Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három szép nevendék fia: egyik dalibb a másiknál. Nem is lesz vala ennek a királynak semmi panasza a világ sora ellen, ha nincs a gyönyörű selymes kertje. Csudájára jártak annak a világ legtúlsó szegletéből is, de már azt emberi száj nem tudná elbeszélni, mennyi bosszúságot okozott neki ez a kert minden áldott reggel. Hát az úgy volt, hogy ha a mai áldott szent napon derékig nőtt a selyem benne, másnap reggel csak a tarlója volt. Miféle állat ette le, azt senki lélek nem tudta megmagyarázni, mert amennyi strázsát odaállítottak, azt mind elnyomta az álom éjfélkor.
Búsult a király, hogy helyét sem találta. A nagyobbik fia már nem nézhette tovább ezt az örökös búcsálódást, s azt mondta:
– Felséges apámuram, egyet se búcsálódjék többet, az éjjelre én állok ki strázsának, s meglássa kied, hogy egy nem sok, annyi híja sem lesz a selyemnek.
A király azt sem mondta: tegyed, ne tegyed. Gondolta, hogy úgyis hiábavalóság, hadd strázsáljon, se nem árt, se nem használ.
No, elkövetkezik az este. A királyúrfi komlós cipót tesz a tarisznyájába, s elindul a kert felé. Amint a kertkapuhoz érne, csak eleibe áll egy kicsi egérke, s mondja neki:
– Hallod-e, te királyúrfi, adj egy falás kenyeret, bizony nem bánod meg.
De a királyúrfi még nem is hederített az egérkére, bement a kertbe, s leheveredett a selyemvetés szélibe. Ott fütyörészett, dudorászott, hogy valahogy el ne nyomja az álom, de mikor tizenkettőt ütött az óra, csak meglegyinté az arcát valami szél, s úgy elalszik abba a helybe, mintha fejbe ütötték volna. Reggel, mire felébredt, az apja már ott állott nagy szomorún: megint csak a tarlója volt a gyönyörű selyemvetésnek.
Következő éjjel a középső királyúrfi ment strázsálni. Ennek is elejébe szökik a kicsi egérke a kapu előtt, kért tőle egy falás kenyeret, de ez sem adott. Hanem bezzeg elaludt őkelme is, mikor az óra tizenkettőt kongatott. Kimegy a király reggel, s hát megint csak a tarlója van a selyemnek.
– Ejnye így meg amúgy – mondá a legkisebb királyúrfi -, már csak én is szerencsét próbálok.
Eleget mondta az apja, hogy ne oktalankodjék, ha a bátyjai meg nem tudták őrizni, ő ugyanvalóst nem tudja. De a kicsi királyúrfi addig erdőlt az öreg királyon, addig lábatlankodott, míg azt nem mondá: – Lássad, ha nincs jobb dolgod.
Szép ropogósra sült komlós cipót tesz a tarisznyájába, s még egy kulacs vizet is vesz melléje a kicsi királyúrfi; s mihelyt beesteledett, elindult a kert felé.
Hát az a szetemnyi kis egérke ott volt megint a kertkapu alatt, s egy falás kenyeret kért tőle is Isten nevében. A kicsi királyúrfi adott jó szívvel, kenyeret is, vizet is. Azt mondja az egérke:
– Na, te kicsi királyúrfi, jótétel helyébe jót várj! Ennem-innom adtál, meg is szolgálom. Menj csak bé a kertbe, feküdj le a selyemvetés szélébe, s aludjál el bátran. Éjfélkor én megcsippentem a füledet, te arra felébredsz. Éppen akkor megy el melletted egy ezüstszőrű paripa, ezüstkantár a fejében. Mindjárt ragadd meg a kantárt, s el ne ereszd a paripát, ha lerugódja is a csillagos eget. Csak hogy megmenekedhessék, neked adja az ezüstkantárt, ennek az ezüstkantárnak pedig az a titka van, hogy ha megrázintod, egy felnyergelt ezüstszőrű paripa s egy regiment katona áll a te parancsolatodra. Holnap éjjel egy aranyszőrű, holnapután éjjel egy gyémántszőrű paripa szökik be a kertbe, vedd el ezektől is a kantárt, mert ezek ugyancsak egy-egy regiment katonával állítnak elé egy kantárrázintásra. Hanem azt mondom én neked, ugyan jól ügyelj magadra, mert a bátyáid erősen meggyűlölnek, hogy a selyemkertet meg tudtad őrizni, s az életedre törnek. Különösen, ha vadászni hívnak, meg ne indulj velük, mert tudom istenem, hogy elvesztenek.
