MAGYAR NÉPMESÉK

Mai magyar nyelven

Nem tudtam, mi a siralom.
Most siralommal zokogok,
bútól aszok, epedek.

Zsidók világosságomtól,
megfosztanak én fiamtól,
az én édes örömemtől.

Ó, én édes Uram,
egyetlenegy fiam,
síró anyát tekintsed,
bújából őt kivonjad!

Szemem könnytől árad,
szívem bútól fárad.
Te véred hullása
szívem alélása.

Világnak világa,
virágnak virága,
keservesen kínzanak,
vas szegekkel átvernek!

Jaj nekem, én fiam!
édes vagy, mint a méz,
de szépséged meggyalázzák,
véred hull, mint a víz.

Siralmam, fohászkodásom
belőlem kifakad,
én szívemnek belső búja,
mely soha nem enyhül.

Végy magadhoz engem, halál,
egyetlenem éljen.
Maradjon meg az én Uram,
világ tőle féljen!

Ó, az igaz Simeonnak
bizony érvényes volt a szava.
Én érzem e bú tőrét,
melyet egykor jövendölt.

Tetőled válnom kell,
de nem ily szörnyű valósággal,
mikor így kínoznak,
én fiam, halálosan!

Zsidó, mit téssz törvénytelenül?
Fiam miért hal bűntelenül?
Megfogván, rángatván,
öklözvén, kötözvén
megölöd!

Kegyelmezzetek fiamnak,
nem kell kegyelem magamnak!
Avagy halál kínjával,
anyát édes fiával
vele együtt öljétek!

(Vizkelety András /Mészöly Gedeon értelmezés nyomán; forrás:Wikipédia)

Pietà – Michelangelo Buonarroti alkotása (1499)

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három szép nevendék fia: egyik dalibb a másiknál. Nem is lesz vala ennek a királynak semmi panasza a világ sora ellen, ha nincs a gyönyörű selymes kertje. Csudájára jártak annak a világ legtúlsó szegletéből is, de már azt emberi száj nem tudná elbeszélni, mennyi bosszúságot okozott neki ez a kert minden áldott reggel. Hát az úgy volt, hogy ha a mai áldott szent napon derékig nőtt a selyem benne, másnap reggel csak a tarlója volt. Miféle állat ette le, azt senki lélek nem tudta megmagyarázni, mert amennyi strázsát odaállítottak, azt mind elnyomta az álom éjfélkor.

Búsult a király, hogy helyét sem találta. A nagyobbik fia már nem nézhette tovább ezt az örökös búcsálódást, s azt mondta:

– Felséges apámuram, egyet se búcsálódjék többet, az éjjelre én állok ki strázsának, s meglássa kied, hogy egy nem sok, annyi híja sem lesz a selyemnek.

A király azt sem mondta: tegyed, ne tegyed. Gondolta, hogy úgyis hiábavalóság, hadd strázsáljon, se nem árt, se nem használ.

No, elkövetkezik az este. A királyúrfi komlós cipót tesz a tarisznyájába, s elindul a kert felé. Amint a kertkapuhoz érne, csak eleibe áll egy kicsi egérke, s mondja neki:

– Hallod-e, te királyúrfi, adj egy falás kenyeret, bizony nem bánod meg.

De a királyúrfi még nem is hederített az egérkére, bement a kertbe, s leheveredett a selyemvetés szélibe. Ott fütyörészett, dudorászott, hogy valahogy el ne nyomja az álom, de mikor tizenkettőt ütött az óra, csak meglegyinté az arcát valami szél, s úgy elalszik abba a helybe, mintha fejbe ütötték volna. Reggel, mire felébredt, az apja már ott állott nagy szomorún: megint csak a tarlója volt a gyönyörű selyemvetésnek.

Következő éjjel a középső királyúrfi ment strázsálni. Ennek is elejébe szökik a kicsi egérke a kapu előtt, kért tőle egy falás kenyeret, de ez sem adott. Hanem bezzeg elaludt őkelme is, mikor az óra tizenkettőt kongatott. Kimegy a király reggel, s hát megint csak a tarlója van a selyemnek.

– Ejnye így meg amúgy – mondá a legkisebb királyúrfi -, már csak én is szerencsét próbálok.

Eleget mondta az apja, hogy ne oktalankodjék, ha a bátyjai meg nem tudták őrizni, ő ugyanvalóst nem tudja. De a kicsi királyúrfi addig erdőlt az öreg királyon, addig lábatlankodott, míg azt nem mondá: – Lássad, ha nincs jobb dolgod.

Szép ropogósra sült komlós cipót tesz a tarisznyájába, s még egy kulacs vizet is vesz melléje a kicsi királyúrfi; s mihelyt beesteledett, elindult a kert felé.

Hát az a szetemnyi kis egérke ott volt megint a kertkapu alatt, s egy falás kenyeret kért tőle is Isten nevében. A kicsi királyúrfi adott jó szívvel, kenyeret is, vizet is. Azt mondja az egérke:

– Na, te kicsi királyúrfi, jótétel helyébe jót várj! Ennem-innom adtál, meg is szolgálom. Menj csak bé a kertbe, feküdj le a selyemvetés szélébe, s aludjál el bátran. Éjfélkor én megcsippentem a füledet, te arra felébredsz. Éppen akkor megy el melletted egy ezüstszőrű paripa, ezüstkantár a fejében. Mindjárt ragadd meg a kantárt, s el ne ereszd a paripát, ha lerugódja is a csillagos eget. Csak hogy megmenekedhessék, neked adja az ezüstkantárt, ennek az ezüstkantárnak pedig az a titka van, hogy ha megrázintod, egy felnyergelt ezüstszőrű paripa s egy regiment katona áll a te parancsolatodra. Holnap éjjel egy aranyszőrű, holnapután éjjel egy gyémántszőrű paripa szökik be a kertbe, vedd el ezektől is a kantárt, mert ezek ugyancsak egy-egy regiment katonával állítnak elé egy kantárrázintásra. Hanem azt mondom én neked, ugyan jól ügyelj magadra, mert a bátyáid erősen meggyűlölnek, hogy a selyemkertet meg tudtad őrizni, s az életedre törnek. Különösen, ha vadászni hívnak, meg ne indulj velük, mert tudom istenem, hogy elvesztenek.

Megköszöni a királyúrfi a jó tanácsot, bemegy a kertbe, lefekszik, elalszik. Hát mikor tizenkettőt ütne az óra, fölébred, s éppen mellette halad el az ezüstszőrű paripa. Csak megkapja nagy hirtelen a kantárját, rúgni kezd a paripa, hogy szinte leszakadt a csillagos ég, de a királyúrfi ki nem eresztette a kezéből, míg a kantárt által nem engedte, s meg nem ígérte, amit az egérke mondott volt.

Reggel a király bemegy a kertbe, hát a selyemvetésből egy szál sem hibádzik. Örvendett a király, csakhogy ki nem ugrott a bőréből. A kicsi királyúrfi pedig második éjjel, de harmadik éjjel is megőrizte a selyemvetést, elfogta az aranyszőrű s a gyémántszőrű paripát, s mind a kettőnek elvette a kantárját.

A vén király alig tudta győzni gyönyörködéssel reggelenként, mikor látta, hogy a selyem derékig ért. Hej volt öröm, dínomdánom. Mindenki örvendett, csak a két nagyobb fiú bosszúskodott, mérgelődött magában. Úgy elfogta az irigykedés mind a kettőt, csakhogy meg nem hasadtak belé.

Még aznap össze is egyezkedtek, hogy az öccsüket elcsalják az erdőbe vadászni s ott megölik. A kicsi királyúrfinak eszébe sem jutott az egérke tanácsa, s boldogtalan fejével elment az erdőbe. Mikor az erdő széléhez érnének, a két nagyobbik előremegy, ott összesúgnak-búgnak, a kicsi királyúrfi pedig magára marad. Hát amint ott bódorogna a paripáján, csak felfut a kicsi egérke nagy hirtelen a paripa marjára, s leül éppen vele szemben.

– Nem fogadtad meg a tanácsomat úgy-e, kicsi királyúrfi? Hamar vágtass el innét, különben halálfia vagy! Ahol ni, balra az ösvényen találkozol egy cigánypurdéval, cserélj vele köntöst, s menj, amerre a szemed lát.

Elvágtatott nagy szomorúan a kicsi királyúrfi, találkozik a cigánypurdéval, s megszólítja, hogy cseréljenek köntöst. A cigánypurdé azt hitte, hogy csak bolondoznak vele, de mikor látta, hogy fele sem tréfa, kivetette nyakából a rongyos ingét, átadta a királyúrfinak, ő pedig felöltözött a fényes hercegi köntösbe, felpattant a lóra, s elnyargalt az erdőbe. De meg is ölték szegény fejét a királyúrfi helyett, nem sokáig hordozhatta az aranyos köntöst.

Elindult most a királyúrfiból lett cigánypurdé. Ment, mendegélt árva feje hegyen-völgyön átal, hetedhét ország ellen. Egyebe sem volt annál a három kantárnál, amit a lovak fejéből húzott volt ki. Ezeket elvitte magával. Gondolá, ha nem egyéb, eladja, de legalább nem hal éhen, míg szolgálatot kap. Ment, mendegélt, s beért egyszer egy városba. Itt volt a veres király rezidenciája. Bemegy a palota udvarába, elémondja, hogy ő szolgálatot keres. Éppen aznap temették el a kertész-inaskát, megfogadták helyébe.

No, telt-múlt az idő. A cigánypurdé jól viselte magát, mindenkinek kedvébe járt. Egyszer vasárnap, mikor minden lélek a templomba ment, csak ő maradt otthon, s a veres király legkisebb leánya. A foga fájt szegénynek, azért maradt otthon. Nagy kínjában kidőlt az ablakon, s úgy nézte a gyönyörű szép virágoskertet. A cigánypurdé ott lődörgött a virágágyások közt. Mit gondol, mit nem, fogja magát, eléveszi az ezüstkantárt, megrázintja s abba a minutában ott termett az ezüstszőrű paripa. Felpattan rá, de aközben olyan ragyogós ezüstgúnya kerekedik a cigánypurdéra, hogy a királykisasszonynak a szeme-szája elállt bámulatában.

Aj, megsarkantyúzza most amúgy istenesen a paripát, táncolni kezd alatta, rúgott, de úgy, hogy az égig szállott a por nagy feketén, akkor beleugratott a szép virágágyásba, s azt a teméntelen sok gyönyörű virágot kirúgatta tövestül, mindenestül. A királykisasszonynak úgy megtetszett ez a bolondság, hogy mindjárt elfelejté a fogfájást. Hanem azért úgy tett, mintha semmit se látott volna.

Hazajőnek a templomból. Látja a kertész a szörnyű pusztulást, fut a purdénak, ki ekkorra már rongyos ruhába öltözött.

– Megöllek, te tolvaj, gyilkos lélek! Ki járt itt?! Ki fordítá fel ezt a kertet? – Lekiált a királykisasszony az ablakból, hogy ne merjen a purdéhoz nyúlni, mert az nem oka semminek. A kertész ájuldozni kezdett nagy bosszúságában, de nem bánthatta a purdét, amikor a királykisasszony olyan erős védelmébe vette.

Eltelik egy hét, jő más vasárnap. Ismét az egész udvar templomba megy, csak a purdé nem, s a kicsi királykisasszony. Most ugyan egy mákszem baja sem volt a fogának, hanem azért felkötötte az állát egy nagy fehér ruhával, csakhogy otthon maradhasson, kidől az ablakba, a cigánypurdé pedig ott lődörgött, bódorgott. De ismét csak gondol valamit, megrázintja az aranykantárt, s abb’ a szempillantásban ott termett az aranyszőrű paripa. Csak felpattant rá, s úgy kirúgatta vele a virágokat, hogy hetvenhét mérföldre szóródtak el. Mikor a kertész ezt meglátta, úgy elájult, hogy egy cseber vízzel kellett felmosdatni. Fut a purdénak, hogy megölje, de a királykisasszony lekiáltott, hogy azt ugyan ne bántsa, mert a purdé semminek sem oka.

Eljő a harmadik vasárnap. Most is otthon maradnak ketten: a királykisasszony, s a cigánypurdé. Most a gyémántkantárt rázintotta meg, s mindjárt ott termett a gyémántszőrű paripa. De olyant aztán nem látott a királykisasszony világon való életében, ahogy a gyémántszőrű paripa táncolt, rugdosott. A gyémántruhába öltözött purdé pedig olyan szép volt, hogy a királykisasszony nem tudott betelni a nézésével. Úgy bele is habarodott, hogy a szíve csak úgy repöstölt bele.

Ez így eltelt-elmúlt.

Egyszer a király kihirdeti ország-világ, hogy három eladó leánya van, s amely herceg feleséget akar, csak jöjjön az udvarába, s akiket közülük kiválasztanak a leányai, azokhoz adja őket.

Hát – lelkem, Istenem – mindenféle királyurak, hercegek csak úgy omlottak a veres király udvarába.

Kiállott a király három leányával a palota tornácába, a hercegek glédába állottak az udvaron, s beszédet tartott a gyülekezethez.

– Felséges hercegek! Nézzetek ide, itt van a három eladó leányom, mind a három kezében egy-egy aranyalma. Akiknek ezeket az almákat dobják, azoknak adom a leányaimat, bármiféle rendű emberek is legyenek. Én mondom ezt, a veres király, s meg sem másolom.

No hiszen, lett erre fészkelődés, izgolódás, mozgolódás a hercegek közt. Mindegyik lábujjhegyre állott, hogy jobban szemügyre kerüljön. Elsőben is a legnagyobb királykisasszonynak kellett eldobnia az aranyalmát. Csak végigfutott szemével a hercegek glédáján, s mire tízig lehet számolni, megdobta almájával a fehér király legnagyobb fiát, aki a cigánypurdénak éppen az édestestvére volt.

Kerül a sor a középső királykisasszonyra, ez sem tétováz sokáig, megdobja a fehér király középső fiát.

Következik a legkisebb királykisasszony. Hej, ugyan kit dob meg az? Erre ugyanvalóst kandi volt minden lélek.

A’ bizony, mit gondolt, mit nem – fordult egyet a sarkán, azt mondotta, hogy ő senkinek sem dobja az ő almáját a jelenlevők közül. Nem kell azokból egy se neki, nem bizony.

Morgolódott az öreg király, eleget beszélt a leánynak innét is, túl is, hogy ennyi meg annyi szép fiatal legény van a hercegek között, válasszon közülük. Nem ő.

– Hát kit akarsz, mit akarsz? – kiáltott szörnyű mérgesen a király.

Azt feleli a királykisasszony:

– Szólítsanak elő minden élő lelket, aki az udvarban lakik, azok közül talán választok valakit.

Mit csináljon, szavát adta, meg nem másolhatja, hogy nem ellenzi, akárkinek is dobja az almáját. Eléhívják mind, akik csak az udvarban szolgáltak, inasokat, kocsisokat, béreseket.

– No, dobd oda valamelyiknek! – kiáltott a király nagy haraggal.

– Nem dobom biz’ én! – feleselt a kicsi királykisasszony.

– Hát kinek akarod dobni? Ki hiányzik még cselédeimből?

Gondolkozik mindenki, egyik erre, másik arra gondol, de senkinek eszébe nem jutott, hogy valaki még hiányozhatnék. Nagy későre eléáll egy inas, s jelenti:

– Felséges királyom! életem, halálom kezedbe ajánlom, innét nem hiányzik más, csak az a cigánypurdé!

Nagyot kacag a király, pedig úgy ette a méreg, hogy szinte meghasadt belé.

– Hát szólítsátok elé azt a purdét! – kiált a király.

Elészólítják. A cigánypurdé erőst szégyenkedve elésompolyog a kertből. A rongy csak úgy fityegett utána. Nem tudá visszatartani a kacagást senki lélek. De a királykisasszony ügyet sem vetett a nagy kacagásra, s amikor a cigánypurdé tíz lépésre közeledett, csak odadobta neki az aranyalmát.

Hej, de fölháborodék a király szörnyűségesen! Kékült-zöldült, a két szeme veres karikát hányt, ordított, mint egy megvadult állat, hanem a királykisasszony azt mondta, hogy: vagy a purdé felesége lesz, vagy pedig szörnyű halálnak halálával hal meg.

– Jól van, te átkozott teremtés! – kiabált a király –, légy ennek a rongyos cigánypurdénak a felesége! De az én palotámban nem is lesz helyetek, az én abroszomhoz nem dörgölitek a szájatokat.

Azzal odamutatott a disznópajta felé, s azt mondta:

– Ott ellakhattok, ha tetszik, ha nem tetszik, el is mehettek.

Elszomorodék a kicsi királykisasszony egy kicsit, de ismét csak nekidurálta magát s gondolá, hogy ő bizony egy cseppet sem ereszti búnak a fejét, hanem beköltözik a disznópajtába, ott is lehet ő boldog, csak a cigánypurdé szeresse.

Azonközben, míg az éfiú pár beköltözött a disznópajtába, folyt a palotában a dínomdánom, húzta tizenkét banda, táncolt a sok hercegkisasszony, hogy rengett-döngött belé a helyiség. Ették, itták a sok minden jót, de a fiatal párra senki sem gondolt. Csak éjfél után jutott eszébe a kicsi inasocskának, hogy vigyen egy kevés maradék csontot-bontot nekik.

Hát egyszer, amint istenes javába mulatoznának a palotában, kürtszó hallatszik a kapu előtt. Egy staféta érkezék nagy lelkendezve, egyenest befut a palotába, s jelenti a veres királynak, hogy nagy a veszedelem: a fekete király betört az országba.

