(Buday-Ortutay: Nyíri és rétközi parasztmesék, Gyoma, 1982 (hasonmás kiadás) az akkori lejegyzésnek megfelelően.)
„Egy nagy városnak csikósbojtárja vót. Egész város irígyelte szépségét, derékségét, erejét. Nem is tudom, hogy hívták. A csúf neve Fehérló Péter. Mer egy fehér lú hátárul szokta a ménest forgatni. Megszökött, otthagyta a ménest. Utazott vagy három hétig. Az országút bevezette egy nagy erdőségbe. A vezető úton tanált egy férfiembert. Köszönt. „Jó napot, aggyonisten.” Nyútotta az ember a kezét. „Gyere közelebb, mi járatba vagy? Tán el vagy tévedve? E csak egy ódallagos út.” Felelte: „Nem tudom.” „Mi járatba vagy?” „Emberséget járok tanulni.” Az ott lakó ember felvett két nagy malomkereket. Felelte, hogy: „Én kőmorzsoló vagyok. Végy fel hát te is kettőt. Dörzsöjjük össze lisztnek.” Mind a ketten összedörzsölték. Monta Fehérló Péternek: „Derék ember vagy te is, pajtás. Most elmegyünk eggyütt emberséget tanulni.”Alig utaztak két óráig, az útnak eggyik oldalán egy kis pincelakás vót. Ott állt egy nagy ember. Nagy darab vasak vótak körülte. Köszöntek mindketten az embernek. Fogatta kinyútott kézzel. „Gyertek közelebb. Látom, utasok vagytok, pihennyetek.” Kínálta étellel, itallal. „Mi járatban vagytok?” „Járunk emberséget tanulni.” Ez a harmadik ember vasgyúró vót. Felvett eggy nagy darab vasat. „Nézzetek, mit csinálok ebből.” A hideg vasból nyújtott egy buzogányt. „Fogjatok eggy-eggy vasat, hadd látom, tuttok-e csinálni ijen botot.” Megcsinálták. Monta a vasgyúró: „Barátaim, nekünk csak a mesében lehet párunk. Fogjunk kezet, legyünk testvérek. Megélünk ebbe az erdőbe hárman. Ami szükséges, bejárunk a város piacára, bevásárojjuk. Itt fogunk lakni énnálam. Könnyen fogunk élni. Valamék nap ketten menyünk vadászni, közülünk eggy itthon marad szakácsnak. Aki mán uzsonnázott, három véka köleskását meg fog főzni szalonna tepertővel. Vacsorára mindig elég lesz ennyi.”
Első nap itthon maratt a kőmorzsoló. Mer ő vót a legidősebb. Két baráttya ément vadászni.Ígérték, hogy ozsonnára itthon lesznek. Tüzet, vizet, a kását a kőmorzsoló elkészítette. Tüzet rakott, főzni kezdett egy nagy rézüstbe. Mikor mán a kása kezdett köpködni, valaki köszönt. „Jó napot, aggyon Isten.” Kétfele nézett a kőmorzsoló. Hátra is nézett. Látott egy alacsony, nagyszakállú emberi alak formát. „Te köszöntél hozzám?” „Én.” „Hogy hívnak, ki vagy?” Én vagyok a hétsinyű szakállú, kapanyélf…ú. Hát Te mit csinálsz?” „Főzök kását.” „Adol-e nekem, ha megfő?” „Adok botot!” „Ne legénykeggy, mert még a hasadról is megeszem!” A kása megfőtt. Kőmorzsoló kavarta össze a tepertővel. A hétsinyű szakállú felbuktatta hanyatt. A hasára tette az üstöt. Mind megette a kását. Kőmorzsoló sietett, nem is mosta az üstöt, más vizet más kását. Nyirkosabb fákat rakott a tűzre. Nem akart meggyulni, neki meg a hasa fájt. Megérkezett a két cimborája. „Nem főtt még meg akása?” „Nem akar ez a fa égni.” Most hozzáfogtak hárman, megfőzték hamar. Jóllaktak. Lefeküttek pihenni. „Hát hónap ki fog itthon maranni szakácsnak?” Monta a vasgyúró, hogy én.