Megköszöni a királyúrfi a jó tanácsot, bemegy a kertbe, lefekszik, elalszik. Hát mikor tizenkettőt ütne az óra, fölébred, s éppen mellette halad el az ezüstszőrű paripa. Csak megkapja nagy hirtelen a kantárját, rúgni kezd a paripa, hogy szinte leszakadt a csillagos ég, de a királyúrfi ki nem eresztette a kezéből, míg a kantárt által nem engedte, s meg nem ígérte, amit az egérke mondott volt.
Reggel a király bemegy a kertbe, hát a selyemvetésből egy szál sem hibádzik. Örvendett a király, csakhogy ki nem ugrott a bőréből. A kicsi királyúrfi pedig második éjjel, de harmadik éjjel is megőrizte a selyemvetést, elfogta az aranyszőrű s a gyémántszőrű paripát, s mind a kettőnek elvette a kantárját.
A vén király alig tudta győzni gyönyörködéssel reggelenként, mikor látta, hogy a selyem derékig ért. Hej volt öröm, dínomdánom. Mindenki örvendett, csak a két nagyobb fiú bosszúskodott, mérgelődött magában. Úgy elfogta az irigykedés mind a kettőt, csakhogy meg nem hasadtak belé.
Még aznap össze is egyezkedtek, hogy az öccsüket elcsalják az erdőbe vadászni s ott megölik. A kicsi királyúrfinak eszébe sem jutott az egérke tanácsa, s boldogtalan fejével elment az erdőbe. Mikor az erdő széléhez érnének, a két nagyobbik előremegy, ott összesúgnak-búgnak, a kicsi királyúrfi pedig magára marad. Hát amint ott bódorogna a paripáján, csak felfut a kicsi egérke nagy hirtelen a paripa marjára, s leül éppen vele szemben.
– Nem fogadtad meg a tanácsomat úgy-e, kicsi királyúrfi? Hamar vágtass el innét, különben halálfia vagy! Ahol ni, balra az ösvényen találkozol egy cigánypurdéval, cserélj vele köntöst, s menj, amerre a szemed lát.
Elvágtatott nagy szomorúan a kicsi királyúrfi, találkozik a cigánypurdéval, s megszólítja, hogy cseréljenek köntöst. A cigánypurdé azt hitte, hogy csak bolondoznak vele, de mikor látta, hogy fele sem tréfa, kivetette nyakából a rongyos ingét, átadta a királyúrfinak, ő pedig felöltözött a fényes hercegi köntösbe, felpattant a lóra, s elnyargalt az erdőbe. De meg is ölték szegény fejét a királyúrfi helyett, nem sokáig hordozhatta az aranyos köntöst.
Elindult most a királyúrfiból lett cigánypurdé. Ment, mendegélt árva feje hegyen-völgyön átal, hetedhét ország ellen. Egyebe sem volt annál a három kantárnál, amit a lovak fejéből húzott volt ki. Ezeket elvitte magával. Gondolá, ha nem egyéb, eladja, de legalább nem hal éhen, míg szolgálatot kap. Ment, mendegélt, s beért egyszer egy városba. Itt volt a veres király rezidenciája. Bemegy a palota udvarába, elémondja, hogy ő szolgálatot keres. Éppen aznap temették el a kertész-inaskát, megfogadták helyébe.
No, telt-múlt az idő. A cigánypurdé jól viselte magát, mindenkinek kedvébe járt. Egyszer vasárnap, mikor minden lélek a templomba ment, csak ő maradt otthon, s a veres király legkisebb leánya. A foga fájt szegénynek, azért maradt otthon. Nagy kínjában kidőlt az ablakon, s úgy nézte a gyönyörű szép virágoskertet. A cigánypurdé ott lődörgött a virágágyások közt. Mit gondol, mit nem, fogja magát, eléveszi az ezüstkantárt, megrázintja s abba a minutában ott termett az ezüstszőrű paripa. Felpattan rá, de aközben olyan ragyogós ezüstgúnya kerekedik a cigánypurdéra, hogy a királykisasszonynak a szeme-szája elállt bámulatában.
Aj, megsarkantyúzza most amúgy istenesen a paripát, táncolni kezd alatta, rúgott, de úgy, hogy az égig szállott a por nagy feketén, akkor beleugratott a szép virágágyásba, s azt a teméntelen sok gyönyörű virágot kirúgatta tövestül, mindenestül. A királykisasszonynak úgy megtetszett ez a bolondság, hogy mindjárt elfelejté a fogfájást. Hanem azért úgy tett, mintha semmit se látott volna.