Bezzeg lett nagy felfordulás. De a két nagyobb vő mindjárt eléállott nagy büszkén, s azt mondták, hogy majd megtanítják ők a fekete királyt! Mindjárt lóra kaptak, utánuk az egész vendégsereg, összetrombitálták, aki csak katona volt az egész városban, s elindultak az ellenség elé. Megtudja ezt a cigánypurdé, s azt mondja a feleségének:

– Hallod-e, feleség, talán elmegyek én is, hátha valami javára lehetnék az apádnak.

Elneveti magát az asszony:

– Ugyan bizony mivel mennél, hiszen sem lovad, sem kardod.

– Majd lesz, ha nincs! – mondá a purdé. Láttam én egy kehes, bogos lovat a ganédomb mellett ácsorogni, jó lesz nekem az is!

Úgy lett, ahogy mondá. Felkerekedett a gebére, s azzal utána döcögtetett a fényes nagy seregnek. Alig ért ki a városból, látja, hogy úgy fut vele szembe a veres király serege, s elöl a két bátyja, mintha csak a szemüket vették volna ki.

-Hm – gondolá magában a purdé -, ezeket bizony rútul megkergették. Csak megrázintá az ezüstkantárt kétszer egymásután jó erősen, s abb’ a minutában ott termett alatta egy ezüstszőrű paripa, körülötte egy regiment ezüstmondéros huszár, őrá pedig olyan ezüstgúnya kerekedett, hogy elvesztette a szeme világát, aki erősen meg találta nézni.

Kiált a huszároknak:

– Utánam, legények! – s nekivágtatta egyenest a fekete király seregének, s úgy széjjelverte, mint a záporeső. Minden lélek ámult-bámult, hogy honnét pottyanhatott ide ez a fényes sereg. De mire utánajárhattak a dolognak, az ezüstmondéros huszárok eltűntek a vezérükkel együtt, mintha a föld nyelte volna el, s mikor a veres király serege a város határához ért, ott találták a rongyos cigánypurdét a kehes, bogos lovon, amint velük szembefelé döcögtetett. No bezzeg, de lekacagták a szegény purdét!

-Csak kacagjatok – gondolá -, jő még az én malmomra is a víz.

Ezalatt a sereg hazatért a városba, s a két nagyobb vő eldicsekedett, hogy így meg úgy széjjelverték a fekete király seregét.

Lett ennek örömére nagy dínomdánom. Még a bolha is táncolt, csak a szegény cigánypurdéra nem gondolt senki. Húzza a tizenkét banda, táncolnak öregek, ifjak, de egyszer csak megszólalt a kürt, fut a staféta, hogy a fekete király még nagyobb sereget küldött.

No, ismét összeszedelőzködnek, összeütköznek az ellenséggel, de most még rútabbul megszalaszták. A cigánypurdé most az aranykantárt rázintotta meg, egy szempillantásra ott termettek az aranymondéros huszárok, alatta egy aranyszőrű paripa, s még hírmondónak sem maradt a fekete király seregiből. De bezzeg a dicsőség megint csak a két nagyobb vőé maradt.

Aj, megbosszúskodék most a fekete király! Egész országa népét összehívatta, s maga vezette a veres király országa ellen. Lesz most hadd-el-hadd! De lett is! Mert tudjátok meg, úgy, de úgy elnáspángolták a veres király seregét, hogy rengett belé az egész tartomány.

Nézi, nézi egy darabig a cigánypurdé ezt a komédiát, mikor aztán megelégelte, megrázintotta gyémántkantárját. Egyszeribe alatta termett egy gyémántszőrű paripa, a testére pedig olyan gyémánytgúnya kerekedett, hogy a fekete király katonái csak meghőköltek nagy álmélkodással.

De ott termettek a gyémántmondéros huszárok is gyémántszőrű paripákon. Kiált a purdé:

– Kerítsétek, legények! Meg ne öljetek senki lelket, hajtsuk be az egész ármádiát, de még a felséges apámuramét, a veres királyét is!

Haj, de elszégyellik magukat a kevély herceg urak. Eleget ide, eleget oda, hogy szabadulhatnának meg, de csak meg kellett, hogy adják magukat. Elöl ment a gyémántmondéros vezér a nagyobb tiszturakkal, hátul a huszárok, s úgy hajtották be a két ármádiát a veres király udvarába.

A veres király ott állott a palota tornácában, nem tudott benn nyugodni. De bezzeg megrökönyödött, mikor látta, hogy egy idegen vezér hozza az ő katonáit is s a fekete királyt is katonáival.

-Hm – dunnyog a király magában – még ilyet se láttam teljes világi életemben!

Ezalatt az idegen vezér a tornác elé vágtatott, szalutált illendőképpen, s jelenté:

– Felséges királyom! Ihol, itt van a fekete király az ő katonáival, a te két kevély vejed is a te katonáiddal. Tudd meg, felséges királyom, hogy ez a te két vejed az én két testvérem, akik miatt földönfutóvá lettem, cigánypurdé képibe kellett öltöznöm. Mert én vagyok a cigánypurdé, a te legkisebb vejed, úgy nézz meg engem.

No! lefut a vén király a tornácból, megöleli, megcsókolja vitéz vejét s mint egy gyermek, úgy rőkölt nagy örömében. A két nagyobb vő pedig térdre borult s úgy kérték az engedelmet öccsüktől, amiért olyan rútul bántak volt vele annak előtte. A kisebb királyfinak olyan jó szíve volt, mint egy darab fehér kenyér, s mindjárt megbocsátott a bátyjainak. Azonközbe elésompolygott a legkisebb királyleány is a disznópajtából. Felvitték a palotába, aranyos gúnyába öltöztették. S olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra futott a híre, még azon is túl mind futott, futott, míg a világ végén is egy sánta arasszal tovább nem ért. A veres király egyszeribe átadta az országát legkisebb vejének, s még ma is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a ti vendégeitek.

(Benedek Elek összes meséi 2. kötet, Szukits Könyviadó, 2001)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja; azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

– No, azt keresheted – mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.

– Hiszen, szép a feleséged – mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak:

– Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.

– No bizony, ha az, megyek is utána.

– Megállj csak, fiam – mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:

– Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

– Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?

– Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! – szólott a macskájának -, igazítsd útba ezt a legényt!

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:

– Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál, ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.

Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három aranyhajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három aranyhajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.

– Itt vagyok, kicsi gazdám!

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

– No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?

Mondotta a királyfi:

– Mint a gondolat, édes lovam.

– Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Azám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.

– Most már mehettek – mondták a farkasok.

Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólalt a táltos:

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete- tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.

Hát, ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta:

– Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt. S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:

– Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.

Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete- tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának:

– No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:

– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

De csak most ijedt meg igazán királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt.

Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.

– No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.

Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon a fia meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.

Itt a vége, fuss el véle!

 

(Benedek Elek Összes meséi 2. kötet, Szukits Könyvkiadó, 2001)

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy boltos, egy király meg egy szegény ember. Ez a boltos el-eljárogatott az erdőbe vadászni, de egyszer úgy eltévedett az erdőben, hogy három nap egymás után folyton járt-kelt, bolyongott, s nem tudott kitalálni. Már a lábán is alig állott a nagy fáradtságtól s éhségtől, s nagy keservében felkiáltott:

– Istenem, Istenem, ha valaki engem innét kivezetne, három lányom közül a legszebbet annak adnám, s három zsák pénzt is adnék melléje.

Abban a pillanatban megszólalt mellette valaki, s mondta:

– Kivezetlek én, csak gyere utánam.

Néz a boltos mindenfelé, nem lát senkit, aztán lenéz a földre, s hát ott hentereg egy kis sündisznó. Mit volt mit tenni, a boltos megígérte a sündisznónak, hogy nekiadja a legszebb leányát, s ad még három zsák pénzt is, csak vezesse ki.

Azzal a sündisznó elindult előre, a boltos utána, s egy félóra sem telt belé, kivezette az erdőből. Ott elváltak egymástól, a boltos ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe.

Másnap a király ment abba az erdőbe vadászni, az is éppen úgy eltévedett, mint a boltos. Már vagy hat napja bolyongott az erdőben, s mikor látta, hogy nincs szabadulása, föltekintett az égre, nagyot sóhajtott:

– Istenem, Istenem, csak valami lelkes vagy lelketlen állat kivezetne az erdőből, nem bánnám akárki s akármi légyen, három lányom közül a legszebbet neki adnám, de még három szekér pénzt is adnék neki.

– Gyere csak utánam, én kivezetlek – szólalt meg valaki.

Néz a király erre-arra, mindenfelé, vajon ki beszél, hát egy kicsi sündisznó van a lába alatt, az beszélt hozzá. Nem bánta ő, akárki s akármi, a szavát meg nem másolta. Indult a sündisznó után, s hamarosan kijutott az erdőből. Az erdő szélén elváltak egymástól, a király ment haza, a sündisznó vissza az erdőbe. Éppen az idő tájt egy szegény ember is eltévelyedett az erdőben, az is már vagy hat napja bolyongott szegény feje, nem tudott kivergelődni, pedig gyermekkora óta mindig itt gyűjtögette a száraz gallyat.

– Istenem, Istenem – sóhajtott fel a szegény ember -, nekem nincs semmim ezen a világon, de ha egy undok féreg vezetne is ki az erdőből, azt is gyermekemnek fogadnám.

– No, hát akkor gyere utánam – szólalt meg valaki. Bezzeg hogy a kis sündisznó volt. Indult is mindjárt előre, a szegény ember utána, egy szempillantásra kivezette az erdőből.

Az erdő szélén elváltak egymástól, a szegény ember hazament, a sündisznó vissza az erdőbe.

Telik- múlik az idő, eltelt egy hét, eltelt kettő, a kicsi sündisznót már kezdették is felejteni. A boltos, a király, a szegény ember mind azt gondolták, hogy valami csudálatos álmot láttak, nem is volt igaz, ami velük történt. De bizony nem volt az álom, mert egy este, mikor a szegény ember már lefeküdött, bekopogtatott a sündisznó az ablakon.

– Apámuram, nyissa ki az ajtót! Hm, álmélkodik magában a szegény ember, hát ez ugyan ki lehet? Hiszen neki sohasem volt gyermeke!

Fölkel a szegény ember, kinyitja az ajtót, s hát csak behöngörödik a küszöbön a kicsi sündisznó.

– Adjon isten jó estét, apámuram, hazajöttem!

– Fogadj isten, édes fiam, hát megjöhetél-e?

– Meg biz’ én, apámuram, de az anyámasszonyt költse fel, hogy vessen nekem ágyat.

Felkölti a szegény ember a feleségét, s az asszony nagy duzzogva, ímmel-ámmal ágyat vet, a kicsi sündisznó meg lefekszik, elalszik.

Fölkelnek reggel, a szegény ember a feleségével asztalhoz ül, de a sündisznót csak a kemencepadkához ültetik, s egy fatányérban adtak neki valami ennivalót. Nézi, nézi a sündisznó az ételt, de hozzá nem nyúlt.

– Hát te, fiam, mért nem eszel? – kérdi a szegény ember.

– Azért, édes apámuram, mert én nem vagyok afféle jött-ment szélházi, ültessenek az asztalhoz, s cintányéron adjanak nekem ételt.

Jól van, mit csináljanak, odaültetik az asztalhoz, cintányéron adnak neki ételt. Mikor az asztaltól fölkelnek, kérdi a sündisznó:

– Apámuram, van-e kegyelmednek két csizmadiatallérja?

– Van, fiam, van.

– No, ha van, adja nekem, majd visszafizetem urasan.

Kiveszi a szegény ember a láda fiából a csizmadiatallért, oda akarja adni a sündisznónak, de ez azt mondja:

– Ne adja ide nekem, apámuram, hanem menjen be a városba, ott a piacon egy vénasszony egy fekete kakast árul, azt vegye meg. Ha egy pénzre tartja, adjon kettőt érette. Onnét menjen a szíjgyártóhoz, annál van egy rongyos nyeregszerszám, vegye meg azt is. Ha egy pénzre tartja, adjon kettőt érette.

Elmegy a szegény ember, megveszi a piacon a fekete kakast meg a szíjgyártónál is a rongyos nyeregszerszámot, hazaviszi, s hát, Uram, Jézus, ne hagyj el, a sündisznó fölnyergeli, kantározza a fekete kakast, rápattan, s úgy elnyargal, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Meg sem állott, míg a boltos házához nem ért.

Bevágtat a boltos udvarára, bekiált az ablakon:

– Hé, boltos uram, nyissa ki az ajtót!

Kijön a boltos, de majd hanyatt esett ijedtében, mikor meglátta a sündisznót. Na, mit csináljon, be kellett, hogy vezesse a házába, eléhítta a három leányát, s elmondta nekik, hogy ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság, ő bizony ennek az undok féregnek ígérte a legszebbik leányát.

Hej, lett nagy sírás-rívás, de a sündisznó bizony nem bánta. Kiválasztotta a legkisebbet, a három közül a legszebbet, s mondta lelkes szóval:

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

No, bezzeg a leány nem mondotta, az csak sírt, hullott a könnye, mint a záporeső, még a földhöz is verte magát. Verhette, mégiscsak el kellett hogy induljon a sündisznóval. A boltos befogatott egy üveges hintóba, abba beleültette a leányát, egy másik szekérre föltette a három zsák pénzt, s azzal elindult a hintó, lovagolt mellette nagy büszkén a sündisznó a fekete kakason. Egyszer útközben benéz a sündisznó a hintó ablakán, s látja, hogy sír a leány.

– Hát te még mindig sírsz?

– Sírok biz’ én – mondotta a leány -, sírok is halálomig.

– No bizony, ha sírsz, nem is léssz az én feleségem. Eredj vissza az apádhoz.

Azzal visszafordította a hintót, hanem a három zsák pénzt nem küldötte vissza. Azt elvitte a szegény embernek, neki ajándékozta, de olyan gazdag is lett belőle, hogy nem volt párja hét puszta faluban.

Telik-múlik az idő, mit gondol, mit nem a sündisznó, fölpattan a fekete kakasra, s mint a sebes szél, elvágtat a királyhoz. Fölmegy a palotába, s mondja a királynak, hogy miért jött. Emlékszik-e, hogy mit ígért?

– Emlékszem, emlékszem – mondja a király -, bárcsak ne emlékezném, inkább haltam volna meg, de hát amit mondtam: mondtam, szavamat meg nem másolom. Behívatja három leányát, s elémondja nekik nagy szomorúan, hogy így meg úgy járt, most már itt ez az undok féreg, oda kell hogy adja közülök azt, amelyik neki megtetszik.

– De bizony – mondotta a legidősebb királykisasszony – én megtetszhetem, de nem leszek az ő felesége – s kiszaladt a szobából.

– De bizony én sem, inkább meghalok – mondotta a második, s az is kiszaladt a szobából.

– Mert biz’ én – mondotta a legkisebb királykisasszony -, akármilyen undok féreg, örömmel leszek az ő felesége, ha az édesapámmal olyan nagy jót cselekedett.

Hej, istenem, örült is, búsult is a király. Örült, hogy ilyen jószívű leánnyal áldotta meg az Isten, s búsult, hogy majd megszakadt a szíve, hogy ezt a jószívű gyermekét el kell, hogy veszítse.

Hát bánat ide, bánat oda, befogat hat lovat egy aranyos, gyémántos hintóba, megrakat három szekeret arannyal, ezüsttel, gyémánttal színültig, aztán beleültetik a királykisasszonyt a hintóba, de a sündisznó ebbe sem ült bele, lovagolt a hintó mellett a fekete kakason. Egyszer, mikor a várostól már jó messzire voltak, benéz a hintóba, s hát, uram teremtőm, a királykisasszony nem sír, de sőt inkább tulipiros jókedve van. Még mondta is a sündisznónak:

– Ugyan bizony minek lovagolsz azon a kakason, ülj ide mellém a hintóba.

– Hát nem félsz tőlem? – kérdezte a sündisznó.

– Nem félek biz’ én, nem bántasz te engem.

– Nem is undorodol tőlem?

– Nem én. Nekem rendelt a jó Isten, enyém vagy.

Ím, halljatok csudát, abban a pillanatban megrázkódik a sündisznó, s olyan gyönyörűséges szép dali királyfi lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

De megrázkódott a fekete kakas is, s lett belőle aranyszőrű táltos paripa, s az a rongyos nyeregszerszám ragyogott, tündökölt a tenger aranytól, gyémánttól, rubinttól.

Tovább nem is mentek, ottan megállították a hintót, kiszállt belőle a királykisasszony, megölelik, megcsókolják egymást, aztán egyszer csak a földre néz a királyfi, gondolkozik magában, mond valamit, ím azon a helyen kerekedik egyszeriben egy ragyogó gyémántpalota. Gyémántpalotába fölsétáltak szépen, tele volt az mindenféle drága bútorokkal, gyémánt volt a fala, gyémánt az ablaka is. Bezzeg hogy volt ott mindjárt pap is. Egyszeriben küldöttek a királyért, küldöttek a szegény emberért, küldöttek ide, küldöttek oda, jöttek mindenfelől a vendégek, s csaptak olyan vendégséget, hogy híre ment hetedhét ország ellen.

Itt a vége, fuss el véle!