Felvirrattak. Ketten elmentek vadászni. Vasgyúró mindennel elkészült. Alágyútott az üst alá. Főtt a kása jovában. A háta megöl valaki köszönt. Hátra curukkol, szól a hétsinyű szakállú, kapanyélf…ú: „Ne curukkojj, mer a szakállamra taposol. Micsinálsz itt magad?” „Kását főzök.” „Adol-e, ha megfő? Látom, hogy még tepertős lesz. Sok is eggy embernek, amit készítel. Adol-e, ha megfő?” „Főzzél magadnak, én nem adok!” „Ne hetvenkeggy, megeszem én a hasadról is!” Feleli a vasgyúró: „Halálfia aki belém mer kötni!” Monggya a hétsinyű szakállú, kapanyélf…ú: „De nem én leszek a holla!” A kása meg is főtt. „Nahát, adol? Ha nem adol is megeszem.” „Nem adok, hozzá ne nyújj!” Mejbelökte a vasgyúrót. Ő se most ki az üstöt. Vizet, kását, rakta a tüzet. Nyerses fával. Ihol jön a két vadász. „Nem főtt még meg a kása?” „Nem tudom a tüzet.” A kőmorzsoló mán tutta, de nem mondott semmit. Nekifogtak hárman. Megfőzték, megették. Lefeküttek pihenni, vadat nem is hoztak eggyet se. Monta a kőmorzsoló: „ Hónap ki marad itthon szakácsnak?” Felelte Fehérló Péter: „Én maradok itthon. Maj te hónap, mikor a sor rajtad lesz.”
Most itthon marad Fehérló Péter. Mindent a tűzhöz készített. Főzte a kását. Kása mán majd megfőtt. Köszön valaki: „Aggyon Isten jó napot!” Mongya: „Hangot hallok, senkis sem látok.” Hátra fordul. Feleli a hétsinyű szakállú, kapanyélf…ú: „Ne sürögj, forogj, mert a szakállamra taposol!” „Hogy hívnak te nagyszakállú?” „Hétsinyű szakállú, kapanyélf…únak. Mit csinálsz?” „Főzök kását.” „Mind rárakod azt a sok jó tepertőt? Nem birod te azt megenn. Adol nekem belőle?” „Adok.” Megfőtt a kása. Levette a tűzről. Ráöntötte a sok jó tepertőt, összekeverte vele. „No egyél!” Neki iramodik a hétsinyű szakállú, kanál nélkül, mint egy nagy disznó. Fehérló Péter megkapta egyik kezét, meg egyik lábát, belenyomta fejét a forró kásába. Hétsinyű szakállú kínnyába majd kifújta a kását. Fehérló Péter megfogta a kásás szakállát, elvitte egy jó darabon. Egy három ágú nagy tőgyfának egy vastag törzságára kötötte. Tüzet, vizet, kását készített. Főzött. Mán majd megfőtt, mire a két vadász hazaért. „Nem főztél még meg?” „Mingyá megfő mán. Amit ezelőtt főztem mán egyszer, egy csúnya szakállas ember jött ide. Kért, hogy neki is aggyak. Hozzáfogott, kanál nélkül, akár a disznó. Megfogtam egy kezét meg egy lábát, beledugtam a fejét a forró kásába. Örömébe mind kifújta, de neki tán bánat vót az. Elvittem inné egy darabon a nagy szakállánál fogva, a tőgyfának egy törzságára kötöttem.” Egymásra nézett a két baráttya. „Derék ember vagy pajtás. Mitőlünk is az ette meg, ha kikell mondani. Hanem gyere, hamarább is ne együnk, öjjük meg.” Mentek, de akkor mán nem vót ott. Kihúzta. A főd elhullásán nyomozták, ami a fagyökérről lehullott. Egy nagy sírgödörig. Odalenn keskeny volt a sírgödör. Így gyanították, hogy az eggy másvilági ördög vót. Fehérló Péter azt monta: „Gyertek vissza, együnk kását.” Jóllaktak kásával. Fehérló Péter font egy kosárt. „Tik pedig csinájjatok háncsól kötelet. Elmegyünk a gödörhö.” Megkészítették a szerszámot. Elmentek a gödörhö. Fehérló Péter monta a kőmorzsolónak: „Üjj bele ebbe a kosárba, oszt leeresztünk. Ha nem éri el a kötel a hétsinyű szakállú, kapanyélf…ú lakását, megrázod a kötelet, mi meg tóggyunk hozzá. Ha megtanálod, rákötöd a szalákkát a kötelre, majd hárman kivallassuk vele, miféle, ördög-e vagy állat.” Azt monta a kőmorzsoló: „Én nem megyek, betegnek érzem magam.” A vasgyúró is ugyanazt monta. Felele Fehérló Péter: „Elmegyek én. Ha megtalálom, majd a kötelre kötöm a szakállát, tik meg kihúzzátok majd, ha a kötelet megrázom.” Eresztették lefele, mintegy kvadrátöl lehetett a bősége a juknak. Egyszer csak leért a földre.