Hazajőnek a templomból. Látja a kertész a szörnyű pusztulást, fut a purdénak, ki ekkorra már rongyos ruhába öltözött.
– Megöllek, te tolvaj, gyilkos lélek! Ki járt itt?! Ki fordítá fel ezt a kertet? – Lekiált a királykisasszony az ablakból, hogy ne merjen a purdéhoz nyúlni, mert az nem oka semminek. A kertész ájuldozni kezdett nagy bosszúságában, de nem bánthatta a purdét, amikor a királykisasszony olyan erős védelmébe vette.
Eltelik egy hét, jő más vasárnap. Ismét az egész udvar templomba megy, csak a purdé nem, s a kicsi királykisasszony. Most ugyan egy mákszem baja sem volt a fogának, hanem azért felkötötte az állát egy nagy fehér ruhával, csakhogy otthon maradhasson, kidől az ablakba, a cigánypurdé pedig ott lődörgött, bódorgott. De ismét csak gondol valamit, megrázintja az aranykantárt, s abb’ a szempillantásban ott termett az aranyszőrű paripa. Csak felpattant rá, s úgy kirúgatta vele a virágokat, hogy hetvenhét mérföldre szóródtak el. Mikor a kertész ezt meglátta, úgy elájult, hogy egy cseber vízzel kellett felmosdatni. Fut a purdénak, hogy megölje, de a királykisasszony lekiáltott, hogy azt ugyan ne bántsa, mert a purdé semminek sem oka.
Eljő a harmadik vasárnap. Most is otthon maradnak ketten: a királykisasszony, s a cigánypurdé. Most a gyémántkantárt rázintotta meg, s mindjárt ott termett a gyémántszőrű paripa. De olyant aztán nem látott a királykisasszony világon való életében, ahogy a gyémántszőrű paripa táncolt, rugdosott. A gyémántruhába öltözött purdé pedig olyan szép volt, hogy a királykisasszony nem tudott betelni a nézésével. Úgy bele is habarodott, hogy a szíve csak úgy repöstölt bele.
Ez így eltelt-elmúlt.
Egyszer a király kihirdeti ország-világ, hogy három eladó leánya van, s amely herceg feleséget akar, csak jöjjön az udvarába, s akiket közülük kiválasztanak a leányai, azokhoz adja őket.
Hát – lelkem, Istenem – mindenféle királyurak, hercegek csak úgy omlottak a veres király udvarába.
Kiállott a király három leányával a palota tornácába, a hercegek glédába állottak az udvaron, s beszédet tartott a gyülekezethez.
– Felséges hercegek! Nézzetek ide, itt van a három eladó leányom, mind a három kezében egy-egy aranyalma. Akiknek ezeket az almákat dobják, azoknak adom a leányaimat, bármiféle rendű emberek is legyenek. Én mondom ezt, a veres király, s meg sem másolom.
No hiszen, lett erre fészkelődés, izgolódás, mozgolódás a hercegek közt. Mindegyik lábujjhegyre állott, hogy jobban szemügyre kerüljön. Elsőben is a legnagyobb királykisasszonynak kellett eldobnia az aranyalmát. Csak végigfutott szemével a hercegek glédáján, s mire tízig lehet számolni, megdobta almájával a fehér király legnagyobb fiát, aki a cigánypurdénak éppen az édestestvére volt.
Kerül a sor a középső királykisasszonyra, ez sem tétováz sokáig, megdobja a fehér király középső fiát.
Következik a legkisebb királykisasszony. Hej, ugyan kit dob meg az? Erre ugyanvalóst kandi volt minden lélek.
A’ bizony, mit gondolt, mit nem – fordult egyet a sarkán, azt mondotta, hogy ő senkinek sem dobja az ő almáját a jelenlevők közül. Nem kell azokból egy se neki, nem bizony.
Morgolódott az öreg király, eleget beszélt a leánynak innét is, túl is, hogy ennyi meg annyi szép fiatal legény van a hercegek között, válasszon közülük. Nem ő.
– Hát kit akarsz, mit akarsz? – kiáltott szörnyű mérgesen a király.
Azt feleli a királykisasszony:
– Szólítsanak elő minden élő lelket, aki az udvarban lakik, azok közül talán választok valakit.
