5 perc olvasási idő
A misztikus zodiákus a lelkiség működését mutatja meg (lásd: Kérdés lehet – Mit takar a misztikus zodiákus kifejezés?). Az ember három alkotóelem, a szellem, a lélek és a test egysége. A lélek mind a szellemiség, mind a testiség működését mozgósítja, irányítja, harmonizálja.
A Nyilas, mint szellemi működéshez hangulati – érzelmi szinten Oroszlán-lelkiség kapcsolódik, míg a testisége a szemben lévő jegy: az Ikrek.
A szakrális szintű szellemiség: Nyilas szellemiség. Láthatja a láthatatlan világot (meditáció, beavatás útján elérhető képesség), amelyben a földi törvények nem érvényesek. Műveltségünkben a Nyilasban uralkodó Jupiter jelképezi a szakrális uralkodót, az Oroszlán a világi uralkodót. Ahhoz, hogy a szakrális minőség hétköznapi szinten működhessen, képesnek kell lennie arra, hogy rá tudjon hangolódni a hétköznapi szintre is. Ebben segít neki az Oroszlán-lelkiség. A szakrális minőségnek a szeretet motiválja a tevékenységét, cselekedetei nem önös indíttatásúak, hanem mindig azt keresi, hogy kin segíthet. Meg kell éreznie, olvasnia kell tudnia a jelekből, hogy mire van szüksége annak, akinek segíteni szeretne. A Nyilas minőség ebből következően a szívén, a nagylelkűségén keresztül fogható meg.
Képünkön az altáji szkíták fejedelmi temetkezéséből előkerült egyik szarvas-maszkos ló rekonstrukciója látható (Pazirik 1. sz. kurgán). Ez a feldíszített ló az emberélet nagy fordulatánál, az evilág-túlvilág határátlépésnél jelenik meg a szerves szkíta kultúrában. Megtalálható rajta a Nyilas tulajdonságrendszerhez kapcsolható szellem – lélek – test hármassága, azaz a Nyilas – Oroszlán – Ikrek képjelei. A ló maga és a fején (szellemiség) lévő szarvas-maszk a Nyilas téridő egységét idézi. (A Ló a Nyilas évköri egység keleti megfelelője és annak első Hold-háza. A Dám, vagy Jávorszarvas pedig a második Hold-háza). A Nyilas szellemiség „misztikus” párja az Oroszlán, melyet az oroszlán-mintás nyeregtakaró képvisel. A mintát nézhetjük Tigrisnek is, de ez nem változtat a képen, hiszen keleten a Tigris az Oroszlán váltópárja. Testiségére (Ikrek) a nyeregből lelógó két függőleges tagozat utal – az ábrázolásokban az Ikrekre legtöbbször a páros-párhuzamos mozgástendencia jellemző, amelyben benne van a polaritás és az egymásért (!) való – küzdelem.
A ló farkát kígyó-alakúra fonták be, ami megidézi a Skorpiót is (a Skorpió keleti megfelelője a Kígyó). Így hárman együtt: a Nyilas – Oroszlán – Skorpió egy olyan rendszert alkotnak (a Nyilas lelkisége az Oroszlán, az Oroszláné a Skorpió, a Skorpióé a Kos), ami lelki síkon tökéletesen illeszkedik egy temetési szertartáshoz.
A Szarvas a Tejútrendszer képjele, hagyományunkban pedig a Tejút, az Isten útja, a Lelkek Útja, a legmagasabb kapcsolódás szimbóluma. A Tejútrendszer spirálkarjai – egy modern műszerekkel végzett rádiófelvétel tanúsága szerint – szarvasagancsot formáznak. A Tejút és a szarvasság így kapcsolódnak össze, ezért lehet majd minden ősi kultúrában központi szerepe a szarvasnak a teremtéssel, vagy újjászületéssel kapcsolatban. A Szarvas – időben – a Skorpió és a Nyilas második Hold-házaiként – jegy-csillagkép egyidejű megfelelést feltételezve – közrefogják a térben a Nyilas csillagképet, melynek irányában van a Tejút-központ, ahonnan a teremtő erők érkeznek hozzánk. Így a szarvasságban egyszerre jelenik meg a Tejút és annak középpontjából érkező életadó jellegű energia. Ha „valaki” a magasabb szintű Tejút rendszeréből, a Lelkek Útjáról az Állatöv rendszerébe akar lejönni (életre-hívás), bármerre is indul el a teremtés központból (akár a kis-éves menetben, akár visszafelé, a precesszióban), annak – ilyen értelemben – első lépésként mindenképpen szarvassá kell válnia, és ez fordítva is igaz: ha valaki elhagyja a karma kerekét, az evilág-túlvilág átlépésnél ugyanezt az utat járja be. Nyilvánvalóan ezért került a sírba a szarvas-maszkos ló, így biztosítva annak „utasának” a magasabb szintre, a Tejútra jutás lehetőségét (Pap Gábor nyomán). A Skorpió lelkisége, a Kos pedig az újjászületés és a feltámadás ígéretét adja hozzá a búcsúzáshoz.
A téli napfordulót követő regös szertartások főszereplője is a szarvas, teljesebb nevén a csodafiúszarvas. A fenti jelképrendszert ismerhetjük fel a regösénekeinkben, azzal a különbséggel, hogy ott éppen az életre-hívás, a termékenységvarázslás kerül a középpontba. A regölés legmeghatározóbb eleme a regösének, amelynek egyik része az „összeregölés”. Regöléskor a legénycsoportok házról házra járnak, és ilyenkor a házban lakó fiatal lány és egy legény nevét egy énekben említve összepárosítják. Ez az „összepárosító” szertartás a párválasztás sorsfordulóján jelenik meg, és a Bak idejének megkötő tulajdonságrendszerében „élettárs-megkötő” rítusra utal. Vagy gondoljunk a szarvassá változott fiúk „teremtéstörténetére”, amit Bartók Béla a „Cantata profana”-ban dolgozott fel!