 

(Benedek Elek összes meséi 2. kötet, Szukits Kiadó, 2007)

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, fölnyergeltem egy fakót, fölültem a hátára, és kiszaladtam az erdőbe. Jól ittam, jól ettem, a fakót a fejem alá tettem. Egyszer felébredtem, ellopták a fakót. Akkor megijedtem. Fölszaladtam egy hegyre, hegyről meg a fára. Úgy megráztam a fát, hogy az eper, szilva, mogyoró majd beszaggatta a fejem. Egyszer rám kiáltott egy öregasszony:

– Haj, haj, te gyerek Ne gázold el a répát, retket, mert nem te ültetted el a káposztát.

Volt a világon egy király, annak volt egy Jancsi nevű kanásza. Észrevette egy reggelen ő is és a király is, hogy a kastély előtt egy égig érő almafa nőtt. De az olyan fa volt: reggel virágzott, délben már almája volt, éjfélre megérett, de el is lopták róla.

Kihirdette a király az országban: hogyha valaki neki arról a fáról hoz egy almát, annak adja a lányát és a fele királyságát – halála után az egészet. Mert ő már több mint hét éve beteg, és azt jósolta neki egy öregasszony, hogyha ez az almafa kinő az ablaka alatt, és ő ennek a gyümölcséből eszik, akkor rögtön meggyógyul.

Kihirdette tehát az országban, az országa minden tájában, hogy legyen bárki, szegény vagy gazdag, ha báró, ha gróf, ha ezt megszerzi, azé lesz a királylány.

Volt is jelentkező sok, de a fára fölmászni egyik sem tudott. Azt mondja a királynak az ő kis kanásza, János:

– Felséges királyom, ha meg nem sérteném a szavaimmal, ha megengedné, én fölmegyek, és hozok almát a fáról.

– Mit akarsz, te taknyos? – nevetett a király. – Te akarsz, ahova egy gróf, egy herceg nem tud felmenni, te akarsz fölmenni!? Eredj csak a dolgod után!

De a kanász nem hagyott nyugtot a királynak. Mindaddig járt a nyakára, míg meg nem engedte. Azt mondta neki a király:

– No, fiú, most mondd: mit akarsz? Mivel akarsz a fára fölmenni? Amit kérsz, mindent megadok.

Azt mondta János:

– Csináltasson a király először is három vaskapcsot, olyat, hogy a fát körülérje, és azon, mint egy létrán, föl lehessen menni. És adjon három pár vasbocskort és egy hétre való eleséget, ami egy embernek elég.

Így János, azon a napon, amikor ez készen lett, elindult fölmászni a fára. Azon a napon ő olyan magasra mászott, hogy már nem is látták. Mászott már egy nap, két nap, három nap, amikor észrevette, hogy az egyik bocskor lyukas. Vágta a lábát a vas. Kapta magát, levette, leeresztette a földre.

– Hadd menjen vissza a gazdámhoz!

Mikor lepuffant a bocskor, azt mondta a király:

– No, a gyerek még él, de már kicserélte a bocskorát, mert ez kilyukadt.

Mikor a fiú a fának a hetedik ágára ért, talált ott egy lépcsőt, amelyiken bátran mehetett. Azt mondta magában:

– Köszönöm a királynak, hogy megsegített. Leeresztem neki mind a két pár bocskort, hadd lássa, hogy még életben vagyok. És a kis baltámat is, mert most már nincs rá tovább szükségem.

Mikor leeresztette a fáról a baltát, akkor már olyan magasan volt, hogy mire a balta leért a földre, kirohadt a nyele. És a bocskor is úgy megöregedett, mire az udvarba ért, hogy alig ismerték meg. De az őr, akit a király kirendelt a fa alá, hogy minden pillanatban várja a gyerek jelzését, ha bármit ejt is le, és neki azt rögtön jelentse, megismerte.

Így mind a három pár bocskor kilyukadt a hetedik napra, amikorra ő a fa koronáját elérte.

A fiú most nem gondolt a királlyal többet. Egy nagy kastélyban találta magát. Végigment az első, második, harmadik, tizenegyedik szobán is. Egy gyönyörű szép lányt lelt ott. Olyan szépet még ő életében sohasem látott. A király lánya is szép volt, de még csak halvány ibolya se lehetett amellett.

Odaköszön hozzá:

– Adjon isten jó napot, fenséges kisasszony! Nem tudom, minek szólítsam, királykisasszonynak vagy minek. Hát én csak így tisztelem.

Azt mondja a királykisasszony:

– Királykisasszony vagyok, csak árva. A szüleim meghaltak, árván maradtam, Etelka a nevem. Mondjad, fiú, hogy kerülsz te ide, ahova még a hazádbeli madár sem jár?

Azt mondja János:

– Én, fenséges királykisasszony, szolgálatot keresek.

– Jókor jöttél, mert én úgyis magam vagyok. Egy jó cselédet fölfogadnék bármely pillanatban. Nálam itt maradhatsz, ameddig akarsz. Amit kérsz, azt fizetek, csak a tizenkettedik szobába bemenned nem szabad.

A fiú megígérte, hogy ő rendbe tesz mindent, és szorgalommal mindent megcsinál. Meg is alkudtak, ott is maradt. Kapott jó ebédet, együtt ebédelt a királykisasszonnyal.

Addig-addig haladtak, hogy el is jegyezték egymást a királykisasszonnyal.

Egyik nap azt mondja a királykisasszony:

– Én most elmegyek a templomba. Itt van tizenegy szobának a kulcsa. Mindegyiket takarítsd ki tisztességgel, és főzd meg az ebédet! Ott van elkészítve minden, csak tüzet kell rakni. De a tizenkettedik szobának kulcsát ne keresd.

A gyerek elvégzett mindent, gondja sem volt arra, hogy mi lehet a tizenkettedik szobában. De most nem hagyott neki békét a kíváncsiság. Mégis megnézi, mi lehet abban a szobában. Mikor a kisasszony elment a templomba, megkereste a tizenkettedik szoba kulcsát, avval a szándékkal, hogy kitakarítja azt a szobát is. Az már úgyis régen volt kitisztítva.

Meglátott a sarokban egy rossz söprűt. Gondolta, hogy eldobja ezt a rossz söprűt, minek ez itt, tesz ő helyette másikat. Amint a söprűt félredobta a helyéről, a szoba ajtaja kinyílott. Belépett a szobába. De az ajtó rögtön becsukódott utána.

Amint szétnéz a szobában, látja, hogy ott egy óriási hétfejű sárkány van kiszögezve a falra. A két lábán ötven-ötven mázsás vasgolyó lóg. A két szárnya két óriási szöggel kiszögezve, és két óriási malomkő közé van a szakálla szorítva.

Megszólal a sárkány:

– Jó, hogy jöttél, fiam! Arra kérlek, hozzál nekem egy vödör vizet, adok egy országot. De úgy menj ki az ajtón, hogy rögtön visszajössz, mert másként olyant lehelek rád, hogy mindjárt megfúlsz. Különben nem is kell kimenned. Ott van a sarokban három vödör, tele friss vízzel. Nagyon szomjazom rá, de nem volt senki, aki ideadja. Öntsd a szélső számba a felét, a másik szélső számba a másik felét, mert – hét fejem van.

János bele is öntötte.

– Köszönöm, fiam – azt mondja a sárkány. – Most kapsz egy országot. Arra kérlek, még add ide a másik vödör vizet is, adok még egy országot. Öntsd az egyik felét az egyik szélső számba, a másik felét a másik számba.

Amikor ez megtörtént, a sárkánynak a szakálla a malomkő alól kiszabadult, és a két lábáról a két vasgolyó leesett, mert már két vödör vizet megivott.

– Most még – azt mondja – add ide a harmadik vödör vizet is! Azt a középső fejembe, a két szélső köztibe öntsd, felét ide, felét oda, ahogyan a másikat megcsináltad.

Ezt is megtette János.

– Köszönöm, fiú – mondja a sárkány -, hogy ezidáig megszabadítottál, meg is kapod a három országot, de hát most még egyre kérlek mindkettőnk szabadságáért, hogy ebből a szobából ki tudjunk kerülni. Mert próbáld meg, az ajtó zárva van, egyikünk sem tud kimenni.

Nem hiszi János. Megpróbálja az ajtót, hátha mégis nyitva van. De bizony az csak úgy volt, ahogyan a sárkány mondta. Zárva volt. Nem tudott kimenni.

– Arra kérlek még – mondja neki a sárkány -, itt van az a kis szekrény, a középső fiókjában van egy kis alma. Tedd azt a legközépső számba!

Megtalálta János az almát, bedobta a sárkány szájába. Az ajtó rögtön kinyílt. A sárkány megrázkódott és elrepült. Az útról visszakiáltotta:

– Majd még találkozunk!

A fiú kiment, tovább intézni a dolgait. Volt három táltoslova. Az egyik jobban nyerített már, mint a másik, mert észrevették, hogy a gazdájukat becsapták.

Ez idő alatt hazajött a királykisasszony, a szép Etelka. Amint csak belép a szobába, mindjárt azt kérdezi:

– János, mit csináltál? Lám, megmondtam, a tizenkettedik szobába be ne menj. Most már nem sokáig leszünk együtt. Hiába vagyunk jegyesek, mert amikor kijövünk az esküvőről, a sárkány engem elvisz.

János sírva fakadt. Ha ő azt tudta volna! Sose csinálta volna!

– Jaj, édesem, most már késő. A sárkány ígért neked három országot, de annak semmi hasznát nem veszed, mert azt az én visszaszerzésemért három úton elveszik.

Bementek a szobába; egymás nyakába borultak, és sírtak mind a ketten. Hogy miért is tudott ő olyan balga lenni, hogy miért is nem hallgatott leendő feleségére?

Megvoltak otthon egy hétig. Eljött a vasárnap, az esküvő napja.

Összehívták a közeli rokonságot. Aki közeli hozzátartozójuk volt, elkísérte őket a templomba.

Mikor a misének vége volt, az esküvő megtörtént, nagy vihar keletkezett. Amint a templom­ajtón kiléptek, abban a pillanatban a sárkány Jánostól elragadta a feleségét. Azt kiáltotta neki vissza:

– Három országot adtam, fiam, háromszor eljöhetsz a feleségedet meglátogatni. De hazahozni nem fogod többet, hiába is akarod!

János sírva fakadt. A násznéppel hazament, de a menyasszony nincs. Búslakodott, szomorko­dott, hogy mit csináljon, mit cselekedjék. Merre menjen ő most feleségét megkeresni, mert haza akarta őt hozni, még ha az életébe kerül is.

Nagy búsan bemegy az istállóba.

Ott panaszkodik a lovainak:

– Édes lovacskáim, elvitték a gazdasszonyotokat.

– Ne gondolj vele, édes gazdám, mert visszahozzuk. Csak nyergelj föl! Tegyél enni-, innivalót nekem is, meg neked is a nyeregkápára!

Azzal másnap fölnyergelt. Fölült a lova hátára, és elrepült, mert a lova táltos volt.

Mennek, repülnek hegyen-völgyön át, országról országra, erdőkön, síkon, mezőn keresztül, de sehol nyomát nem látják, hol, merre lehet.

– Nézz csak, édes gazdám, a földre – mondja a ló. – Látok ott egy kis házikót, egy asszony ül az ajtaja előtt. Nézd meg, nem ő-e az. Teknő van a kezében, véres ruhával van tele. Megy ki a kúthoz, mosni.

Rögtön leszálltak. Hát János felesége volt. Azonnal egymás nyakába borultak, megcsókolták egymást, és sírtak örömükben is, meg bánatukban is. Azt kérdi a fiú:

– Van-e egy kis idő, hogy egy kicsit kipihenhessem magam a lovammal együtt?

– Van – azt mondja – egy kicsi, mert a sárkány minden pillanatban itt lehet.

Azt mondja a fiú:

– Ne töltsük az időt. Csomagolj, ülj föl a lovamra, és menjünk!

– Fölülök én a lovadra – mondja az -, de úgyis tudom, hogy feleúton utolér; mert annak a lova még a tiédnél is jobb.

– Ne törődj vele! Csak ülj fel, és menjünk.

Fölült a lovára, és útnak indultak hazafelé.

Ahogy a sárkánynak a lova észrevette, hogy viszik a gazdasszonyát, rögtön elkezdett rúgni, kapálni és nyeríteni. Azon nyomban hazajött a sárkány. Ráförmedt a lovára szigorúan:

– Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?

– Viszik a feleségedet!

Azt kérdi a sárkány:

– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetek-e?

– Még azt is megteheted, mert úgyis utolérjük.

A sárkány nyugodtan evett-ivott, egy zsák diót megtört, és egy mázsa dohányt elpipált. Utána felpattant a lovára, utánuk eredt. Egypár órai repülés után utolérte őket. Kivette az asszonyt János öléből. Azt mondta a fiúnak:

– János fiam, egy ország oda van.

János búslakodik: mit csináljon most? Azt mondja a lova:

– Édes gazdám, most elrepülök haza, és felülsz a húgomra. Az fiatalabb, erősebb, mint én, jobban kitart. Talán azon sikerül.

Úgy is tett János, szépen elment haza. De nem volt neki nyugta.

Alig várta a hajnalt, ismét útra kelt. A ló az utat jól ismerte, mert a nénje jól megmagyarázta. Mert három testvér volt ez a három ló.

Elindultak olyan sebességgel, hogy még aznap délben oda is értek a sárkányhoz. Meglátta János a feleségét, hogy sírva mos a kútnál.

– Gyere, édes feleségem – mondja neki -, visszajöttem érted. Ülj a lovamra, máris indulunk.

– Elmehetünk – mondja az asszony -, de úgyis tudom, hogy hiába, mert megint csak utolér a sárkány.

– Édes gazdasszonyom – feleli a ló -, hacsak lehet, amíg az inam bírja, addig nem!

Felugrottak a ló hátára, és azonnal megfordultak hazafelé.

Nyomban rúg-kapál a sárkány lova, s nyerít. Jön a sárkány nagy széllel-lobbal. Ráförmed nagy haragosan:

– Kutya egye meg a májad, holló vájja ki a szemed! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?

– Viszik a feleséged!

– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e, és még rá egyet alhatok-e?

– Mindent tehetsz egy keveset, mert azért utolérjük.

Evett-ivott gyorsan a sárkány, aztán felpattant a lovára, és utánuk eredt. Hamarosan utolérte a fiút. S elvette Etelkát.

– No, János – azt mondja -, most már két ország oda van!

Már közel voltak a határhoz, de hát hasztalan. Nem értek át.

Megint elröpült János haza, a harmadik, a legfiatalabb lóért. Másnap reggel korán, alig pitymallott a hajnal, elindultak az útra. Azt mondja a lova:

– Élet vagy halál, gazdám, de most olyan utat próbálunk, amit még nem csináltunk.

Elindultak, repülnek, csak repülnek, hol a földön, hol a levegőben. Megtalálták megint a házat. Az asszony újra csak véres ruhát mosott a kútnál.

– Na, kedves feleségem, eljöttem harmadszor is érted! Ülj fel a lovamra!

– Felülök, de úgyis tudom, hiába!

Fel is ültek, el is indultak hazafelé.

Nyomban tombol a sárkánynak a lova. Jön a sárkány nagy haraggal haza.

– Miért nem hagysz nyugton a vendégeim között? Nem hagysz békével soha! Kutya egye a májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod még?

– Viszik a feleségedet!

Azt mondja a sárkány:

– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e?…

– Megeheted, mert még van időnk.

Azzal a sárkány hozzáfogott evéshez, iváshoz. De mi az: hét szájnak egy zsák diót megtörni, megenni, egy percet szunnyadni?!

Rögtön felpattant a lovára, és utánuk eredt. De ezek már közeledtek az utolsó ország széléhez, mert a sárkánynak tizenkét országa van. Az utolsó ország határának közelében fogta őket el.

– Na, János fiam, most már mind a három ország lejárt. Mondtam, háromszor eltűröm, hogy eljöjj a feleségedért. Ha még egyszer eljössz, az életedbe kerül.

Elvette az asszonyt, és elrepült vele vissza.

Azt mondja a fiúnak a lova:

– Édes gazdám, ha meghalunk is, de visszamegyünk még egyszer szerencsét próbálni.

– Nem bánom, édes lovam – mondja a fiú -, ha mindjárt meghalok is. Élet vagy halál, de az asszonynak haza kell jönnie!

Alighogy a sárkány hazaért, letette az asszonyt, és elment vissza a vendégeihez. A fiú azonban akkorra már ismét odaért. Könyörgött a feleségének:

– Kedves feleségem, ülj föl még egyszer a lovamra! Nem bánom, ha meghalok is, de akkor nem fáj a szíved utánam.

Az asszony könyörgött, hogy ne tegye, mert úgyis tudja, hogy a halálba megy.

– Nem bánom, ha meghalok is, csak ülj fel, és menjünk!

Azzal felült a lovára, és nyomban megfordult hazafelé. Azt mondja az úton a lova:

– Édes gazdám, most kapaszkodj meg, mert most vagy meghalunk, vagy hazaérünk.

Alighogy elindultak, nyomban tombol megint a sárkány lova. Jön újra a sárkány nagy mérgesen.

– Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak folyik előtted, mi bajod még? Miért nem hagysz engem békében?

Azt mondja a lova:

– Viszik a feleségedet!

– Mit?! – azt mondja. – Már megint el mert érte jönni?! Ehetek-e ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e, és még egyet alhatok-e?

– Ne sokat beszélj, az utolsó ország felé közelednek már!

Megharagudott erre a sárkány, nyomban a lovára pattant, és utánuk eredt. Az utolsó ország árokpartján fogta el őket. Már csak pár méter választotta el őket a szabad országtól, akkor már nem lett volna a sárkánynak hatalma, hogy utánuk menjen.