Hát egy szép országot lát. Nyáj juhokat tanál, nyáj disznókat, várost, tanyát lát. Tudakojja a pásztoroktól, hogy ha nem ismerik-e a hétsinyű szakállút, kapanyélf…út? Mongyák a pásztorok, a csak a csúfneve. Hétfejű sárkány az. Ott lakik abba a hatszegletes kastéjba, aki úgy forog, mint a fonalvető. Fehérló Péter ment oda. Kiátott a kastéjnak: „Megájj!” „Nem állok senkinek, csak a gazdámnak.” A buzogánnyal kiütötte a gyémánt (helyesen: ezüst) szarkalábot alólla. Bement. Kit talált? Tanát egy nőt. „Mit keres itt, kedves kisasszony?” „Kirájnak a jánya vagyok – feleli. Hárman vagyunk testvérek. Három sárkány az apai kertből lopott el bennünket, ezelőtt három évvel. Hébe-korba látogassuk meg egymást. Panaszkodni se tuggyunk egymásnak.” Feleli Fehérló Péter: „”Mijen erővel bir az a hétfejű sárkány?” Monta a kisasszony, hogy világhírű erős. Felelte: „Majd elbánok vele. Esmerem. Ővele fúvattam egy üst kását a levegőbe.” Monta a kisasszony: „Hova bujtassalak? Ha hazajön, vége az életednek?” „Kezed csókolom – így felelt Péter – ne bujtass sehova. Ha hazajön, kérdi, miféle ember ez, feleld, hogy testvérbátyám. Látogatni jött.” Ez alatt az idő alatt a sárkány megérkezett. Az ezüst kastéj el vót dülve. „Itt valaki van!” Bement. Megtanáta Fehérló Pétert. Nem is köszönt. „Hát te mit keresel? „ – felelte a kisasszony – „ez a testvérbátyám.” „Hun vette itt magát? Másországi szagot érzek rajta.” „Ide való, csak te nem esmered.” Feleli a sárkány: „Szervusz sógor, jóestét.” A kisasszonynak monta: „ Hozz kű kenyeret és kést.” Fehérló Péter azt monta: „Ojat aggyatok, ami embernek való. Ezt senki se tuggya megenni.” Mingyá hoztak minden jót. Sárkány is a pincéből két locsoló kupa bort. Vendégeskedtek, diskuráltak. Kérdi a sárkánysógor: „Reggel ha felvirradunk, mire igérkezel? Eljössz velem birkózni? Vagy puskára jössz el? Máskülönben gyere, mennyünk a pincébe. Azt a két kupa bort majdnem magad ittad meg.” Lementek a pincébe. Megfogott a sárkány egy százharminc literes hordót. „Fogj te is sógor párját a hordónak. Itt igyunk.” Ivott a sárkány. Péter még több ideig. Kiki a maga hordójára ráült, így diskuráltak. Mongya a sárkány: „Koccancsunk még sógor!” Fehérló Péter eccer ojan hordót fogott. Mongya a sárkány: „Abból igyál, amit megkezdtél.” „Nincs mán abba, megittam.” Megrugdosta a sárkány a hordót, úgy döngött, mint az üres szokott. „Gyere fel a szobába, vigyünk fel két kupa bort. Te tán reggelig mind megiszod az én borom.” Felmentek a szobába. Ott mulattak. Mongya a sárkány: „Amit szóltunk együtt, ha felvirradunk, mire igéred magad, puskára vagy birokra?” „Birokra igérem magam. Birkózni tanultam is.” Ez nagyon fájt a sárkánynak. Nem győzte várni a virrattát. Megvirratt. Lementek a szérűre. A hétfejű sárkány Fehérló Pétert megkapta. Bokáig vágta az ezüst szérűjébe. Megfogta Fehérló Péter, hónaajjáig vágta bele a sárkányt. Levagdalta a fejét. Kirájkisasszony messziről nézte az ablakból. Látta, hogy győzött, mer mán a kastéj fele ment. Imádkozott a kirájkisasszony, hogy csak ijen könnyen győzné még a két tesvérjét is. Bement Fehérló Péter a szobába. Igy felelt a kisasszonynak: „Hazafiak vagyunk. Kezét csókolom, biztosan egy országba születtünk.” Elsorolta, hogy ő mi vót, ki vót, miáltal gyött ide. Monta a kisasszony, hogy: „Most mind a ketten elmengyünk a tesvéremhe. Azt fogjuk hazudni, hogy tesvérek vagyunk a gondozójának. Látogatni jöttünk.”