Mit csináljon, szavát adta, meg nem másolhatja, hogy nem ellenzi, akárkinek is dobja az almáját. Eléhívják mind, akik csak az udvarban szolgáltak, inasokat, kocsisokat, béreseket.
– No, dobd oda valamelyiknek! – kiáltott a király nagy haraggal.
– Nem dobom biz’ én! – feleselt a kicsi királykisasszony.
– Hát kinek akarod dobni? Ki hiányzik még cselédeimből?
Gondolkozik mindenki, egyik erre, másik arra gondol, de senkinek eszébe nem jutott, hogy valaki még hiányozhatnék. Nagy későre eléáll egy inas, s jelenti:
– Felséges királyom! életem, halálom kezedbe ajánlom, innét nem hiányzik más, csak az a cigánypurdé!
Nagyot kacag a király, pedig úgy ette a méreg, hogy szinte meghasadt belé.
– Hát szólítsátok elé azt a purdét! – kiált a király.
Elészólítják. A cigánypurdé erőst szégyenkedve elésompolyog a kertből. A rongy csak úgy fityegett utána. Nem tudá visszatartani a kacagást senki lélek. De a királykisasszony ügyet sem vetett a nagy kacagásra, s amikor a cigánypurdé tíz lépésre közeledett, csak odadobta neki az aranyalmát.
Hej, de fölháborodék a király szörnyűségesen! Kékült-zöldült, a két szeme veres karikát hányt, ordított, mint egy megvadult állat, hanem a királykisasszony azt mondta, hogy: vagy a purdé felesége lesz, vagy pedig szörnyű halálnak halálával hal meg.
– Jól van, te átkozott teremtés! – kiabált a király –, légy ennek a rongyos cigánypurdénak a felesége! De az én palotámban nem is lesz helyetek, az én abroszomhoz nem dörgölitek a szájatokat.
Azzal odamutatott a disznópajta felé, s azt mondta:
– Ott ellakhattok, ha tetszik, ha nem tetszik, el is mehettek.
Elszomorodék a kicsi királykisasszony egy kicsit, de ismét csak nekidurálta magát s gondolá, hogy ő bizony egy cseppet sem ereszti búnak a fejét, hanem beköltözik a disznópajtába, ott is lehet ő boldog, csak a cigánypurdé szeresse.
Azonközben, míg az éfiú pár beköltözött a disznópajtába, folyt a palotában a dínomdánom, húzta tizenkét banda, táncolt a sok hercegkisasszony, hogy rengett-döngött belé a helyiség. Ették, itták a sok minden jót, de a fiatal párra senki sem gondolt. Csak éjfél után jutott eszébe a kicsi inasocskának, hogy vigyen egy kevés maradék csontot-bontot nekik.
Hát egyszer, amint istenes javába mulatoznának a palotában, kürtszó hallatszik a kapu előtt. Egy staféta érkezék nagy lelkendezve, egyenest befut a palotába, s jelenti a veres királynak, hogy nagy a veszedelem: a fekete király betört az országba.
Bezzeg lett nagy felfordulás. De a két nagyobb vő mindjárt eléállott nagy büszkén, s azt mondták, hogy majd megtanítják ők a fekete királyt! Mindjárt lóra kaptak, utánuk az egész vendégsereg, összetrombitálták, aki csak katona volt az egész városban, s elindultak az ellenség elé. Megtudja ezt a cigánypurdé, s azt mondja a feleségének:
– Hallod-e, feleség, talán elmegyek én is, hátha valami javára lehetnék az apádnak.
Elneveti magát az asszony:
– Ugyan bizony mivel mennél, hiszen sem lovad, sem kardod.
– Majd lesz, ha nincs! – mondá a purdé. Láttam én egy kehes, bogos lovat a ganédomb mellett ácsorogni, jó lesz nekem az is!
Úgy lett, ahogy mondá. Felkerekedett a gebére, s azzal utána döcögtetett a fényes nagy seregnek. Alig ért ki a városból, látja, hogy úgy fut vele szembe a veres király serege, s elöl a két bátyja, mintha csak a szemüket vették volna ki.
-Hm – gondolá magában a purdé -, ezeket bizony rútul megkergették. Csak megrázintá az ezüstkantárt kétszer egymásután jó erősen, s abb’ a minutában ott termett alatta egy ezüstszőrű paripa, körülötte egy regiment ezüstmondéros huszár, őrá pedig olyan ezüstgúnya kerekedett, hogy elvesztette a szeme világát, aki erősen meg találta nézni.