– Megmondtam – azt mondja -, gazfickó, hogy háromszor megkegyelmezek. De negyedszer már nem.

Azzal lerántotta az asszonyt János öléből. Feldobta a saját lovának a hátára, és rárivallt:

– Hogy mertél a lovára ülni, mikor megparancsoltam, hogy még egyszer elő se hozd őt?

Azzal nekimegy Jánosnak, és apróra szétszaggatja. Volt a lova hátán egy zsák. Ráparancsolt az asszonyra, hogy János minden darabját szedje össze, abba a zsákba tegye bele, kösse a lova hátára, hadd vigye haza.

– Hadd lássák meg otthon, így jár az, aki utánad mer jönni!

Azzal Etelka Jánosnak minden porcikáját a zsákba rakta, feltette a lova hátára, és a lovat eligazította haza.

– Vidd a gazdádat haza, és mondd a többinek, hogy utánam többet soha senki se jöjjön!

Evvel a sárkány fölkapta az asszonyt a lovára, és elrepült vele haza.

Jánosnak a lova búsan ballagott haza. Búslakodott, szomorkodott, mert a gazdáját halva vitte a hátán. Hogy lehetne ebből még egyszer embert faragni?

Amint ballag a gyalogúton, meglátott egy kis kígyót. Egy szép szál fű van a szájában. Azt kérdi tőle:

– Mit viszel, te kis kígyócska?

Azt mondja a kígyó:

– Élesztőfüvet. Átment a kocsi a fiamnak a derekán, hát meg akarom vele gyógyítani.

– Add nekem egy kicsit! Van nekem egy jó gazdám, föl akarnám éleszteni. Itt van – azt mondja – a zsákban, a hátamon.

– Nem bánom – mondja a kígyócska. – De a kisfiam ott hentereg az úton, jön egy kocsi, eltöri a derekát máshol is. Hadd gyógyítsam meg előbb azt!

– No – azt mondja a lovacska -, gyere, majd én segítek. Megfogom a fogammal a farkát, nem harapom meg, csak elteszem az útról, hogy több kocsi el ne gázolja.

Úgy is tett. A kígyó pedig meghúzta egy párszor azt a füvet a seb helyén. Azonnal meggyógyult a fiacskája, fürgén csúszott tovább.

A ló keresett közben egy kis tisztást. Kettőt nagyot rúgott, a hátáról a zsák leesett. Kibontotta a zsák száját, és a húst belőle kiszórta. Elkezdte az orrával olyan emberformára igazítani. Ő azt igazgatta, a kis kígyócska meg a füvet húzogatta. Ahol a táltos megigazította, a kígyócska meg a füvet húzogatta, ott a test azonnal begyógyult.

Amikor készen volt, látta, hogy a gazdája csak alszik, és hétszerte szebb, mint volt. Azzal gyengén a vállába harapott. Talpra állította, majd gyengéden megrúgta.

– Gazdám, kelj fel, ne aludjál!

Rögtön felébredt a fiú.

– Ej, édes lovam, de jót aludtam!

– A világ végéig aludhattál volna, ha nincs ez a kis kígyócska, aki ezt az élesztőfüvet nekem ajándékozta, hogy téged újra talpra állíthassalak.

– No most, édes lovam, egyszer már fölébredtem, de most gyerünk újra vissza. Vagy menjünk elébb haza?

Azt mondja a lova:

– Menjünk elébb haza. Három nap múlva induljunk útra, gazdám. Legalább a sárkány elfeledi, ami vele történt, és nem gyanakodik.

Úgy is tettek. Elmentek haza. Kipihenték magukat. Harmadnapon újra elindultak. Amint mennek, azt mondja a lova:

– Édes gazdám, most hallgass a szavamra. Most nem szabad nekünk egyenesen odamenni a sárkányhoz, hanem egy kis kerülőt kell tennünk a kastély körül. Mert neki még a halottai is megmondják, hogy idegen jár az országában. De úgy vigyázz, úgy menj oda, hogy a sárkány ne legyen odahaza. A feleségétől kérdezd meg, hogy a sárkány hol vette a lovát, mert másképp sose kerül haza az asszony.

Megkerülték a kastélyt, egy domb mellett elbújtak, és ott meghúzódva hallgatóztak. Mikor a sárkány elment hazulról, János rögtön az asszonyhoz ment. Etelka megijedt, amikor meglátta. Nem hitt a szemének, hogy csakugyan ő.

János megszólal:

– Kedves feleségem, ne ijedj meg tőlem, mert én vagyok az. Csak bújtassál el, hogy senki meg ne tudja!

– Hát a lovad hol van?

– Az jó helyen van!

Etelka megölelte, megcsókolta, bevezette a szobába. János azt mondta neki:

– Kedves feleségem, arra kérlek, kérdezd meg a sárkánytól, hogy hol vette a lovát! Ha megmondja, és elmegy hazulról, akkor én máris itt leszek. És akkor elmegyek oda, én is szerzek egy lovat, különbet, mint az övé. Csak azt nem tudom, hogy hol van olyan ló.

Avval ott kellett hagyni a feleségét, mert a sárkány jött haza. Visszamegy, mondja a lovának:

– Édes lovam, megkérdi majd, de meg kell várnunk. Lehet, hogy az éjjel meglesz.

Megjött a sárkány a vendégségből.

– Na, készen van-e már az ebéd? – kérdezi a feleségét.

– Készen lesz rögtön – mondja a felesége. – Gyere, férjecském, gyere, ebédeljünk!

Ez a szép szó feltűnt a férjének, hogy most nem sír, hanem nagyon hízelgően beszél. Leültek az első tál ételhez. Azt mondja az asszony:

– Mondd meg, édes férjem, ha nem bántanálak meg szavammal: ugyan hol vetted a lovadat?

Erre a szóra úgy csapta pofon a sárkány az asszonyt, hogy az csak az ajtóban állt meg.

– Mi közöd hozzá? – ordibál. – Mit akarsz te avval, hogy én hol vettem a lovamat? Különben majd megmondom – csak várj! Majd rákerül a sor. Menj, hozd a másik ételemet is! Hadd egyek.

Fogta az asszony a tálat, behozta, letette az asztalra.

– Nem rossz szándékból kérdezem – szólalt meg az asszony. – De mondd meg igazán, hogy hol vetted a lovat, mert ilyen jó lovat még sohasem láttam.

Második kérdésére megint csak pofon vágta a sárkány, hogy kiesett az asszony a konyhába.

– Mit faggatsz? Mit kérdezgetsz engem mindig? Nem hagysz még nyugodtan enni se. Menj, és hozd a harmadik tál ételemet is!

Behozta Etelka a harmadik tál ételt: letette az asztalra. Megint megkérdezte:

– Mondd meg, édes férjem, nem rossz szándékból kérdem, ugyan hol vetted a lovat?

A sárkány harmadszorra úgy csapta pofon, hogy kiesett az udvarra.

Akkor aztán sírva fakadt az asszony. Azt mondja a sárkány:

– Látom, hogy igaz szívből kérdezted, de nem akartam hinni. Majd megmondom, csak várj, előbb kerülök egyet.

Avval a sárkány elment. Megkerülte a temetők kertjét, melyekben az ő halottai voltak, akiket ő gyilkolt meg. Mindegyiket sorban kérdezte, hogy nem láttak-e erre idegent.

– Nem jött senki az után az eset után, mióta a feleségedet negyedszer elvitték – mondották a halottak.

Elment a sárkány haza, azt mondja a feleségének:

– Hát most gyere ide mellém. Most hallgasd meg, megmondom. Most már annak úgysem tudod megmondani, hiszen a szemed láttára szétszaggattam. Te magad meg nem sokat nyersz vele. A ti kastélyotoknak a bal sarkán van egy gyalogút. Nem nagyon látszik, mert ember ritkán jár rajta. De azért észre lehet venni, mert a fű rövidebb rajta, mint másutt. Ez az út az Óperenciás-tenger partjára vezet. Azon a darabon, ahol az út kiér, ott vagy húsz öl szélesség­ben csak térdig érő a víz. Annak a túlsó partján, ott van ez a gyalogút, az tovább vezet a másik ország szélén. Ott lakik egy öregasszony, egy vasorrú banya. Annak van még három lova. Egy van köztük, a vasderes, az még kétszerte erősebb és ügyesebb, mint az enyém. Csak azt az öregasszonyt hűségesen kell kiszolgálni. Annál három nap az esztendő. Aki azt hűségesen kiszolgálja, alku nélkül, amit kér, azt kap. No most – mondja a sárkány -, hallottad, hogy így van. Evvel elégedj meg. Most elmegyek. Isten veled! – Avval a sárkány elment.

Jánosnak a lova rögtön megszólalt:

– A sárkány most ment ki a kapun! Rögtön, de azonnal menj be édes gazdám, és kérdezd meg, mit mondott.

János tüstént bement, átölelte a feleségét.

– Mondd, kedves feleségem, ugyan mit mondott?

– Ide hallgass, édes férjem. A mi kastélyunk bal sarkán van egy gyalogút, amely az Óperenciás-tenger partjára vezet. Azt arról ismered meg, hogy ott a fű egészen rövid, de másutt nagy. És a tengeren keresztül is csak térdig ér a víz, azon átjuthatsz a túlsó partra. A második országban, ott lakik egy öregasszony, azt kell hűségesen kiszolgálnod. Annak van még három lova. Azok között a legfiatalabb egy vasderes. Az kétszer erősebb és gyorsabb, mint a sárkányé. Hogy azt hogy szerzed meg, ahhoz az isten segítsen, abban én segíteni nem tudok. De most isten áldjon, mert a sárkány azonnal itthon lesz, már hallom, hogy tombol a lova. Én megvárlak, akármilyen nehezemre esik is. Csak vigyázz magadra, hogy bajod ne essék!

János megcsókolta a feleségét, és otthagyta. Kiment a lovához, felült a hátára. Az úton elmesélte neki, hogy mit hallott. Elmentek haza. János megetette minden lovát, beállította az istállóba. Másnap fogta a tarisznyát avval az egy szál élesztőfűvel, ami az ő lovánál maradt, amit a kis kígyó vele megfelezett, megindult azon a járatlan gyalogúton. Ment, mendegélt.

Megtalálta a tengerpartot. Próbálgatta a vizet jobbra-balra, hát csakugyan nem ért fentebb a térdénél. Kinézte az irányt, és egyenest átment.

Mikor átért, látja, hogy ott egy szép aranyhéjú halacska hentereg a porban. Egyik fele már megszáradt, megégette a nap, de még él. Megsajnálta a halacskát. Azt mondta:

– Szegény halacska! Itt pusztulsz el, megsütött a nap, a víz meg messze van, nem tudsz belemenni.

Ezzel bedobta a vízbe. A halacska rögvest fölugrott a vízen, de abba a pillanatban kétszer akkora lett, mint volt, és frissebbnek és egészségesebbnek látszott. Odaszökkent Jánoshoz:

– No, te fiú, amiért így megsajnáltál, megszántál, mert láttad, hogy élve elpusztulhatnék, vegyél ki a bal oldalamból egy szál héjat, amelyiket nem sütötte a nap. Ha valamikor valami bajod lesz, görbítsd meg, én rögtön ott leszek, és segítek a bajodon.

Evvel a halacska beleugrott a vízbe, és eltűnt.

Elgondolkozik János:

“Ehol-e, mégse gondolná az ember, hogy honnan kerül a segítsége. De hát mit tudna nekem ez a kis halacska segíteni?”

De azért szót fogadott, a héjacskát eltette a tárcájába. És ment tovább.

Megy, mendegél egy erdőn keresztül. Az erdő közepén talált egy tavat. Ott látott egy szép vadkacsát búslakodni, mert az egyik szárnya el volt lőve. Repülni akarna, de nem tud. Megsajnálta János megszólította:

– Te kis kacsa, gyere ki, hadd gyógyítsam meg a szárnyadat!

– Nem megyek! Mit gondolsz? Azért, hogy paprikást vagy pecsenyét készíts belőlem?

– Ne félj – mondja János -, nem bántalak! Tiszta szívből mondom, hogy meggyógyítlak.

– No, isten neki, nem bánom. Ha már rászorultál az életemre, úgy se sokat ér. A szárnyam el van törve, nem bánom, ha meghalok is.

Ezt mondta a kacsa. Avval kiúszott a patak szélére. János megfogta és leült vele. Az ölébe tette, elővette tárcájából az élesztőfüvet, megkenegette vele a kacsa sebes szárnyát. Az azonnal meggyógyult. Olyan lett mintha sohasem lett volna eltörve.

Megörült a kacsa. Mindjárt próbálja a szárnyát, próbál vele repülni. Hát bizony lehet.

– Na, jó fiú, azt gondoltam, hogy elveszed az életemet. De mivel ilyen jót tettél velem, húzz ki a bal szárnyamból, amelyik nem volt törött, egy szál fényes tollat. Ha valamikor bajod lesz, a szélesebb felét repeszd le. Én rögtön ott leszek. De jól tedd el, hogy el ne veszítsd!

Azzal a kacsa köszönt és elszállt. János pedig ment tovább a patak mentén. Az erdő szélén talált egy forrást. Ott egy kicsit leült megpihenni. Elővette a tarisznyát, és falatozott. Gondolkodott, hogy mit is fog ő evvel a halhéjacskával és tollacskával csinálni. De azért, gondolta, megőrzöm én, meg bizony. Hadd legyen!

Mikor kipihente magát, elindult tovább az útján. Meg kell keresnie azt az öregasszonyt, de hol-merre van? Távolban – de nagyon messze volt még hozzá – meglátott egy házat, egy kis házikót inkább. Jó néhány kilométerre volt még a háztól. Nagyon bokros erdőségbe került. Megy el egy bokor mellett, egyszerre kiugrik egy róka. De csak három lábon ugrál, a negyedik lábát csak húzza maga után. Azt mondja:

– Várjál, róka pajtás! Látom, fáj a lábad. Állj meg, hogy meggyógyíthassam!

Hátranéz a róka, azt feleli a fiúnak:

– Dehogyis állok meg! Üsd le a másikat is?! Akkor megnyúzhatsz, jó subát csinálhatsz a bőrömből!

– Nem bántalak én, róka pajtás, csak sajnállak. De ha nem hallgatsz a szavamra, nem tehetek róla.

– No, nem bánom – mondja a róka -, hát megállok. De lelkedre bízom. Hogyha megütsz, azonnal megharaplak!

– Dehogy bántalak – mondja a fiú -, örülök, hogyha segíthetek a bajodon.

Avval elővette az élesztőfüvet, megkente vele a róka fájós lábát. Az egyszerre úgy meggyógyult, mintha sohase fájt volna. Ugrabugrált, szaladgált, szökdelt a róka. Nagy örömmel azt mondja:

– No, jó fiú, amiért jót tettél velem, hát szakassz ki a farkam tövéből egy csomó szőrt. Tedd el, és hogyha valamikor valami bajod lesz, tömd a pipádba, gyújts rá, én rögtön ott leszek.

Avval a róka megköszönte János jóságát, és elment.

János pedig ment, ballagott az útján tovább. Éppen este lett, mire a házhoz ért. Látja, ott ül egy öregasszony a konyhaajtóban. Rákönyökölt a két tenyerére, és nézi a fiút, ki lehet az, aki közeledik hozzája.

Odaér János, köszönti illedelmesen:

– Adjon isten jó estét, édes öreganyám!

– Adjon isten neked is, fiam! Köszönheted, hogy öreganyádnak szólítottál! Kilencvenkilencnek már karón van a feje, tied lett volna a századik.

Mondd, fiam, mi járatban vagy itt, ahol még a hazádbeli madár sem jár?

– Én, édes öreganyám, szolgálatot keresek – mondja János.

– Éppen jókor jöttél. Én megfogadlak – mondja a szüle. – Nem kötöm ki a béred. Három nap az esztendő. Amit kívánsz, azt adok. De úgy adom, ha a három lovamat tisztességesen megőrzöd, ha azokat nekem este hazahozod, ha azok el nem szöknek.

– Megőrzöm én, édes öreganyám. Majd elbánok én velük.

– Jól van, édes fiam, akkor gyere be, vacsorázzál! Megmutatom a lovakat is, hogy hol vannak és hogy milyenek.

A szüle adott Jánosnak jó vacsorát. Készített neki jó fekvőhelyet. Mikor aztán János jóllakott, kimentek az istállóba. Nézegeti János a három szép lovat, olyat az ő szeme még nem látott.

– Ezek lesznek azok, fiam, melyeket őrizned kell – mondja a szüle.

János megsimogatta mind a három lovat. A szüle otthagyta. A legfiatalabb ló megnyalogatta a kezét, de akkor még nem szólt neki semmit.

János bement a szüléhez a szobába. Azt kérdezgette, hogy mit csinált, merre járt. Beszélgettek, azután lefeküdtek.

Másnap reggel a szüle fölpakolta János tarisznyáját. János meg felkantározta a három lovat. Ő mindjárt a vasderes hátára pattant. A szüle megmutatta neki a legelőt. Ugyanaz az erdő volt, ahol ő a forrásnál megpihent. Ott levette a lovakról a kantárt. Azok elkezdtek legelészni, ő pedig egy nagy fa alá telepedett. Heverészett, és nézte a lovait, hogy legelnek.

Egyszer csak délfelé jön egy kis szellő, rászállt János szemére. Mély álomba merült. Jó délután volt már, amikor felébredt. Keresi a lovait, hol vannak: nem találja őket sehol. Nincs meg egy sem. Megtalálja a helyet, ahol legeltek, de a lovakat nem találja sehol, bármerre is bolyong.