El is mentek. Kirájkisasszony tutta az utat. Aran szarkalábon forgott az aran kastéja a tízfejű sárkánynak. Rákiátott a kastéjra.: „Megájj!” „Senkinek másnak, csak a gazdámnak.” Kiütötte az arany szarkalábot alóla.Bementek a szobába. Két testvér egymás nyakába borult, sírva monta tesvérhúgának: „Menccségünkre gyött ez a derék fiatal ember. A mi országunkból való. Ha hazajön a sárkány, én hejettem te mondd neki: látogatni jöttünk.” Haza is jött a sárkány. Nagyon mérges vót, mer a kastéj nem forgott. Bevágta a buzogányát. Mikor a szobába belépett, láng lobbant ki a szájából. Mongya Fehérló Péternek: „Mit keresel itt?” „Ne haraguggy sógor.” Arra ráfelelte a hétfejű sárkánynak a gazdasszonya: „Azér jöttünk sógor, hogy bemutassuk neked a tesvérbátyánkat. Fogaggy bennünket vendégednek.” Kezetfogott a sárkány velek. „Isten hozott kedve sógor, sógorném!”Feleli az ő kisasszonyának: „Hozzál kű kenyeret, fa kést.” Feleli Fehérló Péter: „ Azt ide ne hozasd sógor, hiszen a másik sógornál, a tesvérbátyádnál, ott sem ettem én azt. Nem éltem én azon. Ojat hozz, amit tés eszel.” Most minden jót készített a kirájkisasszony. Sárkány is hozott két kupa bort a pincéből. Vacsoráltak. Elfogyott a két kupa bor. „Hm, így nem győzök én hordani. Hozok egy kupával, tik mulassatok idefel, én meg a sógorral lemegyek a pincébe.” Le is mentek. Fogott a sárkány egy hordót. Kihúzta a dugóját. „Fogjál te is sógor. Koccincsunk.” Összekoccantották. Fehérló Péter mind megitta. Ráült. Sárkány is ráült. Sárkány is monta: „Koccancsunk még sógor.” Sárkány ugyanazt a hordót fogta. Fehérló Péter egy másikat. „Ne kezgy meg más hordót, sógor.” „Kénytelen vagyok, abba már nincs.” „Ne beszélj, hisz én egy félévig megélem annyival. Te tán szemfényvesztő vagy? Ki fogod itt öntözni a hordómbul a bort. Hozzál fel te is, én is egy kupával. Felvitték a szobába. Poharaztak. Mongya a sárkány a sógorának: „Derék ember vagy te, sógor. Nem szemfényvesztő vagy? „Hogy gondolsz ojat. Én magyar ember vagyok.” „El mernél-e jönni velem, birokra vagy kardra?” „Birokra elmegyek, tanult mesterségem. Csikós vagyok, ha meg akarod tunni. Tudok küzdeni.” „Na ha felvirrad, – gondojja a sárkány, – majd megtanítlak én.” Felvirrattak. Lementek az aranyszérűre. Fehérló Pétert megkapta a sárkány. Az arany szérűbe majdnem térgyig csapta. Péter se vette tréfára. Majdnem hónaajjig belevágta a sárkányt. Levagdalta mind a tíz fejét. A két kisasszony leste az ablakon.”Hál’ Istennek, csak testvéröccsét győzné még így meg. De annak tizenkét feje van. Fiatalabb is. Ott van tesvérhúgunk. Ha megmenthetné. Segiccse meg az Isten. Rábeszéjjük, ha bejön.” Be is jött hozzájuk Fehérló Péter. Most mán így felelt.:”Kedves kirájkiasszonyok, győztem! Most ha el fogunk menni mind a hárman, a tizenkétfejű sárkány lakására, azon legyenek mind a hárman, ha birokra megyek a sárkánnyal, ha kicsibe láttyák, hogy győztes akarok lenni, az életeket áldozzák, engem segíccsenek.”
