Hol volt, hol nem volt, volt a világon, még az Óperenciás tengeren is túl, egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt nekik három leányuk meg egy kis malacuk. Mikor a malacot már jól meghizlalták, vagy ahogy ők mondták, annyira zsöndítették, hogy kétujjnyi zsír volt a hátán, megölték. A húsát felrakták a füstre, a gömböcöt pedig felkötötték a padláson a legelső gerendára, a szelemenre. Ötődjüknek csak annyi volt a kis malac húsa, mint egy eperszem. Már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböcre, azt mondja hát a legöregebb leányának:
– Eredj csak fel, lányom, a padlásra, akaszd le a szelemen gerendáról azt a kis gömböcöt, főzzük meg.
Felmegy hát a lány a padlásra; amint a szelemenről le akarja vágni a gömböcöt, csak azt mondja az neki:
– Hamm, mindjárt bekaplak!” – S nem tréfált, hanem igazán bekapta.
Lesték, várták, odalenn a lányt a gömböccel, hogy jön-e végre. De biza nem haladt. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:
– Eredj csak fel, lányom, a nénéd után, mondjad neki, hogy hozza azt a kis gömböcöt.
Felmegy hát a másik lány is, szétnéz a padláson, de nem látja sehol a nénjét. Azzal odamegy a kémény mellé, s le akarja vágni a kis gömböcöt, de az azt mondja neki:
– Már a nénéd lenyeltem, hamm, téged is bekaplak!
Azzal szépen bekapta.
Odalenn csak lesi, várja a szegény asszony a lányokat. Mikor aztán megsokallta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának:
– Eredj csak fel, lányom, hídd le már a nénéidet; azok az isten nélkül valók bizonyosan az aszalt meggyet szemelgetik.
Amint felmegy a kislány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböc:
– Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is bekaplak!
S bekapta azt is.
Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká. Felment hát a nyújtófával, hogy majd lehívja őket, de úgy, hogy nem köszönik meg, mert elhányja a hátukon a bőrt. Amint felment, azt mondja neki a kis gömböc:
– Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
Azzal úgy bekapta, hogy még a kisujja sem látszott ki.
Aztán a gazda, a szegény ember is, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra. Amint odamegy a kémény mellé, azt mondja neki a kis gömböc.
– Három lányod, feleséged már bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
És nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rossz kócmadzag már nem bírt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböc pedig leesett; azután, hogy feltápászkodott, elkezdett gurulni, s gurult, gurult, le a grádicson a földre.
Amint a kiskapun kigurult, kinn az utcán előtalált egy csoport kaszás embert, s azt az egész csoportot is mind egy szálig bekapta.
Azzal gurult, gurult tovább. Az országúton előtalált egy regement katonát. Azokat is minden bagázsitól együtt bekapta. Megint gurult, gurult tovább. Nem messzire onnan, az árokparton, egy kis kanászgyerek legeltette a csürhét. A disznók szerte-széjjel cserkésztek, a kis kanászgyerek pedig ott ült a z árokparton, s a bécsi bicskájával kenyeret, szalonnát evett. Odamegy a kis gömböc a kis kanászgyerekhez is, s azt mondja neki:
– Már három lányt apjostól-anyjostól, meg egy csoport kaszás embert, egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
Hanem amint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböc szájában, az aztán kihasította. Csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság mag a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböcöt pedig otthagyták az árokparton kirepedve.
Ha a kis gömböcöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna, az én mesém is tovább tartott volna!
(Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese – Móra Ferenc könyvkiadó Budapest – 2002)