Eszébe jutott, hogy a halacska adott neki egy héjat. És azt ígérte, hogy ha baja lesz, hát segít rajta. Meggörbítette a halhéjat, abban a pillanatban ott termett a kis hal előtte.

– Mit parancsolsz, jó fiú? – kérdi tőle.

– Arra kérlek, kis halacskám – mondja a fiú -, mondd meg, hogy hova lettek a lovaim.

– Hm, a te lovaid – mondja a halacska – ott vannak az én táboromban. Az egyik futárom jelentette, hogy három idegen hal került közéjük. Gyere velem egy pillanatra, ott leszel a tengerparton, majd csak vigyázd! Majd mikor a tenger elkezd mozogni, akkor három nagy tüskés hátú dörgencs, tiszta fekete, úszik majd a part felé. Az én legényeim szorítják, hajtják a tengerből kifelé. De jól vigyázz! A kantárt jól fogd a kezedbe, hogy amikor a középső a partra ér, úgy üsd fejbe, hogy felforduljon. Abban a pillanatban ott leszel a helyeden, és meglesznek a lovaid.

Abban a pillanatban a halacska segítségével János kinn termett a tengerparton. Nézi: a tenger nagyon morog, nagyon zúg, és három fekete hal – de egyenesen neki tart – csak úszik ki a partra. Abban a pillanatban jól megfogta a kantárt, úgy megütötte a középsőt, hogy az mindjárt felfordult. A következő pillanatban már ott volt János a legelőn, a három lovával együtt.

Szépen felkantározta őket, felült a vasderesre, és elnyargalt haza.

– Jó estét, édes öreganyám!

– Adjon isten, fiam! Megjöttél, fiam?

– Amint látja, öreganyám! Jó lovacskák ezek! Igen szépen legelésznek!

– No, eredj be, fiam, vacsorázz meg – mondja a szüle.

Míg János bent vacsorázott, a szüle a három lovat az istállóban, az egyiket piszkafával, a másikat szeneslapáttal, elkezdte ütni-verni, mind a dobot, azért, mert nem tudtak elszökni.

– Így kellett elbújnotok, hogy megtaláljon benneteket? Ti ilyenek-olyanok. Megálljatok, majd holnap elbújtatlak én jobban! Mert ha el nem bújtok, akkor adok nektek!

Avval bement Jánoshoz a szobába, mintha semmi sem történt volna. Szépen eldiskurált, elbeszélgetett vele. Aztán lefeküdtek, és aludtak reggelig.

Másnap reggel még többet pakolt a szüle a tarisznyába, hogy berúgjon, hogy csak jól elaludjon. Azért adott a fiúnak álomport a borába.

János másnap reggel fölkelt, kiment az istállóba. Fölkantározta a lovait megint csak a vasderesre ült. Kinyargalt a legelőre, ahol előző nap is volt, és eleresztette a lovakat. Ő lepihent a helyére, a forrás mellé, a hűvösre.

Eljött a dél, megcsapta a szellő János szemét, elaludt újra. Estefelé felébredt, körülnézett, hát a lovai nincsenek sehol. Gondolkodik, hova menjen, hol találja meg a lovait. Eszébe jutott a tegnapi halacska. Gondolta, hátha a kacsa is tudna segíteni. Elővette a zsebéből a fényes tollat, a szélesebbik felét lerepesztette. Egyszer megsuhan a levegő fölötte, hát megjött a kacsa.

– Mi bajod van, jó fiú? Miért hívtál?

– Elvesztek a lovaim, nem tudom, hogy hol keressem őket. Ha tudnál tanácsot adni, arra kérlek – mondja János.

– Ó – azt mondja -, afelől ne gondolkozz! Van az én falkámban három fehér holló, tiszta fehérek, ami ritkaság. Majd az én legényeim leszorítják őket olyan alacsonyan, ahogy te vagy, és hajtják feléd. Csak a kantárra jól vigyázz! El ne szalajtsd, és üsd meg a középsőt úgy, hogy rögtön essen le elibed. Azonnal meglesznek a lovaid. Ott lesznek a legelőn, ahol délben voltál.

Úgy is lett. János elment a kacsa után a patak partjára. Egyszer szétnéz, hát mint a felhő, annyi a vadkacsa. De szorítják ám a három fehér hollót. Jönnek egyenest neki, mintha el akarnák őt gázolni. Ő sem volt rest megfogta a kantárt szorosan – mikor ütésre került, úgy megütötte a középsőt, hogy rögtön a lába elé esett. Abban a pillanatban ott termett a legelőn, ahol reggel volt, ahonnan a lovai elszöktek.

Mindjárt fölkantározta mind a hármat, fölugrott a vasderesre, és elnyargalt haza. Köszön a szülének:

– Adjon isten jó estét, édes öreganyám!

– Adjon isten neked is, édes fiam! Hát megjöttél?

– Megjöttem, édes öreganyám!

– Jók voltak-e a lovaid?

– Jók voltak, édes öreganyám. Nem mennek ezek sehova.

– No – azt mondja a szüle -, eredj be vacsorázni. Majd én addig megitatok.

János bemegy a szobába, a szüle meg az istállóba. Előveszi a megtüzesített piszkafát – piff puff -, üti-veri a három szilaj csikóját, egyiket jobban, mint a másikat.

– Nem tudtatok jobban elbújni? Megálljatok, bitangok, majd holnap! Kétszer megtalált benneteket. No, de majd holnap találjon meg! Itt lesztek a konyhában a szakajtóban! Tyúk alatt tojások!

Avval otthagyta a lovakat. Bemegy a fiúhoz:

– No, egyél, édes fiam, én is vacsorázom. Azután ráérünk, egy kicsit beszélgetünk.

Úgy is volt. Beszélgettek egy darabig. Azután lefeküdtek.

Másnap reggel, ahogy fölkeltek, fölpakolta a szüle a tarisznyát a fiúnak:

– Na, itt van, fiam, az ennivaló! Vezesd ki a lovakat, hadd legeljenek!

János kiment az istállóba. Fölkantározta a lovait, fölpattant a vasderes hátára, kinyargalt a legelőre, a tegnapi helyre. Ott a lovait szabadon eresztette, ő meg lehevert a forrás mellé, az árnyékba, a fa tövébe.

Tizenegy óra felé jött a meleg szellő, megsuhintotta János szemét, és ő elaludt. Estefelé ébredt fel, hát nincsenek a lovak sehol. Gondolkodik, hogy mit csináljon most. Kétszer megtalálta, de hol fogja őket harmadszorra is megtalálni? Eszébe jutott neki a sánta róka. Fogta a szőrt, beletömte a pipába, és rágyújtott. Alighogy rágyújtott, megzörren a bokor, megjött a róka.

– Mi bajod, jó pajtásom, vagy inkább jó barátom, hogy ilyen hamar híttál?

– Róka pajtásom, az a bajom, hogy elvesztek a lovaim.

– Ez, pajtás, egy kicsit bizony baj – mondja a róka koma -, de azért megpróbáljuk. Most csak jól hallgass a szavamra! Gyere utánam, egészen közel a házhoz, de úgy, hogy a szüle véletlenül meg ne lásson. Mert van a szülének egy hét országra szóló torkú kakasa. Azt majd én megfogom. A szüle azt szereti az összes között a legjobban. Majd én ordíttatom, te meg addig húzódj a ház mellé. De olyan közel, hogy mikor a szüle a konyhából kiugrik, és fut utánam a piszkafával – én majd futtatom a kakast minél messzebb a bokrok közé -, akkor te meg a kantárral, amit az ajtó mellett a sarokban találsz, ahol a szüle ült -, a szakajtóban látsz három tojást, csapj közibük úgy, hogy mind a három szétfröccsenjen, de úgy, hogy még a falra is jusson belőle. Abban a pillanatban meglesznek a lovaid, ott lesznek a legelőn.

Elindultak szépen, egyik bokortól a másikig, tovább-tovább lopakodva. Ugyannyira, hogy János közel ért a házhoz, a róka meg a szemétdombhoz, ahol a tyúkok kapargáltak. Egyszer a róka kiugrik a bokor mellől, villámgyorsan elkapja a kakast, és fut vele a bokrok közé. Ordít a kakas szörnyen, hogy hét országon hallik. Kifordul a szüle:

– Megállj, te bitang, már megint ide mertél jönni? Egyszer már letörtem a lábad, de most letöröm a derekad! Megállj, te bitang róka!

Fut a szüle egyik fától a másikig, de a róka szaladt szörnyen.

Ezalatt János beszökött a konyhába. Olyant vágott a kantárral a tojások közé, hogy az mind a három szétfröccsent. Abban a pillanatban ő kint termett a legelőn a három lóval együtt. Mindjárt fölkantározta mind a hármat. Felült a vasderesre, és elnyargalt haza. Útközben azt mondja a vasderes a fiúnak:

– Édes gazdám, tudom, hogy énértem szolgálsz, de holnap nem ismersz rám. Mert én holnap koszos csikó leszek, és a szemétdombon hentergek. A szüle majd ígér neked mindent, a két másikat is odaadja, de te csak engem válassz, még ha a hátadon viszel is egy darabig. Most még arra figyelmeztetlek: ha megvacsoráztok, a szüle majd sokáig beszélget veled, azért, hogy elálmosodj, és minél előbb aludj el úgy éjfél felé. De te el ne aludj, mert hiába szolgáltad ki a három napot, a fejed az éjszaka mégis karóba kerül. A szüle majd pontosan tizenegy órakor mondja: – Jó éjszakát, édes fiam, aludjál te is! – Ő nyomban elalszik, de fél tizenkettőkor már fölkel. Ott lóg a sarokban egy rossz szerszám, kantárral és egy rossz kardhüvellyel. Ő majd kihúzza a hüvelyéből a kardot. Meg ne ijedj tőle, mert kiölti a nyelvét, és azon elkezdi fenni a kardot. Akkora nyelve van, mint egy nagy csoroszlya. Amíg háromnegyedére ér az óra a tizenkettőn, addig mindig azt huzigálja, a nyelvén feni. Akkor majd szól: – Szolgám, kelj fel! – De te meg ne mozdulj, mert akkor megtudja, hogy ébren vagy. Amikor pontosan üti a tizenkettőt, akkor majd rád kiált: – Szolgám, kelj fel, a durrogós ménkű üssön beléd! Mert mindjárt kettéváglak! – Te abban a pillanatban vágódj a fal mellé, mert akkor a szüle elveszti a szemevilágát, nem lát, és úgy suhint a karddal az ágy alá, alulról fölfelé. Te a fejnél való végén maradsz, az ágyat kettévágja alattad, és azután majd tapogat, keres, hogy hol vagy darabok­ban. És majd ha nem talál, az ágy újra összeáll, mint az előbb volt. Akkor elmegy az ágyára, a kardot beteszi a hüvelyébe, és alszik reggelig. Így azután te is aludhatsz, de csak ébren. Mert olyan kard az, amilyen a világon nincs több.

Amíg a vasderes a gazdájának elmesélte, hogyan viselkedjék, mit csináljon, addigra szépen hazaértek. János nagyon megfigyelte, hogy őt mire tanították. Otthon szépen köszönt:

– Jó estét, öreganyám!

A szüle is köszön, mintha nappal semmi se történt volna a lovakkal vagy a kakassal.

– Eredj be, fiam, vacsorázzál! Én meg majd itatok.

Avval fogta a piszkafát meg a szemétlapátot, s elkezdte ütni-verni a lovakat:

– Még most se szöktetek meg tőle, az utolsó napon? Úgysem adlak neki! Az éjszaka megölöm! Vagy olyan ronggyá teszlek, hogy nem is kellesz neki!

Aztán bement a szobába.

– Na, gyere, édes fiam, vacsorázzunk!

Elkezdtek aztán kettesben vacsorázni. János álmos volt, de szót fogadott. A banya sokáig beszélgetett vele vacsora után, hogy még álmosabb legyen.

Elérkezett a tizenegy óra. Mondja a szüle:

– Jó éjszakát, fiam! Feküdj le és aludj, mert én is lefekszem.

Lefeküdt János, de csak úgy aludt, mint a nyúl. A szüle aludt, mint a bunda.

Mikor az óra fél tizenkettőt ütött, mint a villámcsapás, úgy felugrott a banya. Ment a kardért a sarokba, kihúzta a hüvelyéből, egy darabig nézegeti: – No, ez elég lesz neki! – Kivette rőfös nyelvét, elkezdte a kardot a két oldalán fenni.

Háromnegyed tizenkettőkor szól Jánosnak: – Szolgám, kelj fel!

De az meg sem mozdul, mint aki az igazak álmát alussza.

– No, csak aludjál, majd adok egy fertályóra múlva!

Pontosan tizenkettőkor szól megint:

– Szolgám, kelj fel, a durrogós mennykő üssön beléd, mert mindjárt kettéváglak!

János a fal mellé vágódott. Ettől a banya szemevilága elveszett. A karddal az ágy alá vágott.

Abban a pillanatban János az ágyfejre kuporodott. Alatta az ágy összeesett. A szüle rögtön keresni kezdte, hátha valamelyik darabja a kezébe akad. Az ő feje lett volna a századik, ha a vágás sikerül. De hiába tapogatta, nem találta. Dörmögött magában, hogy hova lehetett ebben a pillanatban.

– No, nem baj – azt mondja -, kiszolgált. Most már lejárt a hatalmam, elmúlt éjfél. Tudom, hogy mit akar elvinni tőlem. De olyan csúffá teszem, hogy úgysem viszi el.

Azután lefeküdt, és mélyen elaludt. János is töprengett, elaludjon-e vagy sem, de nem mert elaludni. Inkább fennmaradt.

Megvirradt. Fölkelt a szüle, megcsinálta a jó reggelit.

– Na, fiam – azt mondja -, hűségesen kiszolgáltál, mondd, mit kívánsz! Megadom!

– Nem kívánok én, édes öreganyám, más egyebet, csak azt a rozsdás kardot és kantárt meg azt a piszkos nyerget, amelyik az ólban van, meg azt a csikót, amelyik a szemétdombon van.

Nevetett a szüle:

– Ugyan mit csinálsz, fiam, vele? Ez még ócskavasnak sem kell! Meg ezt a rossz csikót a hátadon kell elvinned, mert ez téged úgysem bír el.

– Nem bánom én, édes öreganyám, majd kijavítom odahaza. Ezt meg kifényesítem.

A szüle csak nevetett, azt mondja:

– Adok, fiam, aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbírsz. Gazdag ember lehet belőled. Nem kell szolgálnod többet az életben.

– Köszönöm, öreganyám, én megelégszem már csak evvel – mondja János.

– No – azt mondja a szüle -, ha neked csak ez kell, én nem bánom, hát vidd el! De megmondom, a csikót vinned kell, mert nem tud menni amíg a határból ki nem ér!

Fogta János azon szutykosan, sárosan, ahogy volt, a csikót; föltette a hátára azt a rozsdás, piszkos nyerget, fölkantározta. A rozsdás kardot felkötötte a maga derekára! Akkor fogta a csikót, a hátára vette, mert az maga nem bírt menni.

– No, isten áldja, édes öreganyám! – mondja János. – Köszönöm a szolgálatot!

– Isten veled, fiam! Csak jól abrakold, mert másként nem áll lábra! – mondja a szüle.

El is cipelte János a lovat egész a szüle határáig. De közben annyira elfáradt, hogy háromszor hajította le válláról a csikót, s háromszor vette fel újra. Mikor átért az árkon, azt mondja a csikó:

– Most tegyél le, gazdám! Ezután már én viszlek!

Avval a csikó odavágta magát a földhöz; a másik pillanatban felugrott, megrázkódott, s olyan aranyszőrű vasderes lett belőle, amilyent János még életében nem látott. Abban a pillanatban végignézett saját magán is, nem hitt a szemének! Úgy ragyogott a kardja, a ruhája, a sarkantyúja, a csizmája, hogy olyan még sohasem volt. Azt se tudta, hogy ő az, vagy más.

– No, édes gazdám, ülj fel a hátamra! – mondja a lova. – Azt kérdezem most tőled, hogy úgy menjünk-e, mint a szélvész, vagy mint a gondolat?

– Úgy menjünk, édes lovam, hogy se tebenned, se bennem kár ne essék.

Abban a pillanatban már repültek is a levegőben. Így értek haza. Alig ismerték föl a rokonai. Azt mondja a lovának:

– Édes lovam, még most van időnk elég, talán odaérünk. Elmegyünk a feleségemért.

– Ó – azt mondja a lova -, ott leszünk mindjárt! Én azt is tudom, hogy hol van! A nagybátyám­nál!

Mert a sárkánynak a lova az ő nagybátyja volt.

Fölugrott János a ló hátára. Mire észrevette, már a sárkánynál termett. A felesége éppen vizet merített a kútnál, amikor ő a vasderesen megjelent. Azt mondja:

– Kedves feleségem, eljöttem érted! Amit megígértem, meg is tettem. Itthon van-e a sárkány?

– Nincs – azt mondja az asszony. – Oda van a rokonainál.

– Na, csak hadd mulasson ott, mi meg majd itt – mondja János.

Ugyan régen látták egymást. Megölelte, megcsókolta az asszonyt János.

– Na – azt mondja -, kedves feleségem, csomagold össze a holmidat. Most bátran ülj fel a lovamra!

Össze is csomagolt az asszony, fel is ült a ló hátára, Jánosnak az ölibe. Így lassan megindultak hazafelé.