El is mentek, oda is értek. Gyémánt kastéja vót, gyémánt szarkalábon forgott. Rákiátott a kastéjra: „Megájj.” „Senkinek, csak a gazdámnak.” Kiütötte a lábat alóla. Bementek mind a hárman. Sírva szalatt a fiatalabb kirájkisasszony a két nénnyét megölelni. Azok nem sírtak. „Te se sírjál mencségünkre jött ez a daliás, szép hazafi gavallér. Már a hétfejű sárkányt megölte, a tízfejűt is, most ezt akarja. Majd ha hazajön a sárkány, csakis ebbe a szép fiatalemberbe akad fenn, hogy mit keres itt? Mongyad, hogy testvérbátyánk. A két nénémmel együtt vendégnek gyöttek, minket meglátogatnak.” Monta a sárkány. „ Hozzál kű kenyeret, kést.” Hoztak. „Egyetek, el vagytok fáradva.” Monta Fehérló Péter: „Én nem tudom megenni. Ojat aggyatok, amit meg tudok enni.” Minden jót készített a három kirájkisasszony. Összeültek vacsorázni atyafi móggyára. Ez is két kupa bort hozott fel. Mongya, hogy: „ Hamar elfogyott ez a bor. Be jól tudod innya, sógor. Gyere a pincébe, hát ki a patvar győzne ide hordani, amit te meg nem innál.” Mentek a pincébe. A sárkány hítta a fiatalabb kirájkisasszonyt. A picegátorban odaadta a kócsot Fehérló Péternek. Ő hátra maratt a kiasszonyhó. Monta neki súgva: „Hónap a bátyáddal birkózni fogok, ha leülünk pihenni, tudod, hogy mék hordóba van a bor. Abból nekem hozol egy pohárral, mer abba tíz embererő lakik, s a zsebkendőt ugyanazt, abba is tíz embererő lakik. A bátyádnak meg csak ojat hozz, mint amit ittunk.” Felelt a kisasszony: „Értem.” „No, ereggy a szobába, nem mongy a tesvéreidnek semmit.” Lement a két sógor a pincébe. Monta a sárkány: „ Végy fel sógor te is eggy hordó bort, én is, oszt koccancsunk.” Fehérló Péter szokás szerint mind megitta. Ráült az üres hordóra. A sógor is ráült a hordóra. Kis idő múlva monta: „Koccancsunk még, sógor és mennyünk alunni.” Felmentek a szobába. Kisasszonyok ébren vótak. Monta a sárkány a kisasszonyoknak, hozzanak fel két kupa bort. „Kiment az álom a szememből, mulassunk. Nagy örömöm van, hogy minnyájan együtt mulathatunk. Máskülönben sógor, hónap megtuggyuk, mékünk mijen legén. Mire igérkezel? Puskára vagy kardra?” „Nem tudok én puskáho, birokra megyek.” Mongya a sárkány: „Nem félsz tőlem, sógor?” „Félek is, nem is.” Mongya a sárkány: „Derék ember vagy te. Ne ijeggy meg, hátha egyforma erősek leszünk. Jobban fogunk egymásba gyönyörködni.” Ezalatt az idő alatt megvirratt. Lementek a gyémántszérűre. Addig az ideig a három kirájkisasszony tanácskozott. A fiatalabbik monta, hogy a sárkány mijen kendőt, mijen bort kért tőle, ha talán pihenni leülne. Legidősebb