Kiált a huszároknak:
– Utánam, legények! – s nekivágtatta egyenest a fekete király seregének, s úgy széjjelverte, mint a záporeső. Minden lélek ámult-bámult, hogy honnét pottyanhatott ide ez a fényes sereg. De mire utánajárhattak a dolognak, az ezüstmondéros huszárok eltűntek a vezérükkel együtt, mintha a föld nyelte volna el, s mikor a veres király serege a város határához ért, ott találták a rongyos cigánypurdét a kehes, bogos lovon, amint velük szembefelé döcögtetett. No bezzeg, de lekacagták a szegény purdét!
-Csak kacagjatok – gondolá -, jő még az én malmomra is a víz.
Ezalatt a sereg hazatért a városba, s a két nagyobb vő eldicsekedett, hogy így meg úgy széjjelverték a fekete király seregét.
Lett ennek örömére nagy dínomdánom. Még a bolha is táncolt, csak a szegény cigánypurdéra nem gondolt senki. Húzza a tizenkét banda, táncolnak öregek, ifjak, de egyszer csak megszólalt a kürt, fut a staféta, hogy a fekete király még nagyobb sereget küldött.
No, ismét összeszedelőzködnek, összeütköznek az ellenséggel, de most még rútabbul megszalaszták. A cigánypurdé most az aranykantárt rázintotta meg, egy szempillantásra ott termettek az aranymondéros huszárok, alatta egy aranyszőrű paripa, s még hírmondónak sem maradt a fekete király seregiből. De bezzeg a dicsőség megint csak a két nagyobb vőé maradt.
Aj, megbosszúskodék most a fekete király! Egész országa népét összehívatta, s maga vezette a veres király országa ellen. Lesz most hadd-el-hadd! De lett is! Mert tudjátok meg, úgy, de úgy elnáspángolták a veres király seregét, hogy rengett belé az egész tartomány.
Nézi, nézi egy darabig a cigánypurdé ezt a komédiát, mikor aztán megelégelte, megrázintotta gyémántkantárját. Egyszeribe alatta termett egy gyémántszőrű paripa, a testére pedig olyan gyémánytgúnya kerekedett, hogy a fekete király katonái csak meghőköltek nagy álmélkodással.
De ott termettek a gyémántmondéros huszárok is gyémántszőrű paripákon. Kiált a purdé:
– Kerítsétek, legények! Meg ne öljetek senki lelket, hajtsuk be az egész ármádiát, de még a felséges apámuramét, a veres királyét is!
Haj, de elszégyellik magukat a kevély herceg urak. Eleget ide, eleget oda, hogy szabadulhatnának meg, de csak meg kellett, hogy adják magukat. Elöl ment a gyémántmondéros vezér a nagyobb tiszturakkal, hátul a huszárok, s úgy hajtották be a két ármádiát a veres király udvarába.
A veres király ott állott a palota tornácában, nem tudott benn nyugodni. De bezzeg megrökönyödött, mikor látta, hogy egy idegen vezér hozza az ő katonáit is s a fekete királyt is katonáival.
-Hm – dunnyog a király magában – még ilyet se láttam teljes világi életemben!
Ezalatt az idegen vezér a tornác elé vágtatott, szalutált illendőképpen, s jelenté:
– Felséges királyom! Ihol, itt van a fekete király az ő katonáival, a te két kevély vejed is a te katonáiddal. Tudd meg, felséges királyom, hogy ez a te két vejed az én két testvérem, akik miatt földönfutóvá lettem, cigánypurdé képibe kellett öltöznöm. Mert én vagyok a cigánypurdé, a te legkisebb vejed, úgy nézz meg engem.
No! lefut a vén király a tornácból, megöleli, megcsókolja vitéz vejét s mint egy gyermek, úgy rőkölt nagy örömében. A két nagyobb vő pedig térdre borult s úgy kérték az engedelmet öccsüktől, amiért olyan rútul bántak volt vele annak előtte. A kisebb királyfinak olyan jó szíve volt, mint egy darab fehér kenyér, s mindjárt megbocsátott a bátyjainak. Azonközbe elésompolygott a legkisebb királyleány is a disznópajtából. Felvitték a palotába, aranyos gúnyába öltöztették. S olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra futott a híre, még azon is túl mind futott, futott, míg a világ végén is egy sánta arasszal tovább nem ért. A veres király egyszeribe átadta az országát legkisebb vejének, s még ma is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a ti vendégeitek.
(Benedek Elek összes meséi 2. kötet, Szukits Könyviadó, 2001)