Amikor a kapun kiértek, a sárkánynak a lova abban a pillanatban nyerít meg tombol. Fut a sárkány haza, mérges nagyon. Rákiált a lovára:

– Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod van még?

– Viszik a feleségedet! – feleli a sárkány lova.

– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót feltörhetek-e, megehetem-e?

– Semmit se tehetsz, mégsem érjük utol!

Eh, megharagudott a sárkány! Fölkötötte a tízmázsás sarkantyút, fölugrott a lova hátára, sarkantyúját majdnem félig belevágta a lova oldalába. Lehelt az, majd kifújta a tüdejét. János meg csak kinevette őkelmét.

– Ne tombolj, koma! Most mi megyünk jobban!

Nyerít a sárkány lova a másik lónak:

– Állj meg, öcsém – mondja -, kivágja a belemet!

– Nem kár érted, ha nem tudod úgy levágni a hátadról, hogy mire a földre ér, kulimász ne legyen belőle! – mondja vissza János lova.

A sárkány lova erre nagyot rúgott, a sárkány lefordult a ló hátáról; azonnal összerogyott, mint a rongy. A másik ló emehhez meg szépen odament. Így Etelka átült a sárkány lovára, és szép lépésben elbaktattak haza.

Mikor hazaértek, megvolt a nagy öröm. Hítták össze a rokonokat. Megtartották a lakodalmat.

Otthon éltek egy darabig.

Egyszer találkozik ott János egy szép fiúval, egy hozzá hasonlóval. Azt mondja neki:

– Hallod, pajtás, mondanék neked valamit. Boldog embert csinálok belőled, ha meghallgatod a szavamat. Gyere most velem az én hazámba, mert az én királyom eddig már meghal bánatában, mert azt gondolja hogy az ő Jancsi fia sohasem tér többé vissza.

– Elmennék én, pajtás – feleli a másik -, de gyalog úgysem mehetek veled odáig.

– Nem baj, pajtás, segítek én azon. Adok én egy lovat, azon könnyen utazol.

Ebben aztán meg is egyeztek. A rokonoktól elbúcsúztak, és János hazájába indultak. Meg is érkeztek harmadnap.

Beköszönt János a királyhoz illedelmesen. Vitt neki almát is egy tele zsákkal. Megkérte aztán a királyt:

– Felséges királyom! Én a lányodat feleségül most már nem vehetem, mert nekem van már feleségem. Hanem itt van egy igen jó barátom. Ha a királykisasszony beleegyezik, őneki ajánlom.

Beleegyezett a király szívesen, mert amikor ő egy almát megevett abban a pillanatban talpra állt, és egészséges lett.

Akkor azután iszonyú nagy lakodalmat csaptak. Volt ottan lé meg lé, hogy még a kutyák is térdig jártak a levesben. De boldog ember volt, aki egy kanállal kapott. A Dunát bekötötték egy nagy zsákba. Sárgarépából sarkantyút csináltak a fiú csizmájára. Amint forgolódtak a nagy vigasságban, a gyerek sarkantyúja beleakadt a zsákba, így a zsák kirepedt, a Duna pedig folyásnak eredt.

Itt a vége, tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre!

 

/Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese, Móra Ferenc Könyvkiadó, 2002/ 

 

A hadak útjáról mesélek ma este, hallgassatok ide. Arról a hosszú, ragyogó fehér szalagról, mely csillagos estéken ott lebeg az égen. Elmondom néktek, hogy került az égre ez a fehér, ez a ragyogó fehér szalag.

Ott kezdem, hol tegnap este elhagyám: Attila meghódította az egész világot. Mert amint megkerült csudálatos módon az Isten kardja, nem volt a földön nép, mely Attilát s vitéz seregét legyőzni bírja. Pedig Attila nem hordozta magával Isten kardját. Otthon őrizteté hármas zár alatt. De azóta, hogy megkerült a kard: szívét nem szállotta meg többé csüggedtség. Tudta, hogy vele van az Isten, s ez megnövelé karjának erejét.

Sokszor mondogatta, ha feleségével, Rékával s szép dali fiaival kiült a sátor elé: most már nyugodtan fekszem koporsómba, megértem, amire törekedtem: enyém az egész világ. Az én vitéz népemnek adózó szolgája a földnek minden népe. De ha magában volt, sokat tűnődött, évelődött azon: nem züllődik-e szerte az ő vitéz világverő népe. Azt szerette volna, ha legkisebb fia: Csaba lészen a hunok királya az ő halála után. Sok fia közt ez volt a legkedvesebb, a legvitézebb. Csabát szerette, kényeztette az édesanyja is.

Egyszer aztán, mikor a Rika-erdőben, ahol legkedvesebb vára volt Attilának, együtt valának mind: nagy szomorúság érte Attilát és fiait. Réka királyné nagybeteg lett, s érezvén halálát, ágyához hívatá urát és fiait, akik között Aladár volt a legidősebb, Csaba a legfiatalabb. S monda búsan, könnyező szemekkel: – Én most meghalok, de ne temessetek el hét napig. A hetedik napon sorba jöjjetek hozzám, édes fiaim, s csókoljátok meg mind a két szememet. Akinek csókjára fölnyílnak szemeim, az legyen a hunok királya. A többi nyugodjék meg ebben: Isten rendelése ez. Álmomban jelenté meg ezt nékem.

Ezt mondván Réka, lehunyta szemeit, és meghalt. És nem temették el, míg a hét nap le nem telek. Ekkor sorban megcsókolták mind a két szemét a fiai. Először Aladár, azután a többiek, de Réka szemei nem nyíltanak meg. S jöve legvégül Csaba, és sírva borult édesanyjára, s megcsókolván szemeit, ím, fölnyitá azokat Réka, s rámosolygott legkedvesebb fiára.

– Te leszel a hunok királya, fiam. A te csókod volt a legmelegebb. Ím, itt fekszik ágyam mellett egy nyíl, legyen a tied. Sok nagy bajodban hasznát veszed ennek.

Azzal ismét lehunyta szemeit, s fel sem nyitá többé soha. Lent a vár alatt, hegynek tövében folyik egy patak. Annak a partján ástak sírt neki, s abba temették el. És rengeteg nagy követ hengerített rá Attila a hegynek tetejéről, hogy míg a világ, emberi kéz meg ne háborítsa Réka nyugodalmát.

Sok-sok esztendő telt el Réka halála után, mikor Attila megunta a magányos életet, s másodszor is megházasodék. Mikoltnak hítták azt a szépséges szép királykisasszonyt, akit megszeretett. Éppen azon járatta az eszét, hogy a tengereken is túl megy, hadd lám, vannak-e ottan is országok és népek. Csak legyenek, meghódítja azokat is. Ám mielőtt fölkerekedett volna vitéz seregével, megtartá a lakodalmat Mikolttal, hadd legyen asszony a háznál, amíg a tengeren túl jár.

De ím, halljátok, mi történt! Meghalt Attila a lakodalomnak éjszakáján. Midőn lefeküvék ágyába, megeredt az orra vére, s a világverő király megfulladt a vérében.

Hej, nagy volt a szomorúság az egész országban! – Hogy aki vérét ontá annyi vitéznek, envérében haljon meg! – keseregtek a népek. – Meg sem áldhata minket! – keseregtek a fiai.

Eltemették nagy pompával Attilát. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz meg ne háboríthassa, s meg se tudhassa soha senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelék el, s egymást le kellett gyilkolniok…

Hiszen alig földelték el Attilát, megmozdultak mindenfelől a legyőzött népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak a vitéz hunokkal másként, csak ha egymás ellen tüzelik Attila fiait. Az ármányos Detre vitéz volt az első. Ez még mindig a homlokában hordta a nyilat, melyet Bendegúz lőtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Még akkor megfenyegette Bendegúzt: – Megállj, ezt a nyilat megkeserüli még a hetedik nemzetséged is!

Ment egyenest Aladárhoz, s mondta neki: – Hát te engeded legidősebb létedre, hogy Csaba, a legkisebb legyen a hunok királya! Téged illet a királyság Isten és ember előtt.

Mondta Aladár: – Igazad van, Detre, de az édesanyám akarta így. Neki pedig Isten rendelte, hogy az légyen a hunok királya, amelyiknek csókjára felnyílnak a szemei.

– Ó, te világ bolondja, te! – mondá Detre. – Hát nem vetted észre, hogy anyád mindég Csabát szerette a legjobban? Ha téged szeretett volna jobban, a te csókodra nyíltak volna föl a szemei.

Megmaszlagosodott ettől az ármányos beszédtől az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta őt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az ő sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye.

Visszaüzent Csaba: – Az Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tiéd.

– Hát, ha szépszerével nem adja, elveszem erővel – mondá Aladár.

Két pártra szakadtak a hunok, az egyik rész Csaba, a másik Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is s mindenféle meghódított népek, hanem az ármányos Detre kitanította őket, hogy egy rész pártoljon Csabához, a más rész Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor a két tábor összeütközik.

Ám az ármányos Detrének nem volt elég, hogy Aladárt Csaba ellen tüzelte, s mikor már három napja tartott a szörnyű hadakozás, s a hunok vérétől folyók, patakok kiáradtak, egy biztos emberét Csabához küldötte ősz, öreg jövendőmondó képében. S ez azt jövendölte a királyfinak: – Hallod-e, te Csaba királyfi, ha azt akarod, hogy te légy a hunok királya, vedd elé az Isten kardját, enélkül le nem győzheted Aladárt.

Hitt is, nem is Csaba ennek a beszédnek, de addig s addig gondolkozott, tűnődött, hogy felnyittatá a hármas zárat, s kivette Isten kardját. Eleget mondták az öregek: hagyd az Isten kardját, Csaba királyfi, csak addig lesz velünk az Isten, míg testvérvérbe nem mártódik e kard. De Csaba nem hallgatott az öregek szavára. Összeszedte megfogyatkozott seregét, s megvillogtatván Isten kardját, nekivágott a rettentő nagy seregnek. Messziről kiáltá Aladárnak: itt az Isten kardja, bátyám! S ím, halljátok, összecsapott a két testvér, hogy ég s föld megnyilallott belé. Szikrázott Isten kardja, és lángolt oly rettenetesen, hogy szemük világát veszték sok ezren. És holtan bukott le szürke paripájáról Aladár és mellőle sok vitéz hun levente. Ám egyszerre csak, halljatok csudát, Isten kardja sem nem szikrázott, sem nem lángolt többet. Reá freccsent Aladár vére, s egy csepp vértől kialudt a szikra és láng. Hiába vágott Csaba jobbra-balra, sebet többé nem vágott e kard.

Ha nincs vele a maga kardja, ott ölik meg őt is.

– Megvert az Isten! – sóhajtott föl búsan Csaba. – Vége a dicső hun nemzetnek, vége!

Világverő vitéz seregéből nem maradt több ötezer embernél. A többi – lehettek tízezren – sebtől s vértől vala borítva.

Fájt a szíve, majd megszakadt, hogy most ezek a megsebesült vitézek is mind elpusztulnak itt. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha ő ezeket meggyógyíthatná! Még talán megtarthatná ezt a szép földet a hun nemzetnek.

S ím, hogy e tűnődé, megnyílt az ég, s turulmadár ereszkedett nagy égi ragyogásban a hun vitézek fölé. Alább-alább ereszkedek, és megszólalt a turulmadár:

– Ne csüggedj, Csaba! Vedd elé a nyiladat, amit édesanyád halálos ágyán adott néked. Lőj ezzel a nyíllal, és szaladj a vesszeje után! Amely növevényre esik, annak a tejével kenesd meg vitézeidnek sebeit, és meggyógyulnak menten.

– Ez az én édesanyám hangja! – kiáltott Csaba.

De e pillanatban szélnél sebesebben felröppent a turulmadár, és eltűnt a magasságos égben.

– Azé, az! – kiállták a hun vitézek is. – Ez a Réka hangja!

Mindjárt hozták a csodanyilat, s Csaba királyfi meghúzta az íjat, keresztülcélozván a virágos mezőn, ahol álltának. És szaladt a nyílvessző után a szélnél is sebesebben. S hát a vesszőt meg is találta egy széles levelű növevényen. Egyszeriben szedtek ilyen növevényt sokat.

S megkenték ennek tejével a vitézek sebeit. Erősebbek, szebbek lettek, mint annak előtte voltak.

Fel kerekedének erre a hun vitézek, s elindultak kelet felé. Abba az irányba, amerről Bendegúz e földre vezette a hunokat Szittya országból.

– Vezess vissza minket a magyarokhoz – mondák a hunok Csabának -, s hívjuk el őket ebbe a szép országba! Közös erővel újra elfoglaljuk.

– Szívemből szóltatok – monda Csaba királyfi -, ezt akarom én is. Menjünk vissza. De ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Székeljenek itt, amíg mi a magyar testvérekkel visszatérünk. Ne mondhassa senki, hogy csúfosan itt hagytuk Attila országát.

S még aznap kiválék háromezer vitéz Csaba seregéből, s letelepednek az országnak szélén, a szép Székelyföldön. De mielőtt visszaindult Csaba Szittyaországába, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek s végezetül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérők Isten szabad ege alatt, hogyha a székelyeket ellenség támadná, visszatérnek még a világ végéről is. Hírül hozza nékik a tűz, ha ez nem, a víz, ha a víz nem, a levegő, ha ez nem, a föld.

– Visszajövünk, vissza! – kiabálták, hogy ég, föld belézendült.

Ahol az Olt vize ered, ott esküvének meg. Akkor Csaba királyfi elévevé az Isten kardját, s belémártá az Oltnak vizébe. Mondá hangos szóval: – Oltnak vize, mosd le a testvérem vérét Istennek kardjáról!

S ím az Aladár vére lefolyt az Isten kardjáról. Ragyogott-villogott, mint annak előtte. S tevék hármas zár alá ismét, s így vitték hazafelé Szittyaországba.

Haj, de alig indultak el, még a határig sem értek, a föld megrendüle, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

Úgy volt, ahogy a fák megjelezték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek.

– Vissza! Vissza! – kiáltott Csaba. – Utánam, vitézek!

S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s széjjelverték az ellenséget, de úgy, hogy hírük-poruk sem maradott.

Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyóvízen át akarnak menni, egyszerre megdagad a víz, kicsap a medréből, zúgott, bőgött rettentően, s mintha mind ezt zúgta, bőgte volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

– Vissza! Vissza! – kiáltott Csaba. – Utánam, vitézek.

S vágtattak visszafelé sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s hát a víznek igaza volt: körülfogták a székelyt mindenféle népek. Széjjelverte ezeket is Csaba, hírük-poruk sem maradott ottan.

Harmadszor is fölkerekedtek a hazatérő hunok, s mehettek már egy jó esztendeje, ott bolyongtak Görögország földjén, hát egyszer csak kerekedék rettentő nagy fergeteg. Onnét indult a székelyek földjéről. Elindult sebes szellő képében, repült, repült, s mire odaért, fergeteggé növekedett. Zúgott-búgott a fergeteg, s mintha mind azt zúgta-búgta volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

Vágtattak vissza a vitézek, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s harmadszor is széjjelverték a tenger ellenséget.

És indultak vissza Szittyaországba negyedszer is.

Telt-múlt az idő. Eltelt ötven, eltelt száz esztendő, nem bántotta a székelyt semmiféle ellenség, élhettek békében. De hiába várták Csaba királyfit a magyarokkal. Azt hitték, talán nem is találtak vissza, ottvesztek Görögországban. Pedig visszataláltak. Csaba királyfi visszavitte Isten kardját a magyar testvéreknek. Mondá nekik: ím, az én apám megtalálta Isten kardját, meg is hódítá vele a világot. Ám ahogy behunyta szemét, a gonosz szellem belénk költözék, testvér testvérre emelte kardját. Megtántorodék az én lelkem is: Isten kardját testvéremnek szívébe mártám. De mielőtt eljövék, megmártám az Oltnak vizében: ím, lássátok, ragyog, villog, mint ennek előtte. Jertek, magyarok, foglaljuk vissza Attila országát!

Nagy kedve lett a fiatal vitézeknek, hogy induljanak nyomban, annyi sok szépet regélt Csaba királyfi Attila országáról. De mondák az öregek: várjatok, addig ne induljunk, míg közülünk valakinek Isten meg nem jelenti: menjünk-e avagy nem.

Ebben megnyugodnak a magyarok, s éltek tovább Szittyaországban…

Ezenközben a vitéz székelyek is szaporodtak, s éltek békességben. Messze földön híre volt nagy vitézségüknek: ellenség nem merte megháborítani. Hanem a sok mindenféle népek nem nyughattak, s ahogy egy kicsit erőre kaptak, közrefogták a székelyt minden oldalról. Hiszen csak többen lettek volna! De még a fűszál is feltámadt ellenük, s egy székelyre száz ember is jutott. S hiába néztek Szittyaország felé, nem jött segítség. Csaba királyfi már rég por és hamu vala, őt ugyan hiába várták.

De halljatok csudát, mi történt! Mikor éppen az utolsó csatára készült a székely, éjnek éjszakáján megvilágosodik az ég, s ím, a csillagoknak fényes ragyogása közt megjelenék Csaba királyfi s nyomában a vitézek, kik sok száz esztendővel annak előtte háromszor verték széjjel a székelyek ellenségeit.

Nem hagyta el a székelyeket az ő csillaguk, a Szaturnusz csillag. Hírül vitte a magas mennyországba Csabának: bajba’ van a székely!