nénnye azt mondta: „Cseréld meg. Péternek add, amit ő kért, neki meg a Péterét. Mi meg mind a hárman elkészülünk, a fehert (értsd: legyezőt) a hónunk alá vesszük. Ha lássuk, hogy Péter győzni talál, levegőt hajcsunk reá, mert izzad. Majd a bor és a kendő erőt ád neki.” Megkapta Fehérló Pétert a sárkány, bevágta gyémánt szérűre. Térgyig. Fehérló Péter is igen mérges lett. Ő is csak térgyig birta a sárkányt belevágni. Monta a sárkány: „Üjjünk le sógor, pihennyünk.” Szólt a sárkány a kisasszonynak. „Hozzál egy pohár bort nekünk, ráérünk még a birokra.” Elhozta a kisasszony a két pohár bort, a kendőt is. Elcserélve atta nekik. Péter megitta a bort, kendővel megtürülközött, mer izzatt vót. Az istenhe sóhajtott: „Sose vótam ilyen erős. Én Istenem segíccs.” Sárkány is megitta. Felelt a sárkány: „ Próbájjunk még sógor eccer összedülni. Ha egyforma erejűek leszünk, felmenyünk aludni, az éccaka mindég dorbézolunk.” Felálltak; összedültek birokra. Ismét térgyig vágta a sárkány a szérübe. Ő a sárkányt kötésig vágta be. Három kirájkisasszony látta. Egy éles kardot hajított Péternek. Hármával szabdalta a sárkány fejét le. A három kisasszony a levegőből galamb képibe hajtotta rá a levegőt. Vége lett a tizenkétfejű sárkánynak. Nagy örömmel mentek kacározva a szobába. Felete Péter a három kirájkisasszonynak: „ Megsegített az Isten bennünket. Nem sárkányhoz való lelkes ember.” Felmentek a szobába. Majd Fehérló Péter elbeszélte, hogy ebbe az országba két szép baráttya madatt fenn. „Szerszámjok van azoknak, akivel mindet innen kiszállítnak. Gyerünk, mennyünk.” A fiatalabb kisasszony egy pálcát adott neki. Üsse meg a kastéjnak a hat szegeletét vele. Egy gyémánt alma vált belőle. Betette a zsebbe. Mán a tízfejű sárkánynak a kastéja az is egy arany almának vált. Az is a zsebébe vót. Jöttek a határ fele. Az idősebb kisasszony is egy ezüst pácát adott. A hétfejű sárkány kastéját üsse meg vele. Ezüst alma vált belőle. Mind a három almát egy zsebbe tette.
Eljöttek a jukho, ahun ő lejött a kosárba. Az idősebb kirájkisasszonyt beleültette. A kötelet megrázta. Szerencsére a cimborái észrevették. Jelt attak azok is a kötelen. Felhúzták. Kisasszony monta, hogy: „Még két testvérem odalenn van, meg Péter.” Leeresztették a kosárt. Beleült a középső kisasszony. Azt is felhúzták. Monta, hogy: „ Még egy szép tesvérem odalenn vann Péterrel.” Leeresztették a kosárt, beleült a kirájkisasszony. Felhúzták. Most monta, hogy mán csak Péter van odale. Monta a vasgyúró: „De ő nem jön fel sose!” A három kisasszony nagy rivajjal monta: „ Jaj, hát miért?” „Maj megláttyák!” A nagy mélységről Péter álomrivalgást (így) hallott. Nem mert a kosárba ülni. A kosárba eggy követ tett, ijanforma sújút, mint ő maga. Húzták felfele és mikor félkészségig húzták, elvágták a kötelet. A kosár visszaesett a kővel. A kő háromfele tört. Péter mondta magába: „Szerencsés az álmom.” Eltávozott a juktul. Pásztor barátokat lelt. Juhászokat, kondásokat, csikósokat.
