lakodalom előkészítéséhez. Marasztalták az ifjú királyt is, aki a menyasszonyt vitte, de az nem maradt, mert nagyon sietett hazafelé.
Mikor asztalnál ültek, azt mondta egy úr a többi közül:
– Ez a felséges királyné kifogástalan, de egy kis hiba mégis van benne.
Azt kérdezték az urak:
– Ugyan, kérem, hát mi lehet?
Ha még ebbe is hibát lehet találni, akkor kibe nem? Csak azt mondta a nagy úri ember, hogy:
– Ebben, uraim, semmi egyéb hiba nincs, csak az, hogy rókaszemű.
Ki ne szégyellné magát, mikor egy menyasszonyt annyira lekisebbítenek, szemibe odavágják, hogy rókaszemű?
Szépen lehúzta magát az asztal alá a menyasszony, átvetette magát a fején, lett belőle egy nagy lompos farkú róka, kiszaladt a szobából, s menekült, amerre csak látott. Mire a vendégek magukhoz tértek, futottak erre is, arra is, hogy elfogják, de már csak a hűlt nyoma volt.
Visszament a róka a vendéglőbe.
– Na – azt mondta a királyúrfinak -, pakoljatok, s induljunk!
Összeszedték magukat, s mentek szépen hazafelé hárman.
Mikor az erdő szélén mentek el, ahol neki a királyúrfi vacsorát adott; azt mondta a róka a királyúrfinak:
– Látod azokat a kőbálványokat?
– Hogyne látnám.
– Tudd meg, hogy azok a te bátyáid, a te két bátyád lovastul együtt.
– S hogy kerültek azok oda?
Azt mondta a róka:
– Bizony, barátom, azok reám uszították a kutyáikat, és én varázsoltam őket kőbálvánnyá. Szeretnéd, ha élnének?
– Hogyne szeretném, hiszen mindenki köteles a testvérét szeretni.
– Jól van – válaszolta a róka -, én feltámasztom, de te majd meg fogod bánni.
– Soha nem bánom meg.
Erre a szóra a róka odament a két kőbálványhoz; megcsapdosta őket vesszőjével, s azt mondta:
– Keljetek fel, és éljetek!
Azonnal talpra állt mind a kettő, és rendes emberalakot vettek fel.
Aztán elindultak hazafelé. Még egy jó darabig ment velük a róka is. Egyszer aztán azt mondta:
– No, drága királyúrfi, többet nem megyek veletek.
Elbúcsúztak egymástul, a róka megköszönte a királyúrfi szívességét, mennyi jót tett vele, s elment másfelé.
Mentek aztán négyen hazafelé. A két bátyjába mindjárt beleállt a gyűlölet: „Hát illik az, hogy a legkisebbik házasodjon meg legelőbb? Ők, ha lelépnek a földről, se kapnak olyan gyönyörűt” – gondolták a hálátlan testvérek.
Elhatározták, hogy megölik az öccsüket. A legnagyobbik királyúrfi hátramaradt, a fiatal pedig észre sem vette, csak felé suhintott a kardjával, s leütötte a fejét.
Haj, de a róka tudta, hogy így lesz. Szaladt a róka, és látta, hogy a barátja feje messze van hengeredve a testtől.
Nincsen szegénynek forrasztófüve, tudta pedig, hogy az használ. Szaladt erre, szaladt arra, látta egyszer, hogy jön egy kígyó nagy csomó forrasztófűvel a szájában:
– Hej, te kígyó, adjál egy kis forrasztófüvet.
– Dehogy adok – válaszolta a kígyó -, hét esztendeig kerestem, ott majd te is fogsz kapni.
Megtapodta a róka a kígyónak a farkát, az pedig visszafordult nagy büszkén, hogy megmarja a rókát. Kifújta a forrasztófüvet a szájából, a róka felkapta, odaszaladt vele a királyúrfihoz. Szépen bedörzsölte a levágott nyakat mind a két oldalról, visszaillesztette.
Hétszerte különbül állt, mint annak előtte! Most aztán a királyúrfi rögtön megébredt:
– Jaj – azt mondta -, mennyire elaludtam!
– Te elaludtál örökre – azt mondta a róka -, ha én nem volnék, te aludnál, míg a világ s még két nap. Ugye, megmondtam, hogy a bátyáid megölnek, s elveszik a feleségedet. Látod, úgy is történt. Ezentúl vigyázz magadra, többet nem megyek veled, áldjon meg az Isten!
Elbúcsúztak egymástól, a királyúrfi útnak eredt. Gondolta a róka magában: „ Mennyi jót tettem ezzel az emberrel, vajon meg tudná hálálni?”
Fogta magát a róka, kerülőúton a királyúrfi elébe került, lefeküdt, tette magát, hogy meg van dögölve. Mikor odaérkezett a királyúrfi, látta, hogy egy róka az úton megdögölve fekszik. Egészen megesett a szíve:
– Vajon nem az én rókám?
Forgatta, nézegette, de hát kérem szépen, a róka mind egyforma, nem ismerte meg. Már azt gondolja magában, ha az, ha más, legalább rokona, a földszínen nem hagyja, mert vétkeznék. A királyúrfi a kardjával gödröt ásott, beletette a zsebkendőjét. Mikor akkora volt már a gödör, hogy a róka könnyen belefért, ráfektette a rókát, felül szintén betakarta a másik zsebkendőjével, puha muhart rakott rá. Már kezdte volna beföldelni, a róka csak kiszökött a lyukból:
– Na, kedves királyúrfi, látom, hogy te is igaz voltál hozzám. Most már tényleg hagylak, többet egymást nem látjuk. Vigyázz magadra, áldjon meg az Isten!
Azzal a róka eltűnt, akárcsak egy szellem.
Hazaérkezett a királyúrfi az édesapjához, a kicsi madár még mindig a kebelében volt. Föltette az óra tetejébe. Elkezdett a madár gyönyörűen énekelni. Felugrott az öreg király, teljesen megfiatalodva:
– Kedves fiam – azt mondta -, melyik hozta ezt a madarat?
– Ezt, édesapám én hoztam – azt mondta a kisebbik.
Elmondta, hogy hogy járt a bátyáival.
Azt kérdezte az öreg király a kicsi királyúrfitól:
– Hát mit kívánsz a két bátyádnak?
– Megérdemelnék, hogy megölessem őket, de nem teszem. Felséges atyám, adjon nekik pénzt, amennyire szükségük van, adjon paripát, száműzze őket, boldoguljanak, ahogy tudnak. Itt nem akarom látni őket soha!
A két királyúrfit kiűzték az országból, a kisebbik elvette feleségül a királykisasszonyt, még ma is élnek, ha meg nem haltak.
(Tündér mesék – Hajnalcsillag – szerk. Majtényi Zoltán, Unikornis Kiadó Budapest – 1999)