– Fel, fel, vitézek! – kiáltott Csaba, s ím, fölkerekedének a halott vitézek, végigszáguldanak a csillagos ég boltozatján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s a székely határon, hol az ég reá hajlik a hegyekre, leszállának az égből.

Rettentő rémület szállja meg az ellenséget a hun vitézeknek láttára, kik az égből szálltak le, s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelmében. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs az a vitéz, aki megállani merjen, aki vissza is tekintsen. És halljátok, csodáljátok, Csaba és vitézei ismét fölszállnak a csillagos ég boltozatjára, s visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lába nyomán, amely el nem enyészik soha, s megmarad örökkön-örökké: a Hadak útja.

Ott ragyog az égen, csillagos estéken.

(Benedek Elek összes meséi, 1. kötet, Szukits Könyvkiadó, 2001)

 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember s a felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.

Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát. Még a víz jóformán fel sem forrott, jön haza az ember, s mondja az asszonynak nagy örömmel:

– Hej, feleség, ha tudnád, mi történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután mindenünk, amit szemünk-szánk kíván.

– Ugyan ne tréfáljon kend – mondta az asszony -, talán bizony kincset talált?

– Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök ki az erdőből, mit látok az út közepén? Belerekedt a sárba egy kis aranyos kocsi, a kocsi előtt négy szép fekete kutya befogva. A kocsiban olyan szép asszony ült, amilyet világéletemben nem láttam. Biztosan tündér lehetett. Mondja nekem: “Te jó ember, segíts ki a sárból, bizony nem bánod meg.” Gondoltam magamban, hogy bizony jólesnék, ha segítene a szegénységünkön, és segítettem, hogy a kutyák kihúzzák a sárból. Kérdi az asszony, hogy házas vagyok-e. Mondom neki, hogy igen. Kérdi, hogy gazdagok vagyunk-e. Mondom neki, hogy bizony szegények vagyunk, mint a templom egere. Azt mondja: “No, ezen segíthetünk. Mondd meg a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, teljesülni fog a kívánsága.” Azzal elment, mint a szél.

– Ugyan rászedte kendet!

– Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kívánni, édes feleségem!

Erre az asszony hamarjában kimondta:

– Bárcsak volna egy kolbászunk. Ezen a jó parázson hamar megsülne.

Alig mondta ki, már le is szállt a kéményből egy lábas, benne akkora kolbász, hogy akár kertet lehetett volna keríteni vele.

– Látod, hogy igazam volt – mondta a szegény ember -, hanem most már valami okosabbat kívánjunk. Két tinót, két lovat, egy malacot…

Közben a szegény ember elővette a pipáját, volt még egy kicsi dohánya, megtömte. Benyúl a tűzbe, hogy parazsat tegyen a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábast a kolbásszal feldöntötte.

– Az istenért, a kolbász! Mit csinál kend? Bár az orrára nőtt volna kendnek! – kiáltott ijedten a felesége, s ki akarta kapni a kolbászt a tűzből, de bizony az akkor már az ember orrán lógott le egészen a lába ujjáig.

– Látod, bolond, oda a második kívánság. Vegyük le!

Próbálja az asszony, de bizony a kolbász egészen odanőtt.

– Hát bizony ezt le kell vágni. Egy kicsit az orrából is lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!

– De azt nem engedem!

– Bizony ha nem, élete végéig így fog sétálni a kolbásszal.

– Dehogy fogok, a világ minden kincséért sem! Tudod mit, asszony, van még hátra egy kívánság, kívánd, hogy a kolbász menjen vissza a lábosba.

– Hát a tinó meg a ló meg a malac akkor hol marad?

– Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Kívánd hamar, hogy a kolbász menjen vissza a lábosba.

Mit volt mit tenni, a szegény asszonynak csak azt kellett kívánni, hogy a kolbász essék le az ura orráról. Megmosták, megsütötték, s jóízűen az utolsó falatig megették.

Evés közben szépen megbékültek, s elhatározták, hogy többet nem pörölnek, hanem inkább dolgoznak szorgalmasan. Jobban is ment dolguk, idővel tinót is, lovat is, malacot is szereztek, mert szorgalmasak és takarékosak voltak.

 

(Icinke-picinke – szerk. Kovács Ágnes, Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest – 2004)

 

Volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek ügyibe való szép felesége volt, de gyermeke csak akkora sem, mint egy ütés tapló. Imádkoztak este, reggel, lefektükben, fölkeltükben: – Uram, Istenem, csak akkora gyermeket adj, mint egy ütés tapló. De az Úr Isten nem hallgatta meg az imádságukat.

No, telik-múlik az idő. Megébred egy reggel az asszony, s azt mondja az urának:

– Hallá-é! milyen bolond álmot láttam én az éjen.

– Mit, ugyan bizony?

– Hát a házunkba jött egy ősz öregember, s azt mondja: – Tudom én, mi a bajotok, neked s az uradnak. Ha gyermekre van szükségetek, menjetek ki ma reggel a kapu elejibe, ott álljatok meg, s akármiféle lelkes vagy lelketlen állat jön arrafelé, fogjátok meg, vigyétek be, az lesz a ti gyereketek.

– No, hallod-e asszony, elég bolond álom, de próbáljuk meg.

Mindjárt felöltöznek, kimennek a kapu elejibe, s ott állingálnak jó darab ideig. Hát egyszer csak fut arra egy sárga kicsi kígyó.

Hé, ördögadta varasgyékje! – neki a sárga kicsi kígyónak, megfogják, az asszony a kebelibe dugja, beviszik a házba s ott jól tartják tejbe mártott kenyérrel.

Telnek, múlnak napok, egyszer csak megszólal a sárga kicsi kígyó, s azt mondta a szegény embernek:

– Édesapám, menjen el a királyhoz, s kérje meg nekem a leánya kezét!

– Mit beszélsz, te szerencsétlen teremtés, hiszen a király mindjárt a fejemet véteti.

– Csak menjen el, ne féljen semmitől, a többi az én dolgom lesz.

Addig s addig, hogy a szegény ember felkászálódik, s elmegy a királyhoz. Egy jó puskalövésre volt a király palotája… Bemegy az udvarba, s hát a király éppen akkor sétál a katonái előtt, s vizitálódik. Odamegy a szegény ember, köszön illendőképpen, s azt mondta:

– Felséges királyom, életem, halálom a kezedbe ajánlom, az én fiam, a sárga kicsi kígyó azért küldött, hogy megkérjem neki a leányod kezét.

Nagyot kacag a király, hogy a könnye is kicsordul belé.

– Jól van, te szegény ember, én nem bánom, hanem előbb három dolgot adok fel a fiadnak, s ha azt meg nem teszi, karóba húzatom a fejét.

Az első feltétel az lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér Ilona kertjéből.

Hej! Megszontyolodott a szegény ember. Most már kifogy ebből az egy fiából is. Hogy tudta ilyen bolond dologra adni a fejét. Csakhogy fel nem vetette a nagy búbánat. Hazamegy, s mondta a fiának a király üzenetét.

Azt mondta a sárga kicsi kígyó:

– Azért bizony egyet se búcsálódjék, édesapám, még ma elhozom a három aranyalmát.

Avval csak kikerült az ajtón, s meg sem állott a Tündér Ilona kertjéig. Ott bebúj a kert hasadékán, felfutott a legelső fára, s lenyisszentett egy almát. Hej! – atya – fiú – szentlélek! -, akkorát csendült erre a kert, hogy hetedhét országon túl is hallódott a csendülése. Hát csak törtet elő a hétfejű sárkány (mert tudjátok meg, hogy ez őrizte a kertet), a szájából hét singnyire futott elé a veres láng. Megállott a fa alatt, szimatolt erre is, arra is, ha megláthatna valakit. De a sárga kicsi kígyó belebújt a fa odvába, s meg sem moccant, míg a hétfejű sárkány nagy derendóciával el nem szelelt. Akkor kiugrott az odúból, leszakasztott még két almát, s egy percre kívül volt a kerten.

Bezzeg álmélkodott a szegény ember, mikor a sárga kicsi kígyó megérkezett a három aranyalmával.

No, volt öröm. Mindjárt tarisznyájába tette a három almát, s nagy lelkendezve futott a királyhoz.

– Itt a három alma, felséges királyom.

Nézi a király erről is, arról is, forgatja az almákat minden oldalra, de azok bizony igazi színarany almák voltak.

– No, jól van, te szegény ember, hanem még hátravan két föltétel. Mondd meg a fiadnak, hogy ha holnap reggel ilyen kakassarkon forgó aranypalotát nem teremt a te házad helyére, amilyen az enyém, szörnyű halálnak halálával hal meg.

Aj, csak most szontyolodott el isten igazában a szegény ember. Renyekedett s évelődött szegény feje, hogy mit tud most csinálni az a szetemnyi teremtés. Lopni csak lophat, de hogy építsen, mikor egy bábóháznak sem volna képese. Sírva mondja otthon a fiának:

– Jaj, szerelmes gyermekem, mibe ártottad magad! Ha holnap reggelre olyan palota nem lesz a házunk helyén, mint a királyé, szörnyű halálnak halálával halsz meg.

Azt mondja erre a sárga kicsi kígyó:

– No bezzeg, édesapám, ha még ezen is tud epekedni! Csak feküdjenek le békével, kied is, édesanyám is, majd csudára ébrednek.

Beesteledik, s kimegy a sárga kicsi kígyó az udvarra. Elévesz egy sípot, megfuvintja, s hát abban a szempillantásba annyi ördög kerekedett össze, hogy a hold s mennyi ragyogó csillag mind megfeketedett. Csak elélibegett egy sánta ördög, s azt kérdi a sárga kicsi kígyótól:

– Mit kívánsz, édes gazdám?

– Azt, hogy ezt a házat szépen szedjétek széjjel, s éppen olyan aranypalotát építsetek ide, mint a királyé. – Hej, neki az a rengeteg sok ördög, surrogtak, burrogtak, mozgolódtak, forgolódtak, s mire pitymallott, az utolsó szegig készen volt a palota. Megébred reggel a szegény ember s a felesége, csak dörzsölték, dörzsölték a szemükből az álmot, kérdezték egymástól: vajon ők-e ők? Odafut a sárga kicsi kígyó, s azt mondja, hogy bizony csak kietek-kietek.

Felszökik a szegény ember az aranyos ágyból, felöltözik aranyos gúnyába, s fut a királyhoz. Ez már ott állott az ablakában, s onnét nézte a palotája társát. Jó messziről elejébe kiáltott a szegény embernek:

– Be se jöjj, te ördöngős gyermeknek ördöngős apja, hanem vidd meg a harmadik főfeltételt. Hogyha holnap reggelre a két palotát össze nem köti egy aranyhíddal, s ha a híd két oldalán aranyfákon aranymadarak nem énekelnek, elpusztítom a föld színéről minden nemzetségével.

Hazamegy a szegény ember, de most már nem is búsult olyan erősen. Gondolta, ha a többit megcsinálta az ő fia, csak megsegíti az isten a harmadik főfeltételben is.

Jól gondolá, mert reggel már az aranyhídon sétált a királyhoz. Magával vitte a sárga kicsi kígyót is. Bemennek a királyhoz, jó reggelt köszönnek, s a szegény ember elémondja:

– Fenséges királyom, életem, halálom a kezedbe ajánlom, itt a fiam, a sárga kicsi kígyó, most már tartanók meg a lakodalmat.

Eleget kenterfalazott, teketóriázott a király, de mit volt mit nem tenni, szavának kellett, hogy álljon. Jaj! A szegény királykisasszony, mikor meglátta az urára levendőt! Sírt, földhöz vágta magát hetvenhétszer, de mind hiábavalóság volt, a lakodalmat megtartották. Eközben beesteledik, s az éfiú pár bemegy a szobájába. A királykisasszony bizonygatózott, hogy inkább megöli magát, de nem fekszik egy ágyba azzal a rusnya sárga kígyóval, s ha hozzá talál nyúlni, megfogja, s kitekeri a nyakát.

Hát egyszer csak keresztülbucskázik a fején a sárga kicsi kígyó – s halljatok csudát! -, dali szép legény lett belőle!

Megszólal a legény:

– Ne félj tőlem, szépséges szép királykisasszony. Nem vagyok én sárga kicsi kígyó, én egy elátkozott királyfi vagyok. Apám arra átkozott, hogy hét esztendeig, hét hétig s hét napig kígyóbőrben járjak. Még nem telt ki az átok ideje, azért azt mondom neked, hogy senkinek ezen a világon ne szólj erről, mert mind a ketten erősen megbánjuk.

Megörvendett ennek a királykisasszony, fogadkozott, hogy senkinek sem szól.

De reggel bemegy az apjához, s ez addig faggatta, hogy mégis elmondott mindent. Várj csak – gondolá a király -, nem hordod te tovább azt a rusnya kígyóbőrt.

Volt a palotában egy vén boszorkány, azt magához hívatta, s megparancsolta neki, hogy előre menjen be az éfiú pár szobájába, s ha leveti a sárga kicsi kígyó a bőrét, égesse el.

A vén boszorkány előre bé is ment, s mikor az ifjú pár lefeküdt, kibújt az ágy alól, megkereste a kígyóbőrt, s egy teli parázs serpenyőben porrá égette.

Megébred reggel a sárga kicsi kígyó, fel akarja venni a bőrét, s hát nincs! Aj, megszomorodik szegény feje! Azt mondja a feleséginek:

– No, feleség, mégsem tartottad meg a szavad, a bőrömet elvitte valaki. Nekem most már el kell innen pusztulnom, haza, az apám várába. Még éppen hét napom van, de ha azt akarod, hogy a feleségem maradj, utánam kell jönnöd.

Ezzel egy aranyabroncsot vett elő, s azt mondta:

– Ezt az aranyabroncsot a két karodra teszem, hogy senkit meg ne ölelhess, míg ismét egymásé lehetünk. Én megyek a fekete várba, te jere utánam egy ingesen, mezítláb, állj meg a várkapu előtt, s hét nap, hét éjjel szüntelen azt kell kiáltanod: Jere ki, te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot.

Elbúcsúztak keserves könnyhullatások közt, s a sárga kicsi kígyó ember képében elindult a fekete várba.

Estére kelve a felesége is utána, s meg sem állott, míg a fekete várhoz nem ért. Ott aztán csak kiabálta: Jere ki, te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot!

Hét éjjel s hét nap mind ezt kiabálta, akkor megnyílt a fekete vár kapuja, kijött a dali királyúrfi, odafutott a feleségéhez, megölelte, megcsókolta s az aranyabroncs magától lehullott. Azzal szépen fölkerekedtek, dióhéjba telepedtek, a Küküllőn leereszkedtek.

Holnap legyenek a ti vendégetek.

 

(Benedek Elek összes meséi, 1. kötet, Szukits Könyvkiadó, 2001)

 

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, annak három szép dali fia. Szomorú volt ez a király mindig, sem éjjele, sem nappala nem volt a nagy erős búbánattól. Fekete gyászba húzatta gyémántpalotáját, az egész várost, mert volt az országában három sárkány, s a három sárkánynak minden pénteken hetven legényt kellett küldeni. Úgy kipusztultak az országból a legények, hogy a királynak már katonája sem volt. Azt mondják egyszer a királyfik egymás közt: már csak tovább nem nézik az ország pusztulását s az édesapjuk nagy szomorúságát. Elmennek, egy életük, egy haláluk, megküzdenek a sárkánnyal. Mondják az apjuknak, hogy mit akarnak, de a király még jobban elszomorodott. Semmiképpen sem akarta ereszteni a fiait, legalább ők maradjanak életben. De a fiúk addig beszéltek, addig istenkedtek, hogy a király azt mondta:

– Jól van, nem bánom. Menjen el a két idősebb, de Ambrus, a legkisebb maradjon itthon. Ő még fiatal is, gyenge is, nem való a hadakozásra.

Kiválaszt a két idősebb királyfi két aranyszőrű paripát, nagy örömmel elvágtatnak; otthon marad a kicsi királyfi nagy búsan. Hanem – hogy el ne felejtsem – a kicsi királyfi keresztanyja tündérasszony volt, s mikor Ambrust megkeresztelték, egy háromszegletes tojást ajándékozott neki. Ezt a háromszegletes tojást hét esztendeig az Ambrus királyfi hóna alatt tartották, s a hetedik esztendő utolsó napján kikelt belőle egy háromfejű, ötlábú táltos paripa. Ez volt az Ambrus paripája.

Mikor a bátyjai elmentek, kiment Ambrus az istállóba, a paripája nyakába borult, és sírt keservesen.

– Hát te mért sírsz, kicsi gazdám?

– Hogyne sírnék, édes lovam, a bátyáim elmentek a sárkányok ellen, de engem az édesapám nem ereszt.

– Ne sírj, kicsi gazdám, menj be csak az édesapádhoz; most éppen erősen megfájdult a foga, s mondjad neki: azt üzeni én általam a füvek királya, hogy addig soha meg nem gyógyul a foga, míg téged a sárkányokra nem ereszt. Azt is megmondhatod az édesapádnak, egyet se búsuljon, mert te bizonyosan megölöd mind a három sárkányt, s akkor az a három sárkány mind kiokádja a legényeket, akik a gyomrukban elevenen el vannak temetve, s lesz megint az édesapádnak katonája elég.

Bemegy a királyfi az édesapjához, s mondja, hogy mit üzen a táltos paripa.

– Nem bánom én, fiam, ha a világ végéig fáj is a fogam, mégsem eresztelek el.

– De így s de úgy, édesapám, eresszen el, meglátja, hogy megölöm a sárkányokat, s akkor a foga sem fáj többet.