Beleért eggy kis erdőbe. Eggy öreg nagy fa tetején eggy rettenetes nagy fészket látott. Rettenetes nagy borulat jött. Eggy csonkatollas, hosszúnyakú madár csipogott. Gondolta, ez a madár ettül a nagy fellegtül fél. Felment a fára. Melléült a madárnak. Juhász bundáját a szőrivel fordította a levegő fele. Mind a kettőjöket letakarta. Ömlött, villámlott, csattogott. Megszűnt a zivatar, a lucskos bundát lelökte. Madár szólt hozzá: „Köszönöm. Megmentette az életem. Ne távozzon innen messzi el. Ha hazajön apám, anyám, gyönyörködni fognak bennem. Tizenhárom gyerekéből még eggyet se tudott felnevelni. Minden három hónapban kékköves tüzes eső esik. Tizenkét gyerekét az ölt el. Most is az esett, de az én életem megmaratt. Most gyönyörködni fognak. Három hónap mulva emberkort érek. Veled fogok járni. Bújjon el oda a rakottyabokor alá, bátyám. A szeméről is látom, hogy igen búskomoj. Hátha apám kisegíti. De mán bújjék el. Nem tudakolózok tőle, mer mán hallom a suhogást, ez biztosan apám.” Fehérló Péter a rakottyabokorba bújt. Eggy iszonytalan nagy griffmadár szállt a fészekbe. Monta a fiának: „Látom, hogy itt is olyan idő vót, mint amerre én jártam. És te életbe vagy. Ne féjj, mert három hónap múlva ember leszel, addig nem lesz ijen idő.” Mongya a fia: „Látod-é az a lucskos bundát a fődön? Mikor az idő keletkezett, eggy daliás szép pásztorember feljött, s mindkettőnket betakart avval. A’ mentett meg.” „Hát az ember hun van?” Mongya a kis madár. „Tudom, hogy éhes vagy, ha megmutatom, elnyeled.” „Nem vagyok éhes, látod, hogy neked is hoztam. Hónap is elég lesz.” „Megmutatom, de el ne nyeld. Akkor én megölöm magam.” „Mutasd meg.” Kiátott a kis madár: „Bátyám, gyöjjik ki a bokorbul, nem nyeli el apám.” Kiugrott Fehérló Péter. Meglátta a madár, megkívánta, elnyelte. Kismadár nagyot ordított: „Montam!” Nagyot ökrendezett, kiköpte. Még hétszer jobban nézett ki Fehérló Péter. „Ne sírj fiam, örömömbe tettem. Beszéjj Fehérló Péterrel. Előre is megköszönöm, hogy a fiam megmentetted. Látom, nem az én országbelim vagy. Panaszold el a kívánságod, kisegítőd leszek.” „Kívánságom igen nagy. Elbirsz-e engem más országra vinni?” Felelt a madár: „ Én el. Eriggy fel abba a majorba, vegyél három bivajt. Nyúzasd meg, vágasd tizenkét darabba. Felét süttesd meg, felét főzesd meg. Rámrakod. Két hordó vizet is. Azt is elbirom veled együtt. Másország messzi van. Te se éhezel meg, én sem.” Minden felpakolt rá. Maga is felült. És a madár is ennek a juknak repült. Megmonta: „ Hogyha jobbra fogok nézni, egy darab főttet, ha balra fogok nézni, egy darab sültet fogol a számba lökni. Ha az égre nézek, fél hordó vizet öntöl.”
Utaztak a juk fele. Minden eleség elfogyott. Még a jukho nem értek. Jobbra balra nézett a madár. Fel is. Semmit sem tudott Fehérló Péter adni, hogy őtet el ne nyejje, a seggi partyáról a nagy húst levágta. Éppen akkor értek fel ebbe a világba. Felelte Fehérló Péter: „Itthon vagyok, hál’ Istennek.” A madár monta: „ Mi vót az, amit most a számba löktél? Igen jól esett, vagy tán nagyon éhes vótam?” „Mit türöm tagadom, féltam, hogy megeszel, a seggem partyáról vágtam, azt löktem a szádba.” „Ne féjj, ájj négykézláb. Meggyógyítlak.” Péter követte a parancsát. Meglátta a madár a Péter testhiányát, úgy odaköpte, hogy senki meg nem esmerte vóna, hogy az vágva vót onnén. Monta a madár: „Köszönettel veszem, kedves jó barátom, hogy a gyermekemet megmentetted a haláltól. Tizenkettőt már elveszítettem, nem értem haza a mencségére.” Felelte Fehérló Péter: „Még nagyobb köszönettel veszem a te jóságodat. Mint vadállat tejjesítetted a kívánságomat. Az Isten békével vezérejjen a családodhoz.” „Téged is segíccsen az Isten jártadba, kőttödbe. Míg jöttünk, mindent elmontál mit követtél el az én országomba. Álmottam is, hogy a kirájnál várnak. Isten veled, énvelem is.”
Péter elindult a kiráj lakására. Mindenhun csoportoztak az emberek. Beszélték, hogy a kirájkisasszony, a legfiatalabbik, egy kűmorzsolóval fog megesküdni. Fehérló Péter igyekezett egyenesen a kiráj lakására. Buzogányát a hóna alá szorította. „Megájjatok, majd elbánok veletek.” Mikor az udvarba beérkezett, megesmerte a kűmorzsoló meg a vasgyúró. Azt kiátotta: „ Ott valami boszorkány jön, lőjjétek agyon!” Kiráj kiátotta: „Csend! Senki fel ne merje a fegyvert venni, az eggy kedvemre való szép ember. Beszélni akarok vele.” Be is ment a hercegi szobába, ahol mulattak vagy tizenketten. Amikor belépett, mind a tizenkét herceg felugrott. Egyhangúlag így feleltek: „Hunnan jött barátom? Isten hozta közzénk.””Asse tudom, honnén jöttem, országot-világot jártam. Bizonyságot mutatok is felséges uraknak. Talán oda előre az én apám is úr vót negyvennyóc előtt. Bemutatom én is.” Az asztalra tett egy ezüst almát, meg egy aranyalmát és egy gyémántalmát. „Híjja be felséges kiráj mind a három jányát. Magyarázzák el énelőttem, mi vót velek, három esztendeig a sárkányoknál. Megesmernek ők engem, nem magyarázatot fognak tartani, hanem azt fogják felelni: Ez az ember érdemelné meg közülünk a választást. Mi nem szompojodunk meg rajta, hogy méket választya.” Ekkor felelt Fehérló Péter:” Magamnál úgy határoztam el, hogy egyik barátom, a kűmorzsoló idősebb nálamnál. Az idősebb kirájkisasszony őt illeti. A vasgyúró annál fiatalabb, középső királykisasszony őt illeti. Én vagyok a legfiatalabb. Említettem is felségednek, hogy azért, hogy csikósbotra szorultam, de le is montam, hogy az apám nagy ágyból származott. Negyvennyócas hadvezér vót. A tizenhárom vértanu közt van felakasztva. Majd máskor megmondom, hogy hogy hívták. Nekem szép nevem Fehérló Péter.” Felelt a legfiatalabb kirájkiasszony: „Ne tudakolózzanak édesapám egymástól. Fehérló Péternek akármejikünk is felesége lenne. Itt is igasságosan beszél. A sárkányoktól megmentett bennünket. Ugy viselkedett irányunkba, mint egy szűz jány.” Kezet fogott Fehérló Péterrel. „Hívjanak papot, addig nem eresztem a Péter kezét. Elmondom véle a hitet.”
Én is eszekbe jutottam. Izenetet attak, legyek ott az esküvőjükön. Szívesen fogadnak, azt kívánom én is, legyenek boldogok. Isten velünk, űvelek is.
Mondotta: Korpás László