Ahogy ezt mondta, elkezd fájni a király foga, de olyan erősen, hogy azt hitte, megbolondul belé. Nagy kínjában azt mondta a fiának:

– Eredj, fiam, az Isten vezéreljen!

Visszamegy a királyfi az istállóba nagy örömmel.

– Mehetünk, édes lovam, eleresztett az apám.

– Jól van, kicsi gazdám, csak elébb eredj hátra a kertbe, van ott egy öreg fűzfa, annak az odvában van az én szépanyám szépanyjának a nyeregszerszáma. Vedd ki onnét, s rakd rám. Úgy megyünk majd a sárkányok ellen.

Hátraszalad Ambrus királyfi, megtalálja a nyeregszerszámot, nagy hirtelen felrakja a lovára.

– No, most, kicsi gazdám, dugd be az egyik orrom lyukát.

Ambrus bedugja, a ló meg a másik orra lyukával ráfúj. Abban a pillanatban az Ambrus bőre egészen megkoszosodott. Meglátja Ambrus a képét a paripa aranyszőrében, s úgy megijed magától, hogy reszketni kezd belé.

– Megijedtél ugye, kicsi gazdám? No, most dugd be a másik orrom lyukát.

Ambrus nem akarta bedugni. Attól félt, hogy még csúnyább lesz. De azt mondta a táltos:

– Fogadd meg a szavamat, mert különben baj lesz.

Jól van, az egyik orra lyukából kihúzta az ujját, mert azzal dugta be, bedugja a másikat, s másodszor is ráfúj a táltos, s hát uram, teremtőm, olyan ragyogó szép lett az Ambrus arca, hogy tündér királyfinak is beillett volna. Azzal fölkapott a táltosra, s meg sem állottak, míg ahhoz a korcsmához nem értek, mely a rézhíd mellett volt. Ez alatt a rézhíd alatt lakott a hétfejű sárkány. Bemegy a korcsmába, s hát ott vannak a bátyjai, esznek-isznak, köszönti őket, fogadják a köszöntését, de nem ismerik meg, annyira megváltozott. Hanem mikor megtudták tőle, hogy ő is a sárkányok ellen jött, erős barátságot kötöttek vele. A két idősebb királyfi hamar elálmosodott, s egyszerre csak aludtak olyan mélyen, mint a feketeföld. Ambrus királyfi is leheveredett, de nem aludott el mélyen, s mikor jó hajnalban jött a paripája, s meghúzta a haját, mindjárt talpra ugrott.

– Gyerünk, kicsi gazdám, most küzdj meg a sárkánnyal, mert ha feljő a nap, sokkal nagyobb az ereje!

Felpattan Ambrus a lovára, kihúzza a kardját, jő szembe a hétfejű sárkány is. Hét fejéből csak úgy okádta a lángot, s messziről ordította:

– Tudtam, hogy eljössz, Ambrus királyfi!

– No, ha tudtad, itt vagyok.

S azzal egy csapásra három fejét vágta le. Nagyot ugrik a táltos, s más oldalról is nekivág Ambrus, s második vágásra ismét leesik három feje. A hetedik feje még ott maradt, mert abban volt az igazi ereje s az ördöngössége.

– No, még egyszer, gazdám! – biztatta a táltos.

S egy csapásra lehullott a sárkánynak a hetedik feje is. Hét paripa volt a hétfejű sárkány alatt. Azt a hét paripát mindjárt pányvára fogta Ambrus, s bekötötte a korcsma istállójába.

Felébrednek reggel az idősebb királyfik, mennek a rézhídra, s hát ott fekszik a sárkány, s csakúgy sétálnak ki a gyomrából a legények. Összenéznek, csodálkoznak, vajon ki ölhette meg a sárkányt.

– Én nem – mondotta a legidősebb királyfi.

– De biz én sem – mondotta a középső.

– No, akkor bizonyosan az a vitéz ölte meg.

Visszamennek a korcsmába, ott találják Ambrus királyfit.

– Ugye, te ölted meg a hétfejű sárkányt?

– Mit tagadnám, én öltem meg. Ott az istállóban a hét paripája. Nektek adom, legyen a tietek.

A királyfik nagyon megörültek a hét szép paripának, aztán mind a hárman lóra kaptak, s úgy vágtattak az ezüsthídhoz. Az alatt lakott a nyolcfejű sárkány. Az ezüsthíd mellett is volt egy korcsma, oda beültek a királyfik. A két idősebbik elaludott, akkor ébredtek fel, mikor a nap besütött az ablakon, de Ambrus királyfit jó hajnalban felkeltette a lova. Megölte a nyolcfejű sárkányt is. Annak is volt nyolc lova, s azt a nyolc lovat is a bátyjainak ajándékozta.

Még aznap estére az aranyhídhoz vágtattak. Ott lakott a kilencfejű sárkány. A kilencfejű sárkányt is megölte Ambrus királyfi még nap fölkelte előtt. Annak is volt kilenc paripája, s mind a kilencet a bátyjainak ajándékozta. Nekik adta még a táltos lovat is, csak menjenek vele. Tudta ő jól, hogy hazaviszik. Még most sem mondta meg, hogy ki s mi ő.

Amint a bátyjai elbúcsúztak, s jó messzire vágtattak, fogta magát, keresztülbucskázott a fején, s nyúllá változott. Mert tudjátok meg, hogy Ambrus királyfit a keresztanyja, az a tündérasszony, megtanította mindenféle ördöngösségre. Az aranyhídtól nem messze volt egy gyémántpalota, abban lakott mind a három sárkánynak a felesége. Ebbe a palotába ment fel Ambrus királyfi, nyulacska képében. A három asszony éppen együtt ült, keseregtek a sárkányok pusztulásán. Beugrik a nyulacska, s hopp, a hétfejű sárkány feleségének az ölébe szökik. Az asszony megsimogatja a nyulacskát, s azt mondja:

– Meg ölé az uramat Ambrus királyfi, de lesz is olyan döghalál a világon, amilyen még nem volt. Mert úgy tudjátok meg – mondotta a másik két asszonynak -, hogy még ma körtefává változom, s olyan szagos körte terem rajtam, hogy hetvenhét mérföldről is megérzik a szagát, s aki abból eszik, szörnyű halálnak halálával hal meg. Csak valahogy Ambrus királyfi meg ne lássa, mert ha ő a kardjával gyökerembe vág, elszáradok, s nem lesz döghalál.

Akkor a nyulacska általugrott a nyolcfejű sárkány feleségének az ölébe. Megsimogatta ez is a nyulacskát, s mondta:

– Hiszen lesz döghalál, azt én is mondhatom. Mert én meg olyan kúttá változom, hogy annak nyolcfelé folyik a vize, s aki csak egy cseppet is iszik abból, halál fia. Csak Ambrus királyfi bele ne szúrjon a kútba, mert akkor kiszáradok, s nem lesz döghalál.

Most a nyulacska a kilencfejű sárkány feleségének az ölébe ugrott. Megsimogatta ez is, s mondta:

– Vagy lesz döghalál, vagy nem miattatok, de én kipusztítom az egész világot, mert én kilencágú szederindává változom, széjjelfutok az egész világon, mindenki megbotlik bennem, s meg is hal mindjárt. Csak valahogy Ambrus királyfi el ne vágjon, mert ha csak két ágamat elvágja, elszáradok egészen, s nem lesz döghalál.

Na, a nyulacskának sem kellett több. Leugrott az asszony öléből, s szaladt ki az ajtón. De amint éppen kiugrott, jött vele szembe a három sárkány anyja, egy vén boszorkány. Ez csak rávetette a szemét, s mindjárt megismerte Ambrus királyfit. Összecsapta a kezét, nagyot sikoltott, s mondta a menyeinek:

– Tudjátok, hogy ki volt itt? Ambrus királyfi volt ez!

Egy szót sem szólt többet, szaladt a nyulacska után. De szaladt a nyulacska is, mint a veszedelem. Egyet ugrott, kettőt szökött, utolérte a bátyjait. Ott a fején keresztülbucskázott, megint Ambrus királyfi volt, s felült a táltos lovára.

– Szaladjunk, fiúk, mert különben vége az életünknek!

Visszanéznek a királyfik, s hát csakugyan repült utánuk a boszorkány a seprőnyélen, tátogatta rettentő nagy száját, s olyan nagy szelet csapott, hogy a királyfiakat majd leverte a ló hátáról.

Vágtatnak, vágtatnak a királyfik, de már úgy eltikkadtak a szomjúságtól, hogy a híja volt, meghaljanak. S íme, egyszerre csak mit látnak? Az út szélén állott egy szép körtefa. Földig húzták az ágait a piros körték, s az orrukat csak úgy megcsapta a jó körteszag.

– Álljunk meg, szakítsunk csak egy körtét! – mondotta a legidősebb királyfi.

– Hozzá ne nyúljatok – kiáltott Ambrus királyfi -, mert mindjárt szörnyethaltok!

Abban a pillanatban belevágott kardjával a fa gyökerébe, s a fa egyszeriben kiszáradott.

Továbbnyargaltak, s a kúthoz értek. A két idősebb királyfi inni akart a kútból, de Ambrus királyfi beleszúrt a kardjával, s a víz egyszeriben vérré változott.

Vágtattak tovább. Legelöl Ambrus királyfi, s amint a szederindát megpillantotta, kettőt elvágott. Abban a pillanatban elszáradott mind a kilenc ága. Aközben a vén boszorkány csak repült, repült utánuk a seprőnyélen. Már szinte utol is érte őket. De áldott szerencsére az út mellett volt egy kovácsműhely, Ambrus leszökött a lováról, s azt mondta:

– Ti csak menjetek. Úgysem titeket kerget a boszorkány; én majd elbújok ebben a kovácsműhelyben.

Bemegy Ambrus a kovácsműhelybe, s mondja a kovácsnak:

– Hallja-e kend, kovácsmester, rejtsen el a műhelyében, s két esztendeig ingyen verem a vasat.

A kovács szívesen ráállott, elrejtette Ambrus királyfit. Mikor a boszorkány bejött a műhelybe, s kérdezte, hogy nem látott-e ilyen meg ilyen királyfit, azt mondta:

– Nem láttam én soha világéletemben semmiféle királyfit.

A boszorkány nagy haraggal elment. Hanem a kovácsműhelyben szörnyű meleg volt, s Ambrus királyfi estefelé egy kicsit kiment az erdőbe. Amint jár-kél az erdőben, egyszerre csak látja, hogy jő vele szemben egy kis kocsin egy rettenetes csúnya vén banya. A kocsi elé két macska volt fogva.

– Ejnye, de szép lovai vannak kendnek, nénémasszony – mondja Ambrus királyfi.

– Meghiszem azt – mondja a vén banya -, hátha még látnád, milyen jó futók. Gyere, ülj ide mellém! Úgy meghordozlak, hogy világ végéig megemlegeted.

Mit gondolt, mit nem Ambrus királyfi, fogja magát, ráült a kocsira. Hiszen csak az kellett a vén banyának, aki nem volt más, mint a három sárkány anyja. A macskák közé csapott az ostorával, s hej, uram-istenem, nekiiramodtak a macskák, s vágtattak árkon-bokron át, hol a földön, hol a levegőben, s egyszerre csak hopp! Leszöknek egy likon. Ott voltak a poklok országában.

– No, Ambrus királyfi – mondotta a vén boszorkány -, most a kezembe kerültél. Innét ki nem szabadulsz, amíg engem feleségül nem veszel.

– Hát akkor itt is maradok – mondotta Ambrus királyfi.

Azzal megfogta Ambrus királyfit, bevitte egy fekete toronyba. A fekete toronynak volt hét vasajtaja, s mind a hetet reá zárta.

Búsult szegény Ambrus királyfi, majd felvetette a nagy erős búbánat. A vén boszorkány mindennap meglátogatta, s megkérdezte:

– Akarsz-e a hazádba kerülni, Ambrus királyfi?

– Egyedül igen, de veled sohasem, te vén boszorkány.

Volt a vén boszorkánynak egy szobaleánya, az is el-eljárt a boszorkánnyal a fekete toronyba, s ez a leány egyszer a boszorkány nélkül is elment Ambrus királyfihoz, s azt mondta neki:

– Hallod-e, Ambrus királyfi, vedd el feleségül a vén boszorkányt, s majd meglátod, minden jóra fordul. Te is megszabadulsz a poklok országából, én is megszabadulok, mert tudd meg, hogy én is király leánya vagyok. Az apám országa éppen a poklok kapuja mellett van. Onnét raboltak el az ördögök, amikor egyszer arra sétáltam.

Hát jól van, Ambrus királyfi megfogadja a leány tanácsát, feleségül veszi a vén boszorkányt, s ahogy feleségül vette, kezdett neki hízelegni.

– Látod-e, megmondhatnád nekem, hogy honnét van ez a te hosszú életed s ez a te erőd? Ne félj, nem akarok rosszat, csak én is szeretnék olyan hosszú életű s olyan erős lenni.

A vén boszorkány hitt az Ambrus királyfi szavának, s elmondta, hogy van az erdőben egy vadkan, annak a vadkannak a fejében egy nyúl, a nyúlnak a fejében egy galamb, a galambnak a fejében egy iskátulya, az iskátulyában van egy fekete meg egy fényes bogár. A fekete bogárban van az élete, a fényes bogárban az ereje.

De bezzeg hogy ment másnap jókor reggel Ambrus királyfi az erdőbe, megleste a vadkant, meglőtte. Vadkan fejét kettéhasította, kiugrott belőle a nyúl. Annak is kettéhasította a fejét. Nyúl fejéből kiröppent a galamb: kettéhasította a fejét. Abban volt az iskátulya. Annak a födelét szépen kinyitotta, s a fekete s a fényes bogarat összeroppantotta. Mire visszatért, ki volt terítve a vén boszorkány.

– No – mondja Ambrus királyfi a leánynak -, a boszorkány elpusztult, de hogy kerülünk ki innét?

– Ne búsulj semmit – mondotta a leány. – Nézd, van itt a falban egy fekete szekrény, abban a szekrényben egy aranyvessző. Ezzel a vesszővel csak meg kell suhintani ezt a palotát, s mindjárt aranyalma lesz belőle. Azután felülünk a boszorkány kocsijára. Csak meg kell suhintani az aranyvesszővel a két macskát, s úgy kirepítnek innét, mintha itt sem lettünk volna.

Csakugyan úgy lett minden, amint a lány mondotta. Egy szempillantásra kikerültek a poklok országából, éppen a leány hazájába. Ott az aranyalmát megsuhintották az aranyvesszővel, s lett olyan szép palota, hogy csudájára jártak az egész világról.

Még meg sem melegedtek az aranypalotában, hírül adták a leány apjának meg az Ambrus királyfi apjának, hogy hazakerültek. Összecsődítették az egész atyafiságot, papot hívtak, nagy lakodalmat laktak, s még ma is élnek, hogy ha meg nem haltak.

(Benedek Elek összes meséi 3-4. kötet, Szukits Kiadó, 2007)

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak.

Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni nősülni.

A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott.

El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben.

Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi:

– Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt.

Azt mondja a macskacicó:

– Ne búsulj, én elmegyek tehozzád!

Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát.

A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják.

Na, akkor a király azt parancsolta, hogy menjen el minden vőlegény a menyasszonyához, és hozzon egy szép virágcsokrot.   A két nagyobbik fiú örömmel ment a menyasszonyához, de a kisebbik nagyon búsult.

Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta. Látta, hogy nagyon búsul. Azt mondja neki:

– Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?

– Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek?

– Ne búsulj, csak feküdj le és aludj – mondta a cicó.

Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok kis macskacicó jött elő. Egyik cicó ezüstvirágot hozott, a másik aranyvirágot, a harmadik gyémántvirágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba.

A másik két királyfi már otthon volt, a kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindeniké nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb.

Kérdezték, hogy mondja meg már, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják.

Telt-múlt az idő, egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt.

Elmentek a királyfiak, a két nagyobb nagy örömmel, de a kisebbik csak nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta. Azt mondja:

– Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?

– Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól. Hát a cicó nem tud szőni.

– Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.

Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a kis cicók. Egyik aranyszálat, a másik ezüstszálat, a harmadik gyémántszálat hozott. A menyasszony megszőtte.

Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két nagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép.

– Mondd meg: ki a menyasszonyod?

– Majd meglátjátok!

Megint telt az idő. Nemsokára a király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Arra gondolt: hogyan vigye ő a macskacicót haza? Még eddig minden megvolt, ami szükséges, de most már nincs mit tenni, csak be kell mutatni.

A macskacicó ott várta az erdőszélen.

Megint azt mondja neki:

– Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd, miért búsulsz?

– Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek?

– Ne búsulj, csak feküdj le és aludj!

A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, és csak elaludt.

Amikor felébredt, egy gyönyörű szép királyi palotában ébredt fel, és egy nagyon szép királykisasszony volt mellette. Azt se tudta, hogy mit csináljon! Nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ne búsuljon, mert ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében.

– Macskacicó voltam, most te megkértél, és visszaváltoztam királykisasszonynak.

Voltak ott a királyi palotában inasok; kocsisok, szobalányok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé.

Mikor hazaértek, már odahaza állott a lakodalom a legjavában. Mikor észrevették az őrök, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe.

Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy soha nem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda. De ez a menyasszony volt a legeslegszebb.

Megtartották a lakodalmat. Incidától Boncidáig ért a vége. Itt a mese vége!

 

(Icinke-picinke – szerk. Kovács Ágnes, Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest – 2004)